Napi Coelho:

"Az utazás soha nem pénz, hanem bátorság kérdése." Paulo Coelho



2011. január 19., szerda

A Felsőbbrendű Emberek


Újabban már heti rendszerességgel megtapaszalom: bárki bármit is mond, és bármi álljon a nagy Egybesült Államok Függetlenségi Nyilatkozatában (vagy hol is?): igenis VANNAK felsőbbrendű emberek.
Noha első ránézésre nehezen állapítható meg, hogy melyik ember-társunk (pardon: feljebbvalónk) tartozik közéjük, személyazonosságukra általában az első kommunikáció alkalmával fény derül.
A felsőbbrendű ember ugyanis túlságosan magvas és világmegváltó gondolatokat forgat a fejében minden egyes pillanatban ahhoz, hogy regisztrálja a megjelenésedet a környezetében; arra gondolni, hogy esetleg üdvözölhetne is, egyszerűen nonszensz. Az ő energiáit magasztosabb célokra kell megtartani. Természetesen neked azért ajánlatos köszönnöd neki; hiszen számtalan eszközzel torolhatja meg rajtad az esetleges modortalanságot.
A felsőbbrendű ember - fenti indoktól vezérelve - a kérdésekre sem szívesen válaszol. Amennyiben mégis, válaszában egyértelműen jelzi, hogy igazán tudnod kellene, hogy hogy telt a hétvégéje; hogy hová rejtette amire épp szükséged van; hogy adott helyzetben ő milyen eljárást tartana a helyesnek. A felsőbbrendű ember nem szívesen beszélget a pórnéppel - de felsőbbrendűségéből fakadóan természetesen nem alacsonyodik le odáig, hogy ezt őszintén közölje is veled.
A felsőbbrendű ember a környezetében lévő tárgyakat a saját tulajdonának tekinti. Emiatt aztán a nevét (az a becseset) nagy betűkkel, lemoshatatlan tintával rá is írja szinte mindenre, ami az útjába kerül. Egyszerű munkaeszközök, élelmiszeres dobozok és komplett fiókok állítanak ilyen módon örök mementót nagyságának és követhetetlen mértékű gyűjtő szenvedélyének; a tárgyak pedig természetesen megtiszteltetésnek vehetik, hogy egyszerű köztulajdonból a Nagy Ember használati cikkeivé válhatnak.
A felsőbbrendű ember nem ad szívesen. Mindenért, amije van, azért komoly erőfeszítések árán dolgozott meg (azaz lecsavarta az alkoholos filc kupakját, és minden erejét összpontosítva ráírta a nevét a tárgyra); így a tárgyakhoz misztikus kötődés kapcsolja. Leginkább akkor volna boldog, ha a szerzeményeit felstócolva annak a tetején foglalhatna helyet - csak azért nem teszi, mert valószínűleg törné a tiszteletreméltó hátsóját valamelyik szögletesebb tétel; és pláne amiért tériszonya is van. Mondjuk az ő magasságában meg is értem...
Fenti állításon alapulva a felsőbbrendű ember egyszerűen nem tudja értelmezni, amikor kap valamit - ezt általában a másik fél kicsinyes gondolkodásának vagy abszolút beszámíthatatlanságának tulajdonítja; így különösebb örömet sem nyilvánít felé, inkább a szánalmának és értetlenségének ad kifejezést.

A felsőbbrendű ember bizonnyára boldog tárgyai és magasabbrendű gondolatai között - ez azonban nem látszik rajta. Az arcán mindig ugyanaz a konstans világfájdalom ül: Szegény Ő, akinek egy ilyen elmaradott világban, hozzánk hasonlóan földhözragadt emberek között kell élnie!
Haragudhatnék a Felsőbbrendű Emberekre, amiért lépten nyomon lenéznek, akadályoznak vagy átnéznek a kedvességemen - de inkább sajnálom őket.
Hiszen ha magasra tartom az orromat, csak az eget látom, így gyaloglok át a világ, az Élet szépségei között.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése