Aki tűzzel játszik...

...az könnyen megégetheti magát.

Az élet annyi területén vagyok már tisztában ezzel.
Miért épp a konyhában nem? :(

Ó-ó-ó, kommunikáció

Vannak emberek, akiket nem tudok tolerálni. Azaz: de. Tolerálni képes vagyok őket. De csakis ennyire, és semmi többre nem vagyok képes irányukban.
Persze - mondhatnánk - pszichológus vagyok. Egyrészt kutya kötelességem mindenkit elviselni és megérteni, másrészt ugyanakkor pedig némi hendikeppel is indulok. Engem ugyanis - akár hiszem, akár nem - egy bizonyos alap szinten megtanítottak kommunikálni a tanulmányaim során: kommunikálni nem bántó, értő, elfogadó módon; én-közlésekben, diplomatikusan, higgadtan. És hatékony kommunikációt tanulok ma is, nap-mint-nap a gyerkőcöktől, akiket tanítok: mondanom sem kell, szerintem ők sokkal jobb mesterek, ugyanis hol alá-, hol meg áthúzzák, amit elméletben elsajátítottam. Biztosítják számomra a puding próbájának lehetőségét.
Pontosan emiatt mondhatjuk, hogy az átlag emberhez képest én kommunikációs zsonglőr vagyok. Ha el szeretnék érni valamit, és ez a megfelelő tálaláson múlik, azt általában el is érem (ismételten mondom: a gyerkőcök nagyon jó tanítók, edzők ebben; náluk nincs pardon). Mindemellett nem szoktam én visszaélni ezzel a készségemmel; távol álljon tőlem, hogy valakit az akarata ellenére bármire rákényszerítsek; egyszerűen csak hatékony közlésekről van szó, amiből a környezetem számára nyilvánvalóvá válik az állásfoglalásom, preferenciám.

Talán pontosan a fentiek következtében viszont iszonyatos nehezen viselem azokat a személyeket, akik a fenti készségekkel, képességekkel még az elemi, átlag emberi szinten sem bírnak. Akiket (szegényeket) nem tanítottak meg rá, hogy a mondandójukkal hogyan ne bántsák meg a másik embert; akik nem veszik a fáradságot arra, hogy saját irányukból nyilatkozzanak; akik értékítéletet mondanak másokról látatlanban, esetleg vadidegennek; akik olyasmiről érvelnek szenvedélyesen, amiről fogalmuk sincs.

Na, az ilyen emberektől gyomorideget és lilahajat kapok. Az első pillanatban nem is tudom - most sem tudtam - tűrtőztetni magamat, és jól megpróbáltam - énközlésekben, és nem bántó módon persze - megmondani nekik a tutit.
Aztán, amikor vér jut az agyamba a zöld ködtől, akkor persze rádöbbenek, hogy mindez tök felesleges. Ezt az embert az én kedves és diplomatikus kommunikációm sem fogja megérinteni, meggyőzni vagy legalább elgondolkodtatni. Amit kivált belőlem: hogy én is az ő szintjére süllyedek a kommunikációm módjában vagy céljában.
Pszichológus vagyok, így tudom, hogy néha azzal teszem a legtöbbet, ha nem teszek semmit. Így aztán az első 3 perces pengeváltás után - ahogy most is tettem - bevonom a zászlóm, és csendben, mosolyogva meghúzódom a sarokban. A hangom is csak akkor hallatom, ha muszáj.
És bár a kommunikációs partnerem emiatt azt gondolja, ő nyerte a szócsatát, és jól tudom: bárkié is a dicsőség, a hazáé a haszon...
Én pedig nagy hadvezérré váltam újfent, hiszen legyőztem önmagamat.

