A dizájn halála

Pár hete ismeretlen számról gyűjtött be nem fogadott hívást a telefonom. Visszahívtam az illetőt, és kiderült, hogy a Siptár nevű egyedi-festett ruhákat áruló üzletből hív, ahol időről időre megfordulok. Még augusztus végén kerestem náluk övtáskát - olyat, amilyenből már van egy lilám; de ezúttal narancssárgát akartam. A lány tudta, hogy van nekik egy narancs színű elfekvőben valahol, fel is ajánlotta, hogy ha előkerül, félreteszi nekem és értesít, de aztán a dolog valamilyen oknál fogva meghiúsult.
Ő hívott - nem volt meg a cetli, amin a nevem volt, így végzett némi kutatómunkát az archívumban, mert emlékezett rám -, hogy mégis megvan a narancs-övtáska, mehetek érte, amikor szeretnék.
Nagyon meghatódtam - ami csak fokozódott, amikor pénteken az üzletben megtudtam a táska árát. Az emlékeimben élőnél sokkal olcsóbb volt - így vettem egy féláras imádnivaló zöld, rafináltan laza-de-mégsem-előnytelen nadrágot.
Kiderült, hogy az üzlet szeptemberben - fizetőképes kereslet hiányában - bezár. Ezért a félárazás.

 












 

Ma a Barack-ban voltam, ami szintén egyedi készítésű - ezúttal szabású-varrású-dizájnú - ruhákat forgalmazó kis üzlet a Kálvin téren. Ők áprilissal zárnak be; a termékeiket szintén féláron eresztik szélnek. Bár nem szeretnék most többet ilyesmire költeni, körülnéztem. Gyönyörű, remek tervezésű, jó szabású, színű különlegességeket találtam - így már a konfekció ár környékén, vagy alatt.

Utálom, hogy ezeknek a helyeknek kell bezárnia; hülyét kapok tőle, hogy az egyen-ruházkodás kiszorítja a piacról az egyedit, a gonddal tervezettet, összeállított, emberi értéket magába sürítő darabokat.

És szeretném azt a lila szoknyát a barackból; vagy a sárga kord-szettet; és a Siptárba még lehet, hogy visszamegyek a lila nadrágért.
Anyagi csőd - ugyanakkor most van rá az utolsó lehetőségem. Néhány hét múlva beszippantja a nagyzsebes lila szoknyát és a virágos csibésznadrágot is az uniformizáció örvénye. :(

Paradise lost

Nabasszus, olyan állapotban vagyok, hogy még ezt is megkönnyezem...
Vigyetek ki innen, minél messzebb mindentől, amire allergiás tünetekkel válaszol jobb híján a szervezetem...Jó?
Köszi!

Nem szeretem.

Nem szeretem, amikor más rendszere szerint kell 100%-ot teljesítenem, úgy, hogy olyan lesz a bírám, aki ott se' volt.
Nem szeretem, amikor olyasvalamiért felelek, ami nem (csak) rajtam múlik.
Nem szeretem, amikor olyasvalakire kell tekintettel lennem, aki éppen plussz terhet ró rám - amit magamtól is átvállalnék.
Nem szeretem, amikor már annyira meg akarok felelni az elvárásoknak, hogy elkezdek önmagamban, saját lényem legitimitásában is kételkedni.

És végül:
Nem szeretem a felelősséget.
Hanem imádom. Az éltet, fene a gusztusomat...

Személyiség, fejlődés, péntektizenhárom

Péntek 13-át  - elméletben - nemzeti szerencsenapnak nyilvánították. Ez persze jól hangzik - de nem állt az útjába annak, hogy az én péntekem traumatikus hangulatban haladjon.
Nem részletezném. Nem is az a lényeg.
Inkább a gondolat, ami a "Mi jöhet még?!" hangulat hatása alatt megfogalmazódott bennem.
Az ember visszajelzések alapján tudja megítélni önmagát - legyen ez bármily fájó vagy torz néha. A külső szemlélő gyakran olyan tükröt tart elénk, amibe magunktól nem szívesen néznénk bele. Ő viszont ezt nyilván nem kérdezi meg. És ez így is van jól, azt hiszem. Tanulságosak ezek a szembesülések néha.
Az viszont - számomra legalábbis - igenis embert próbáló helyzet, amikor valaki olyan módon kényszerít bennünket fájdalmas szembesülésre, hogy a hibát már eleve ismerjük - urambocsá intenzíven dolgozunk is a kiküszöbölésén.
És akkor sem az fáj, hogy meglátta, megtalálta és az orrom alá dörgölte. Tiszta sor. Sokkal inkább bánt a kudarc, amit a visszajelzés tükröz: még mindig nem sikerült teljes mértékben kiküszöbölni saját ismert hibámat; és a kitartó küzdelmem a fejlődésért sem elég látványos ahhoz, hogy a kívülálló észrevegye, és elég méltányosnak tartsa ahhoz, hogy megússzam a kritikát.
Mert megúszni a kritikát rendkívül kényelmes lenne. De akkor mi sürgetné a fejlődést? :)

