Margitsziget - Fehérvár edition

Kedves Olvasók!

Örömmel jelenthetem, hogy a Margitsziget a napokban Budapestről Székesfehérvárra költözött. 

A téli depresszió és a tavaszi fáradtság okán magából teljesen kifordulva találta meg újdonsült önmagát: mostantól a szárazföld fogja körbe a vizet majd. Saját báját, értékeit felbecsülve lerázta magáról a rengeteg műanyagot - különös tekintettel a gumiszőnyegre - s mostantól csakis természetesen várja a vendégeit. Megmeredt tagjait kinyújtóztatva különös pózokat is kipróbál - most épp a nyolcas-alakkal kísérletezik.

A szerelmespárok és a futók persze ugyanúgy megtalálják, mint eddig. Nem is baj. Őket szerette.

;-)

Buddha és a pitbull

Nem vagyok egy Jézus-típus. Teréz anya már inkább, de Buddhától is meglehetősen távol állok (még).
Leglábbis hosszú évek áldozatos munkájával sikerült magamban azt a képet kialakítanom: főképp konfliktus-helyzetben inkább vagyok egy dühös pitbull a játszótérről, akinek elvette egy tacsi a labdáját...Hogy eztután mi történik a hinta és a csúszda között, azt inkább nem folytatnám a sok vér miatt, de higgyétek el, az igazság(osság) ebben az esetben nem velem, hanem odaát van...Szóval valahogy így képzeltem magamat, meg a konfliktuskezelési technikáimat.

Most meg szépen lassan rádöbbenek, hogy bár belül még mindig egy nyamvadt pitbull vagyok, aki fejben ízekre szed mindenkit, aki csak a teniszlabdájára néz, reakcióimban azért némiképp talán felnőttem. Lehet, hogy a pszichológia teszi - sokan ezt hiszik. Ennek ellenére én még mindig szilárdan hiszem, hogy a szolgáltatói lét nevelt meg ennyire - amikor a kenyerem múlhat a konfliktus-kezelésen. Nomeg a gyerekek. Velük általában csak akkor működik a dolog, ha a kommunikációm során mind a szavaim, mind pedig én magam feszültség-mentesek vagyunk. A gyerekek ugyanis eddigre már megtanulták utálni azt, amikor egy idegroncs felnőtt indulatból utasítja őket, így ennek a legenyhébb jelére is azonnali daccal válaszolnak. Öngól.

Ugyanakkor arra is rájöttem valamikor úgy 2008 és a jelen között, hogy az az irgalmatlan belső feszültség, amit a pitbullos letépemafejedkedés jelent, bár nem csak nekem fáj; de nekem fáj a legjobban. Akármilyen egyet-nem-értés is legyen, teljesen felesleges áskálódni, gyanakodni, szúrkálódni, piszkálódni benne órákon, heteken, hónapokon át. Ez körülbelül olyan, mint fél számmal kisebb cipőben járni (órákig, hetekig, hónapokig...). Lehet, csak baromi kényelmetlen. Ehelyett akkor már sokkal több fantáziát látok a Komoly, Mély és gyakran Fájó tisztázásokban, ahol tényleg mindenki elmondhatja, ami a szívét nyomja - hogy aztán ne nyomasztani kelljen vele a másikat az idők végezetéig. Egy ilyen Nagy Beszélgetés során egyébként a legtöbbször el is illan az adott helyzetben rejlő feszültség, és senki nem kap gyomorfekélyt 20 év múlva, vagy szívinfarktust holnap.

Mint ahogy fent is említettem, nem vagyok egy Buddha. Ugyanakkor nem vagyok saját magam ellensége sem, tehát semmiképpen nem szeretném az életemet folyamatos feszültségben, "riadó-készültségben" élni. Ennek érdekében aztán igyekszem megkérni az agyam bal első felében lüktető nagy lila ősrobbanást, hogy fáradjon egy kicsit hátrébb, és adja át a helyét annak a szépen strukturált halványzöld megoldási tervezetnek, aki bátorkodott máris előkészülni.
Nem vagyok szent. Nem mindig és nem biztosan sikerül. De higgyétek el: saját érdekemben nagyon igyekszem. :)

Játék a közeli barátaimnak:

Szerintetek mi lesz a kimenete annak, hogy végre elszántam magam, és gél-lakkot kértem-kaptam az amúgy nem túlságosan hosszú, ámde meglehetősen hányattatott sorsú körmeimre?

a.) 20 év után leszokom a körömágyam rágcsálásáról.

b.) Kidobtam egy adag pénzt, holnap a falmászó edzésen lepattog az egész.

c.) Megszűnik a ronda recésség a körmeimen.

d.) Kiteljesedem nőiességemben.

e.) Szétszekálnak az edzéses imposztoraim.