Ítélkezni a múlt felett

Talán az utóbbi pár írásomból kiérződik (talán nem), hogy az elmúlt egy hétben elég komoly lelki visszatekintésen-lezáráson vagyok túl. Nem részletezném, legyen elég annyi, hogy elég kemény volt (mint a horvátországi matrac).
Az elmúlt hónap sok apropót szolgáltatott (ezzel együtt, és ezen kívül) arra, hogy elgondolkozzam azon: megítélhetjük-e a múltbéli döntések helyességét; dönthetünk-e elméletben visszamenőleg máshogy.
Bár én is többször estem abba a hibába, hogy gondolatban megfogalmaztam: "X-nek akkor máshogy kellett volna csinálnia, hogy helyesen cselekedjen!", vagy "Y-nak tudnia kellett volna, hogy mit von maga után a tettével!", ez valójában vadbaromság.
Vélem, hogy minden egyes ember minden egyes helyzetben a legjobb tudása szerint mérlegeli a felmerülő alternatívákat, és azt választja, amelyik a legtöbb pozitív kimenettel, és a legkevesebb ártalommal bír. (Beszélek itt persze az okos emberekről, de asszem, a butákat ebből a fejtegetésből szeretném kizárni, tekintettel a környezetem okosságára.) Egyszóval mindig komparatíve a legjobb döntéseket hozzuk meg, azután lehetséges, hogy rosszul sülnek el. És akkor utólag szívunk miattuk. Van, hogy még évekkel később is.
Persze azzal, hogy "Én a legjobb megítélésem szerint cselekedtem!" van, ami után nem lehet hitelesen takarózni. Mert vannak olyan egyértelmű morális irányelvek - az igazmondás, a jó szándék, az ártani nem akarás, a hűség, a tisztelet - amiket szerintem mindig, és minden körülmények között tiszteletben kell tartani. Mindemellett hiszem, hogy az okos ember ezt is tudja, mielőtt esetleg hátbalő. Maximum magasról tesz rá.
Hiszem, hogy az ember ugyanakkor nem csak racionális vélekedések és döntések kombinációja. Sokszor a megérzései, érzelmei vezetik - utólag helyesnek, vagy helytelennek bizonyuló utakra. Ezek azonban már olyan szövevényes rendszert képeznek, amit nagyon nehéz akár ott helyben is kibogozni - nem is beszélve mondjuk teszem azt évekkel későbbről.

Így tehát - szeretném, hogy tudjátok - nem ítéltezem a múltbeli tettek felett. Akárki akárhogyan döntött, annak oka volt - ahogy annak is oka van, hogy én itt és most miért hozok olyan döntéseket, amilyeneket. És ha a jövőben bebizonyosodik, hogy valamiben rosszul döntöttem, akkor sem szeretnék gyomorgörcsöt kapni tőle - és azt sem szeretném, hogy Ti azzal gyertek nekem, hogy "Úgy kellett VOLNA...". Nem ismerem ezt a "volná"-t saját tetteim megítélésében sem - és egyenlő mércével igyekszem mérni magamat és a külvilágot.
Így aztán a múltat vallom, hogy csak megismerni, megérteni és elfogadni lehet (fontos, hogy ilyen sorrendben); megváltoztatni biztosan nem - ígyhát pálcát törni felette is fölösleges.
Akkor inkább vonjunk le tanulságokat. Az ugyanis a jövőt is építi.