2011 pro és kontra

Akkorhát álljon itt emlékül egy lista arról, hogy mit hozott az óév a konyhára.

2011 -:

• Necces, kínos, kritikus, nehezen megmagyarázható helyzetek hozzám nagyon közel álló személyekkel.
• Zoli rengeteg betegsége (nyaralások alkalmával is).
• Csak 1 nap Szigetköz.
• Folyamatos lelki görcsök, agyalás a hovatovábbon.
• Külön töltött nyár.
• A Kia "megmérgezése".
• Költözés szeptemberben.
• Költözés október végén.
• Zaklatott karácsony.
• Családi finomságok évhosszat.

2011 +:

• Remek túrák az év elején.
• "Saját wellness" néhány órára februárban.
• Húsvét Balatonfűzfőn.
• Új fényképező.
• Első saját erdei iskola.
• Kenuzás Zolival a Szigetközben.
• Csajos nyaralás.
• Új Merrel cipő, amilyenre vágytam.
• Táborokkal teli nyár.
• A Tisza és a Tisza-tó megismerése.
• Saját falmászó edzés.
• Barátikörös hétvége a Balcsin.
• Csajos egységfront kialakulása.
• London.
• Mostmár tudom, amire olyan régóta kíváncsi voltam (thx you know who)
• Nyelviskola-vezetői poszt, "rendes munka".
• Dávidot végre kiegyensúlyozottnak láttam.
• Klassz túrák és fényképezések az év végén.
• A csajok alapos elismerése a fotóművészetemre.

Nem volt egy könnyű év, de annál tanulságosabb!
Üdv Neked, 2012! Kíváncsi leszek Rád! ;)

Felhívás!

Ezúton szeretném illendően megkérni azt a kedves éttermi alkalmazottat, aki nem figyelt oda az általam fogyasztott gyros valamely összetevőjének szavatossági idejének lejártára;
hogy egyen sokat a hasonlóan jól sikerült főztjéből...!
Háztartási kekszet AKAROK!

Lidérces álom

Ma olyasmit álmodtam, amiről az ember lánya csak álmodni mer. Nem részletezném. De megvolt minden, ami csak a kis fejem aktuális hiánylistáján motoszkál.
Adminisztratíve megvolt. A tények stimmeltek.

Hogy hogyan fordul egy vágykiélő álom rémálomba? Nos, egyszerűen. A tények valóban a helyükön voltak, de minden más - a körítés, mások hozzáállása, saját érzéseim, stb. - totál ellene mentek bárminek, amire jobb napjaimon a nyálamat csorgatom.

Így lett - persze csak álmomban - lánykérésből, esküvőből (ezúttal szó szerint) lidérces álom.

Ez pedig elgondolkodtat. Valójában tök ugyanez történik sokszor az életünkben is. Vágyunk valamire - ami végül megvalósul (adminisztratíve, persze), csak totál nem abban a formában, hogy örömet szerezzen nekünk. Mi pedig magunkat hibáztatjuk.
Pedig - ha már hibát kell találni - hiszem, hogy nem a csalódott reakció a hiba ebben az esetben. Inkább a pontatlanul megfogalmazott vágyak.

Nem értem.

Szoktuk ezt mondani "csak úgy" is: "Nem értem, miért nem tudod abbahagyni a nyavalygást!" - mondjuk, pedig valójában értjük, hogy miért.

Na, ez most nem ez a típusú "nem értem".  Tényleg, komolyan meg vagyok lőve, ha egy a jelen pillanatban fennálló helyzet okait keresem.
No nem a motivációkat nem látom. Azokat értem. Értem, ha valaki fáradt, ha törődésre, elismerésre vágyik. Értem, amikor valaki dühös vagy csalódott; értem, ha töke tele van, és még sorolhatnám.