Áhh, tudjátok mit?! Ne is mondjátok!

Tanulság, előre.

Közhelytengerbe fullad az ihletem.

Egy a lényeg, Kedveseim:

Ha ebbe az irányba haladunk az Egyesületünkkel, akkor rövidesen nekem, nekünk is szembesülnünk kell majd helyzetekkel, amikor a velünk, segítségünkkel gyarapodott, tanult, fejlődött, tapasztalatot szerzett barátunk kedvet kap hozzá, hogy a saját szakállára is megpróbálja azt, amit eddig az óvó szárnyaink alatt, kicsiben művelt. Azaz, hogy létrehozza a saját "szemétdombját", amin innentől kezdve Ő a kiskakas, nekem meg semmi közöm hozzá.

Ezekre a helyzetekre szeretnék pillanatnyi tapasztalatból most jótanácsot adni jövőbeli önmagamnak, előre. 

a.) Mindig olyan körülményeket, hangulatot, lehetőségeket, megbecsülést, jutattásokat kell minden együtt-dolgozó számára megteremteni és fenntartani, amelyben örömmel, szívesen, és negatív érzések nélkül van jelen. (Pillanatnyilag is vannak olyan kapcsolatok, ahol nem vagyok tökéletesen biztos benne, hogy ez megvalósul. Mindenesetre számomra ez egy fontos elv, amihez feltétlenül szeretném tartani magamat.) Ilyen módon sosem leszünk riválisok vagy konkurensek; bármelyikünk bármennyire is vigye, egymást támogatva és megbecsülve fogunk előre haladni.

b.) Meg kell emészteni: ha jó szakemberekkel dolgozom, akkor nekik idővel igenis lesznek saját útjaik, ötleteik, kezdeményezéseik. Ezért lehet haragudni, lehet ettől tartani, lehet érte átkozni Őket. Egy viszont biztos. Aki valamit középszerűen csinál, az nem vágyik rá, hogy a saját szája íze szerint továbbgondolja. A fejlődés útja az önállósodás. Kész, pont.

c.) A haszonnál sokkal többet ér a kapcsolat. A haszon ideig-óráig boldogít, a kapcsolat jó esetben egy életen át végigkísérhet. Egyértelmű tehát, hogy melyiket lehet érdemes feláldozni a másikért...

Ha eltérek ezektől az elvektől a jövőben, nyugodtan linkeljetek vissza ide, az alapokhoz. Vannak bizonyos hibák, amiket szeretnék a magam részéről elkerülni. Ahhoz túlságosan fájnak, amikor velem szemben követik el őket. 

Az elveszett bizalom nyomában

Ma először komolyan azt éreztem, hogy ha ezt az elméletemet + módszeremet továbbfejlesztem, akkor komoly, alanyi jogú eredményeket érhetek el a pszichológia világában is.

Az utóbbi időben sokat súrlódtunk a Férjemmel. Az volt a leginkább idegesítő az egészben, hogy nem komoly dolgokon álltunk le ölni egymást, hanem nüanszokon. Tehát egyértelműen nem elvi volt a probléma, hanem színtisztán kommunikációs, határkijelölős. Nem azzal volt a baj, hogy ki mit szeretne, sokkal inkább azzal, hogy az illető hogyan szeretné azt a bizonyos dolgot elérni, és mit hajlandó bevetni azért, hogy elérje.
Nem kevés fejtöréssel körbejártam a dolgot: minden egyes súrlódás után - mitöbb, általában közben is - mindketten úgy éreztük, hogy nem ezt akartuk, nem akartunk balhét, csak azt, hogy... Tehát mindketten a közös harmónia zászlaját lobogtatva döngöltük ütemesen a földbe egymást.
Hosszas elemezgetésem csúcspontján jutottam el arra a konklúzióra, hogy mindez be sem tudott volna következni, ha az adott élethelyzetekben mindketten varázsütésre csendben maradunk. Nem nyomjuk a saját elképzelésünket még flancos énközlésekben sem, hanem rábízzuk magunkat a másik józan ítélőképességére; és nem próbáljuk megmondani neki, hogy mit tegyen; hanem egyszerűen bízunk benne, hogy figyel ránk, és meg fogja tenni, amit tennie kell.