Horvátországi beszámoló Nr. 1

Kérdezhetnétek, milyen volt a nyaralás, én pedig mondanám rá, hogy csudajó, de nem ugyanúgy értenénk a dolgot.
Csudajó volt, mert visszakaptam valamit általa - vagy sokkal inkább a révén - amit egy jó ideje elveszettnek éreztem-féltem. És most ne a felhőtlen langytengerben hancúrozásra gondoljatok.
Ez a nyaralás sok tekintetben nagyon is kemény volt (felülemelkedve az apartmanban tapasztalt matracon, ami a szó szoros értelmében volt irdatlanul kemény.).
Szembesülni saját görcseiddel, fóbiáiddal, berögződött mintáiddal, elengedni nem tudott rémképeiddel mindig komoly, embert próbáló dolog. Mindemellett vallom, hogy a szembenézés sokkalta jobb, mint a szembecsukás; ugyanis utóbbi esetben nem leszük okosabbak, maximum ideig-óráig önelégültebbek.
Gyerekkoromban amikor utaztunk valahová, már mindig napokkal korábban állt a bál otthon. Repkedtek a kiosztott feladatok, ment a hajtépés, hogy mit fogunk otthon hagyni, hogy kinek mikorral kell hol lennie, és hasonlók. Folyton ment egymás csezsegetése, hogy miért nem csinálod azt, miért pakolsz ennyi ezt és miért nem végeztél már azzal. Apu rendszeresen késő estig dolgozott még az utazás előtt - nyilván, hogy nyugodt szívvel hagyja hátra a vállalkozást - amit Anyu mindig személyes támadásként értelmezett, és a messzemenőkig nehezményezett.
Diliházban az ember nem szeret lakni, úgyhogy idővel szabotáltam a közös üdüléseket; így az eseményeknek csak passzív elszenvedője voltam - már amikor a szüleim utaztak, de ezt elég gyakran tették.
Nem gondoltam volna, hogy enni év után is görcsbe rándul a gyomrom, és azonnal "Kiskecske, cseszd meg a fűnyíródat!" kommunikációs stílusom lesz, amikor Zoli felhív, hogy nem ér haza 3-ra, majd csak 5 és 6 között. Olyan nagyhalált vágtam le már akkor, amiről utólag még magamnak is alig tudok számot adni. Hosszú tízpercekkel, és néhány telefon-egymásrarakással később persze tudtam Neki nyíltan beszélni a gyerekkori érzéseimről - ő pedig biztosított, hogy nem azért késik, mert menekül előlem, és nem is akar velem nyaralni; ahogy Jóapám sem ezért tette ezt éveken át Jóanyámmal.
Megértettem, elfogadtam, lehiggadtam, kész.
Persze a pánik; egy-egy para még időről időre felütötte a fejét bennem (mikor indulunk már el; mikor érünk már oda; miért állunk meg ennyiszer; miért ilyen a szoba; mikor megyünk már ide-oda; stb.), de ezeket már szépen, okosan vissza tudtam vezetni a korai görcsökre; és nem mondom, hogy kihúztam a méregfogukat, de azt hiszem, legközelebb már képes leszek máshogy viszonyulni ezekhez a dolgokhoz.

A másik nagyon komoly önismereti tréning a PIHENÉS, mint tevékenység elfogadása volt számomra. Bizony mondom Néktek, több napba, szinte az egész nyaralásba telt, míg nyugodtan ettem, döglöttem meg aludtam, lelkifurdalás nélkül, és már csak akkor vágytam valamit csinálni, amikor unatkoztam nélküle; nem pedig akkor, amikor már túlságosan sok ideje nem tettem le semmit az asztalra. A tengerben meg egyenesen azért akartam napi szinten fürödni, hogy majd ne nézzenek furán rám itthon, amikor elmesélem, hogy: "Hát, hideg volt, aztán nem mentem bele...". Szerencsére erről a baromságról - mint már oly sokról - meg Zoli beszélt le. Mondjuk hajlottam is rá, mert tényleg istentelenül hideg volt a víz már így szeptember elején (pedig én a Szigetközön edződtem...).

Párkapcsolati szinten is sok, rengeteg-sok volt a tanulság. Nem akarok részletekbe menni, de olyan gátak szakadtak, és olyan mély sebek nyíltak és tisztultak ez alatt a néhány nap alatt, amik nélkül tényleg fogalmam sincs, hogy hogyan mentünk volna emelt fővel és egyenes gerinccel tovább kéz a kézben.

Ha kérdeznétek, milyen volt a nyaralás, azt mondanám, hogy csudajó; de nem ugyanarra gondolnánk. Úgy hiszem, néha a legextrémebb, és leginkább rosszkor jövő, hasbarúgott pillanatban érkező szembesítések a legis-leghatékonyabbak. Amikor látod, tudod, érzed, hogy hogyan KELLENE működnie a dolgoknak. Nem úgy értem, hogy a külső elvárások szerint hogyan kéne. Hanem, hogy Neked hogyan volna a jó, kellemes, kielégítő, boldog, satöbbi. Hogy Te hogyan szeretnéd. És hogy ehhez képest a belső izéid, anomáliáid miatt mire vagy képes. Nem teljesítményileg. Főképp érzelmileg.
Mert lehet, hogy labdázol a medencében, és nevetsz a többiekkel, hogy milyen irdatlanul jó dolgod van itt, ha közben azt érzed, hogy szétfagysz, és ki akarsz menni, de akkor nincs kipipálva az adminisztratív jókedv.
És lehet, hogy a pároddal kéz a kézben andalogtok, 20 méterenként komform-csókkal, és a nyaralás kedvéért inkább mindketten felhúzzátok magatokat a másik baromságain, de csendben puffogtok egyre mérgesedő sebek fölött; ha közben egyre távolabb és távolabb sodródtok egymástól.