Azt viszont nem értem, hogy egy értelmes ember miért nyúl olyan eszközökhöz, amiket saját magával szemben deklaráltan nem tart elfogadhatónak; milyen alapon várja el a figyelmességet és a megértést olyan esetekben, amikor ő maga figyelmetlenül és a másik szempontjaiba bele sem gondolva indított; és végül miért nem vállalja fel az általa generált konfliktust, és vesz részt a megoldásában, miközben a másik féltől nyomatékosan ezt kéri.
Nem értem, hogy hogyan történhet meg, hogy az ember egyáltalán nem gondol bele a másik ember helyzetébe, szempontjaiba, lehetőségeibe, esetleg urambocsá' érzéseibe, mielőtt nyíltan hadat üzen ellene belül.

Nem értem. És nem is szeretném megérteni. Mindig legalább annyi megnyugvással szeretném álomra hajtani a fejemet este, hogy én megpróbáltam. Legfeljebb nem sikerült. Lehetséges, hogy most sem sikerült felismernem, hogy a másik fél megpróbált korrekt módon eljárni, csak nem sikerült.

Akkor - ha nem jön össze az empátia, és ezt tudom is magamról - viszont nem ugrálok...

London - amit legközelebb majd máshogy

 

Sokféle lista él a fejemben az elmúlt 5 nappal kapcsolatban. Igyekeztem gondolatban tematikusan összerendezni a dolgokat, hogy jobban átlássam őket - és amit kell, újraélhessem; amivel pedig az a teendő, elengedhessen.
Íme az első - emlékezni ÉS elengedni való - gyűjtemény:
- Wizzair-rel repülés: hazafelé késett a járat, de előtte sms-ben egy órával korábbra kirendeltek bennünket a reptérre.
- Kaja, innivaló a reptéren: odafelé nem vittünk magunkkal ennivalót, gondoltuk, majd veszünk, amíg várakozunk. A büfé persze nem volt nyitva (pedig a kiírás szerint már tartott a nyitvatartási ideje...), úgyhogy farkaséhesen és iszonyú szomjasan értünk Londonba.
- Bőrönd: legközelebb kerekessel. Csakis kerekessel!
- Étkezés: legközelebb hamarabb állunk rá arra, hogy supermarketekben kajáljunk. A szendvics ugyanolyan fincsi, de az ár baráitbb.
- Városnézés: előbb nézünk útikönyvet, vagy nem nézünk egyáltalán: így nem derülhet ki az utolsó előtti este, hogy mennyi helyen nem jártunk...
- Parkok: minimum egy piknik. Mókusetetéssel. Minimum.
- Camden: csakis kettesben, csakis úgy, hogy rászánjuk az időt. Más előtt valahogy szégyenlős vagyok shopingolni.
- Vásárlás: valamelyik nap legközelebb felkelünk korán, és odamegyünk nyitásra azokhoz az áruházakhoz, amelyikek érdekelnek. Így talán kimaradunk az egymást taposó tömegből, ami elveszi a kedvemet a válogatástól...
- Pub-ozás: minimum egyszer, valami jókis külvárosi kricsmiben. Vagy legalább édes cider...
- Kínai: csak egyszer, akkor viszont feltétlenül.
- Buszozás: sokkal több, városnézési célzattal is.
- Csomagmegőrző: inkább minden nehéz táskát be kell tenni, nem végigcipelni az utolsó napon kínlódva.
- Kommunikáció: inkább nézzünk mást, mint amit kiterveltem, csak legyen mindenki elégedett.

Azt hiszem, mindent összevetve nem is olyan hosszú ez a lista...:)

Húúúú, de dühös vagyok!

Azt hiszem, most érzem a súlyát igazán annak a kijelentésnek, miszerint a gyűlölet is legalább egy érzelem...

Nem hiszem, hogy fogok tudni összefüggéseiben, értelmesen írni. Mondhatni: sokkot kaptam.

A lényeg: szeretném, hogy ti, akik ismertek, vagy ismertetek valaha, tudjátok: nem kell engem szeretni. Még csak elviselni sem. Nem kell velem közösséget vállalni, sem jópofizni ha úgy hozná a helyzet, vagy úgy volna illendő.
Egy dolgot viszont nyomatékosan szeretnélek kérni Benneteket, hogy NE CSINÁLJATOK! Kérlek, ne csináljatok úgy, mintha nem ismernénk egymást, és soha nem is találkoztunk volna az életben. Ne, még akkor se, ha utána magyarázkodnotok kell emiatt.
Na nem azért, mert én annyira fontos lennék. Nyugodtan elfogadom "köszönés" gyanánt azt is, ha az arcomba üvöltitek, hogy "Utállak, te gennyláda, dögölj meg!".