Mondok egy példát. Reggel van, kapkodom. Zsolti megkérdezi, hogy tud-e segíteni. Én azt mondom: igen, köszönöm; örülnék, ha elcsomagolná a laptopomat. Zsolti kérdez: hol a tokja? Elmondom. Nem találja. odamegyek, előveszem, majd epésen megjegyzem: "Ennyi erővel én is elcsomagolhatom..." Mindenki rossz szájízzel zárja az amúgy jónak induló helyzetet.

Nem arra gondolok, hogy az epés megjegyzéseket kell ilyenkor lenyelni. Azzal már az ember semmire se megy, maximum gyárt magának egy frankó kis torokgyulladást így télire. Arra gondolok, hogy egyáltalán, egyikünknek sem kellene megszólalnia egy ilyen helyzetben.
És itt jön a képbe a bizalom.

Mert ha Zsolti bízik benne, hogy tudja, mire van szükségem, és bízik abban is, hogy 30 másodperccel további keresgélés után meglesz az a laptop-táska (nem olyan nagy a lakásunk...), akkor csakúgy nem gerjeszti a viszályt, ahogyan én sem, amennyiben elhiszem, hogy a kedves férjem nem a tökét vakarja épp, hanem valami olyat keresgél, amivel a kapkodásomból segít majd ki.

Szóval arra jöttem rá, hogy egy csomószor - szinte mindig - kommunikációval pótoljuk ki a bizalmunk alapvető hiányait. Csakúgy egy felnőtt-gyerek kapcsolatban (úúúristen ott is mennyiszer!), mint egy felnőtt-felnőtt kapcsolatban. Meg akarjuk mondani a másiknak, hogy mit tegyen, mert nem bízunk benne, hogy tudja ő azt magától is.

Ugyanezt verbális kommunikáció nélkül kipróbálni nagyon vicces. Pontosan annyira abszurd helyzetek alakulnak, mint amennyire abszurd az, hogy egy másik önálló emberi lény helyett akarom eldönteni, hogy mit csináljon.

Képzeljük csak el. A párunk ül a kanapén, és filmet néz. Mondjuk már 3 órája. Mialatt mi ebédet főztünk. Tiszta sor. A legtöbb nőnek már gőzöl is a feje. Menjen az a lusta disznó mosogatni, ha már annyira se képes, hogy...No persze. 
Akkor most gondoljuk végig, hogy ezt a helyzetet hogyan oldjuk meg szavak nélkül. Odamegyek, és elkezdem rángati életem párját, kivonszolom a mosogatóig, aztán otthagyom? Elég röhejes, nemde? És miért röhejes? Azért, mert konkrét erőszakkal értem el, hogy a másik azt tegye, ami az én rendszeremben helyes viselkedés a számára. Ha ugyanezt verbális erőszakkal (szemrehányás, érzelmi manipuláció, stb.) teszem, az már nem erőszak? Hogy is van ez akkor?

Azt hiszem, hogy ezeknek a típus-helyzeteknek - és ezáltal rengeteg férfi-női játszmának - a kulcsa a bizalom. A bizalom a másik fél értékeiben és értékítéletében. Abban, hogy a másik nem ok nélkül teszi éppen azt, amit tesz - és ehhez nem köteles indoklással szolgálni. És a bizalom önmagunkban - tudniillik vagyok elég értékes ahhoz, hogy a másik fél önként és dalolva felemelje majd a seggét a kanapéról, és segítségemre legyen. 
A rossz - általában családi - mintákról leszokni gyötrelmesen nehéz. Felvállalni ezt a fajta bizalmat egymás irányában olyan, mint csukott szemmel ledőlni a színpadról, bízva abban, hogy a tömeg majd megtart.

Általában az meri ezt megtenni, aki tudja, hogy a lent tomboló tömeg rajongásig szereti, és bármit megtenne érte.
Egy kapcsolatban meg ez az alapvetés, nemde? :)