Sordódást írok, mert ezekben a helyzetekben nem az ember maga irányít. Az irányítást ilyenkor mocskosul nehéz átvenni a belső félelmektől és ezeréves beidegződésektől.
Nehéz megoldásokat keresni és találni ahelyett, hogy az ember elhiggye, hogy neki minden éppen így jó. Vagy hogy neki ez már annyira szar, hogy akkor inkább továbblép. Nehéz beszélni a félelmeidről, a fenntartásaidról, azokról a dolgokról amik Neked is, a másiknak is fájnak.
De olyan ez, mint a védőoltás, azt hiszem. Izgul tőle az ember, és néha elég kellemetlen is megkapni; de olyasmiktól óv meg, amiket előre nem látsz, és amiknek beláthatatlan negatív következményei lennének, ha nem lépnél időben.

Kérdezhetnétek, hogy milyen volt a nyaralás, én pedig azt válaszolnám, hogy csudajó. És már talán értenétek, hogy mire gondolok.
Most úgy érzem, visszakaptam egy nagy adag boldogságot és harmóniát, egy csipetnyi életkedvet, és rengeteg optimizmust :).

Régi emlék (ami motoszkál, és nem hagy nyugodni hajnali 4-kor, úgyhogy inkább kiírom)

"Halott virágok illatát
Nyögik a fák,
És megrázkódik a táj:
Valami véget ért. Valami fáj."

Kényelmes ágyban, hátamat puha biztonságnak vetve írok. Mellettem a párom szuszog nyugodtan, ütemesen. Nincs okom aggodalomra, sem elégedetlenségre - béke van bennem és boldog nyugalom.

Valami bennem mégis motoszkáltatja a régmúltat. Rég-, írom, pedig csak néhány év távlatáról van szó...

Gyönyörű őszben suhanok keresztül a tájon. Az orromban frissen begyújtott kályhák kémény-illata, a szemem előtt meleg alkonyi fények tündökölnek. Kell már a pulóver, de a kabát még meleg; elkel már a puha sál, ami selymesen átölel. Nem nagyon van hová menni, de bizton tudom, hogy van Kivel; a problémák elrebbennek, eltörpülnek; majd biztosan lesz valahogy.
Vasalt férfiingek a majré-vason. Vállra vetett lány gitárral a másik kézben. Órákig nyúló meleg és megnyugtató telefonok. Instant költözködés a két karommal, és egy ronda kis zug, ahol magunk lehetünk - ha és amikor. Vér és verejték. Rosszkor érkező riadt kicsi lány. Éjféli kávék. Ikea-dizájn napi nyomor. Úszás az októberi Dunában és kergetőzés csakéntudomhol. Csütörtöki bulik. Utazós zenék. Lábról leesős gyengeség a Wesselényi utcában. Éjjeli keresés-találás Turán. Viva la vida, cserbenhagyásos gázolás és fejjel előre érkezés oda, ahová senki sem hívott. Első éjszaka az autópálya mellett. Cigányélet. Felelősségvállalás más tetteiért. Benzinpénz. 17 perc és 100 perc 24 órán belül ugyanazon a távon. És kilesett cigaretta bizonysága az erkélykorláton kihajolva.

Nutellás croissant. Édes, de már-már émelyít. Soha nem tudtam már jó érzéssel megenni utána. Akkoriban minden reggel fülig kikentem magamat vele. És azt hittem - tudtam - ,hogy ez a boldogság; hogy ez a szabadság. És valóban lehetséges, hogy az is volt.

Több, mint nosztalgia van ebben az írásban. Személyektől és konkrét élethelyzetektől függetlenül még mindig iszonyúan fáj. És félek tőle, hogy fájni fog, míg világ a világ.
Nem az elvesztett személyek, vagy lehetőségek marnak belül - sokkal inkább az ottvesztett illúziók egy férfi oltalmazó karjáról, és két tökéletesen egymásnak rendelt szellemről. Az egyféle és változtathatatlan, részrehajlás és torzítás-mentes IGAZSÁGRÓL, amit egy férfi egy nő szemébe mond, fülébe suttog. Egy helyről, ahol mindig sütnie kellene a napnak. Áldozatokról, amik csak utólag váltak azzá. Megérzésekről, amik csak később igazolódtak hátborzongató pontossággal.