Merthogy az utálat legalább egy érzelem.
Nem üres tekintetű közöny.
Úgy gondolom, olyat nem lehet - nem tudunk - érezni senki iránt, akit valaha ismertünk. Pláne, ha nagyon közelről ismertük. Akkor valami ott nagyon nincs rendben.

Mindegy, legalább már ezt is tudom :). Újabb fiókra újabb reteszt tolok újabb felszabadult sóhajjal! Hurrá felszálló piros léggömbök, és hurrá elveszett illúziók! Egyre szabadabb vagyok, ahogy a múltam szépen lebomlik mellőlem. :)

Munka-idő

Két napja életemben először van "munkaidőm" a szó szoros értelmében.
Úgy értem: mióta dolgozom, mindig meg volt szabva az a bizonyos idő-szükséglet, amit a munkámmal kell töltsek; de ezt eddig minden esetben a munka maga határozta meg; annyi időt kellett rászánnom, hogy tutira csillagos hatosra el legyen végezve - és kész.
(Hozzátartozik persze, hogy az ilyen rugalmas munkaidőnek az anyagi honoráriuma is rugalmas, értsd: sok esetben kiszámíthatatlan...)
Két napja - úristen, ez már a harmadik - nem az a feladatom, hogy adott munkát megfelelően elvégezzek - tart ameddig tart; hanem az, hogy adott időkeretet hasznos, az engem foglalkoztatók számára releváns és előremutató tevékenységekkel töltsek ki.
Kreatív feladat - ígyhát alapvetően vonz; de be kell valljam: még szokni kell. Egyelőre legszívesebben folyamatosan listát írnék, hogy még mit tehetnék ma, holnap, holnapután; mert pillanatnyilag rettegek, hogy elfogy a feladat. :)
Nem kell megnyugtatnotok; tudom, hogy nem fogy el. Mindemellett vicces, hogy egy új munkakörben első körben ez a legnagyobb problémám...:D

Dolgok, amiket csak egy tapasztalt táborvezető tud (sejt)

Humoros írásnak készült, de valahol bennem már tök nem az.

Nem az, mert biorobotként élek napról napra az évek felhalmozott tapasztalatának szeméthalmán egyensúlyozva; és mázlim van, mert tudom, hogy kitől kell vizet kérni, amikor nem fér a flakon a csap alá; hogy mitől lágyul meg a biztonsági őr szíve; hogy mi az a mondat, ami miatt a jövő héten is emlékeznek majd rám; hogy hol kell nagyvonalúnak lenni, és hol fillérezni.
Ész nélkül adok fel ruhadarabokat, és fordítom őket ki-be; adom ki az aktuális utasítást; mérem fel a helyzetet és döntök, hogy be kell-e avatkoznom, vagy sem; találok ki megfelelő, és gyermek-léptékkel is követhető kompromisszumokat; adok valós és kézzelfogható magyarázatot; kenyerezem le, akit szükséges; és állok ki az ellen, aki épp keresztbe tesz.

Eszeveszett jól csinálom - és pont emiatt nap-mint-nap eltörik bennem valami. Épp azért: mert jó volna szívből jól csinálni; mert el tudom képzelni, mennyire jól csinálhatnám szívből.
Kialvottan, szófogadó kölykökkel, kicsit későbbi keléssel és kicsit több felnőtt-beszélgetéssel naponta, legalább egyetlen hét pihenéssel a hátam mögött, szabad téren, a magam ütemét diktálva.

Nem szeretek biorobot lenni.
Ma időben lefekszem.

Allergia

Van nekem egy - abszolút nem saját - elméletem az allergiával kapcsolatban.
Tudniillik, hogy lelki okok alapján alakul ki; és nem fizikai hatások váltják ki.
Nnna jó, arra persze nincs magyarázatom, hogy ennyi erővel miért nem jön ki a parlagfű-allergiám télen; így inkább olyan módon finomítanám az elméletet, hogy a legyengült lelki faktor által eredményezett csökkenő általános testi-lelki immunitással van összefüggésben az allergia megjelenése.