Belül valahogy mindig tudtam, éreztem. Hajnalban az íjász-pálya és az akkor még meg-nem-épült csónakház között is; a Nagyerdőn is; a HÉV-en ücsörögve is; és még számtalanszor.

Mégis mentem vakon, hittel, teljes és tökéletes odaadással a bizonyos szomorúság és gyötrelem felé. Mert ezek - ha nem is ilyen nyúlfarknyi idő után, de azért előbb vagy utóbb - bizonyosak voltak.

Értem is akkori önmagamat, meg nem is. Talán néha kicsit belehalnék ebbe-abba, ha nem tudnám ezt a megölő-megerősítő "élményt" magam mögött. Mert kérgesebb, acélosabb lettem tőle, az már biztos.
És kicsit gyanakvóbb, egy mákszemnyivel kevésbé felszabadult is, azt hiszem.

Várom az őszt, és a legszentebbül remélem - a legvadabbul akarom és lélegzet-visszafojtva vágyom -, hogy ne az az ősz szülessen újjá benne - hogy kapjak végre egy olyan őszt, ami feledtet minden eddigi emlékezetes-fájó őszömet. Ami - hasonlóan az akkoriakhoz - megtisztít, és talán kicsit át is formál a katarzisában.

Érzem gyűlni magamban az erőt. A felejtéshez. És az emlékezéshez.

Régmúlt idők jelene

Keresem, kutatom, összekaparni igyekszem az életem azon pillanatnyi időszakait, amikor mertem felhőtlen, amikor mertem görcstelen és saját magamért való lenni.
Nevezhetjük ezt szerelemnek, de én méginkább nevezném szabadságnak - a tett, a gondolat, az indulat, az érzelem szabadságának.
Színekre emlékszem, és illatokra. Ruhákra, amik befonták a testem, puha tapintású meleg kelmékre, érintésekre, nevetésekre, dalokra, mozdulatokra is emlékszem.
Emlékszem az időkre, amikor mertem belevetni magam önmagamba, és nem féltem a visszacsapó, fojtogató hullámoktól.
Akkor, ott, úgy tudtam úszni.

A lábam lassan sziklát ér,már talán nem soká kell kapálóznom most sem. A dal, a fény, a művészet, a bohém boldogság lassan szétárad bennem most is, mert talán már tudom, hogy mit, tudom, hogy hogyan keresek.

Gyerkőc voltam még. Imádtam enni, talán a legkedvesebb dolog volt számomra a világon. "Ne edd le magad!" Én csak habzsoltam gondolkodás és fékek-gátak nélkül. "Ne edd le magad! Miért nem figyelsz oda?! Ha mégegyszer megtörténk, elveszem!" A fejem minden falat után lassan-lassan görcsösen a mellkasomra tévedt - vajon van-e már bűnjele az ártatlan élvezetnek?

Nevetni jó, de nevetni nehéz dolog. A fűben hempergéstől koszos leszel fülig, mégis ez az egyetlen módja a megtisztulásnak. Spontánnak lenni, őrültnek lenni, mosolyogva tenni, ami tetszik, és kacagva futni az álmaid után - hát ilyen voltam akkor, azokban a mikronnyi pillanatokban, amikor éppen átszellemülhettem, át tudtam szellemülni a boldogságban.

És ezt nem a kívülállók, nem a "mások" határozzák meg - hiszem. Nem a társ, nem a barátok, nem a szülők, rokonok, kitudja kicsodák. A döntés a magamé, hogy tudok-e, hogy merek-e csodálatos ember lenni. Csodálatos, sugárzó, aki betölti életörömmel a közeget, amelyben él. Aki akkor is energikus, ha fáradt. Aki akkor is boldog, ha épp szomorú.
Boldog, mert ő maga lehet. Boldog, mert nem kötik ostoba kötelmek. Boldog, mert nem kényszeríti belső erő, hogy görcsösen gondolkodjon, mielőtt cselekszik. Mert tudja, hogy a tettei helyénvalók. Mert tudja, hogy aki szereti, az a tetteivel együtt, teljes egészében fogadja el.

Boldog vagyok, hogy megtaláltam ezeket az elrejtett perceket a múltban; és boldog vagyok, mert úgy érzem, lassan újból átjár az alkotó erő.
És remélem, ez virágba borítja majd mindenki életét egy kicsit, aki velem, aki mellettem, aki körülöttem él.

Apja lánya...