Taknyom-nyálam egybe szakad.
Még jó, hogy összességében tudom, mitől (nem, nem a parlagfűre gondolok).
És még jó, hogy Kinez-Ági szólt előre. :)

Magán-vélemény

Nem járok gyakran orvoshoz.
Amikor épp mégis - szűrővizsgálatok, betegségek, sérülések esetén - nem egységes, hogy a magán-ellátást, vagy a TB támogatottat veszem igénybe. Leginkább probléma- és sürgősség-függő. Van amiben nem kockáztatom az esetleges elégtelen ellátást; de van olyan helyzet is, amikor rászánom az időt, energiát, és bízom a hivatalosan kirendelt orvosban.
Több orvossal találkoztam már egyaránt magánban és közgyógyban is. Vélem - amennyiben az eszközpark azonos - mindkét színtéren ugyanúgy funkcionálhatna egy adott ember; hiszen miért is működne máshogy?!

Megfigyeltem viszont, hogy mindemellett egyazon orvos privátban, sokezerért és TB-támogatottban, vélem köz-fizetésért igenis máshogy dolgozik.
Nyilván a szakértelem adott. Nem lesz rosszab diagnoszta, vagy ügyetlenebb kezű; nem nyúl mellé a másik helyszínen biztosan kiválasztott gyógyszernek, terápiának; és lassabban sem dolgozik.
Egy dolog viszont hiányzik. Mégpedig a mosoly, az odafordulás a páciens felé; az a bizonyos érezhető segítői hozzáállás, ami véleményem szerint egy orvost minden körülmények között sajátja.

Kár.
Szerintem pedig ez teszi Emberré az embert.

Elütöttek.

Fényes nappal, egy metáltürkiz Suzukival a Ráday utcán.
Kerékpárral, biciklis sisakban haladtam a járdán, amikor egy mellékutcához (asszem a Biblia közhöz) érve abból egy autó (fent jelölt) hajtott ki. A vezetője (50 fölötti festettszőke hölgy) erősen az egyirányú Ráday utca kritikus irányába sasolt, miközben baromira nem foglalkozott azzal, hogy a járdán keresztezi-e valaki az útját a másik irányból.
Itt jegyezném meg, hogy az egyfele nézés közben nem állt meg, hanem úgy 5-tel gurult kifelé.

Én láttam, hogy baj lesz, így lassítottam, és hittem, hogy a másik irányba is elnéz majd. Mindemellett egy gyalogos sebességével közlekedtem - biztos, ami biztos. És egy kicsit ki is tértem.

De a nő nem állt meg, és nem nézett vissza. Így aztán felkenődtem a motorházra.

Konstatálva a helyzetet csupán annyit közöltem, némileg emelt hangon, miszerint "A rosszéletű, férfi örökítőanyag életbe, TESSÉK ODAFIGYELNI!" 
Persze kicsit egyszerűbben.

Mire az okos hölgy még ki is pattant a Suzukiból (érdekes, mostanra le tudott szállni a gázpedálról), és közlte, hogy "Figyeljen maga! Ez egy egyirányú utca."

Szerencsére mielőtt ki kellett volna fejtenem neki a véleményemet, vagy be kellett volna mutatkoznom ("Én vagyok a gyalogos...") két fiatalember, akik a háttérből végignézték az eseményeket, közölték a hölggyel, hogy nekem van igazam.

Vélem, mivel ő ment nekem, nem én a kocsija oldalának, valóban nekem volt.
Negyed óra múlva már alábbhagyott annyira a remegésem, hogy újra biciklire tudtam ülni. Addig toltam. A kerékpáromon néhány helyen sérült a festés, és lehetséges, hogy a váltó is kicsit deformálódott; a vérem nem folyt sehol.

Figyeljetek! 

Utóbb kiderült, hogy a KRESZ hatályos szabályozásai szerint ha kihívom a rendőrt, akkor engem büntet meg... Mindegy, nekem akkor is meggyőződésem, hogy aki autót vezet, az figyeljen oda.
Itt pedig elolvashatjátok a hatályos rendelkezéseket:
KRESZ szabályok 

Nem vidám

Pontosan ez van, azt hiszem.
És nem tudom, hogyan segítsek kitörni belőle. Vagy elfogadni. Vagy csak túlélni.
Nem tudom, hogy vészeljem át én magam.
Nem tudom, hogyan higgyek benne. Vagy, hogy szabad-e hinni ebben egyáltalán.
Én nem ebben akarok hinni. Hanem Benne.
Ne sírjatok, engem már úgyis könnyekig hatott.