Körülbelül a földút egyharmadánál szálltam ki az autóból. Gőzölgött a fejem, és átkoztam a balvégzetemet, hogy tanga-papucsban indultam neki. Bár nem tudhattam előre.

Már az aszfaltnál jártam, amikor az autó újra megjelent. Beszálltam, és elmondtam a véleményemet. Kb. 50 méterre jutottunk. Most Dávid szállt ki, és indult el visszafelé, gyalog.
Még nem döntöttem el, hogy utána menjek-e, amikor befordult a mellékútra a sötétkék Passat.

Azután felgyorsultak az események. A frissen érkezettekre nem is hederítve gyorsan döntöttem. Ledobtam a tanga-papucsot, és mezitláb eredtem az éppen sértett fél nyomába. Utolérve kértem, hogy jöjjön vissza, de nem hatottam meg túlságosan. Csak ezután mondtam el, hogy itt van Apu.
Azt mondta, visszajön, köszön neki, azután megy.
De végül mégis beült mellém az autóba.
Apu kérdezte, hogy rosszkor érkeztek-e. Azt válaszoltam - nem rég óta vállalt őszinteséggel -, hogy igen, rosszkor. Csak később jöttem rá, hogy valószínűleg a legjobbkor.

Dáviddal a kocsmáig megbékültünk. Lobbanékony természet ő is, én is. Gyomorgörccsel nem vacsoráztunk, a csapat előtt kimentettem magunkat - Apu jó alibinek bizonyult. A Passat a camping előtt állt meg, Apuékat a parton találtam, lent hídnál. Nem furcsálta, ahogy viselkedem, és szeretettel nézte, ahogy mezitláb lemászom a vízhez megnyugodni.
Tudtam, hogy ezért jött ő is.

Már nem kellett sokat vitázni, hogy belenyugodjon, nekem, velem mit szabad és mit nem itt. Elfogadta az ajánlatot, hogy ha nem, itt, majd máshol fürdünk - és azt hiszem, örült, hogy kifuthat kenuval a vízre.

Dávid utánunk jött a partra. Ilyenkor érzem igazán, hogy belül, lélekben a testvérem. Nagyon hálás voltam, hogy mellettünk van.

A kenut Apu kormányozta - tudjuk mindnyájan, hogy soha, senkinek nem adom át a kormányzást, csak Dávidnak és Neki.

A fürdés, a visszaút már nem volt olyan emlékezetes, mint maga a találkozás öröme, a meglepetés, a görcsök feloldódása, az a pár őszinte ölelés.

Barátkozom, ismerkedem az érzéssel - amit eddig magamtól vontam meg valami görcsös, gyáván önhitt módon -, hogy milyen, amikor Apukám, milyen az amikor Testvérem van.
Akik olyannak szeretnek, amilyen vagyok. Amilyen csak akarok lenni. És akiket én is így, ilyen őrültnek szeretek.
Ok nélkül pusztán a létükért.
Valamiért, amit ott, a Szigetközi estében senkinek nem kellett magyarázni.

Igazából szerelem

Nem szeretnék óriási pszichológiai mélységekig hatolni ezzel a bejegyzéssel, csupán egy általam megfigyelt tendenciára, vélemény-alakulásra, hozzáállás-féleségre szeretnék reagálni/reflektálni.
Az egyik általam követett (itt meg nem jelölt) blogban olvasok kapcsolatokról, a "boldogság titkáról" egy amolyan - a szerzőtől megszokott - "frankómegmondós" bejegyzést.
Nem mondja ki, de kisüt a sorok közül, hogy - lévén Ő olyan szerencsés, aki maximálisan felhőtlen és boldog párkapcsolatban él pillanatnyilag - véleménye szerint a kompromisszum egy ideig tartható, vállalható; de egy bizonyos pont után egy emberi kapcsolat rámegy; a boldogság elérhetetlen távolságokba kerül és választanunk kell önmagunk vagy a másik között.

Nem szeretem én sem becsapni magamat. Éltem már eleget rossz párkapcsolatban ahhoz, hogy tudjam, a fent emlegetett bejegyzés szerzője mire gondol. A kompromisszum nehéz, embert próbáló, gyakran fogcsikorgatós dolog. Több kapcsolatom ment rá korábban, hogy apróságokban nem tudtam megegyezni a másik féllel, s végül feladtuk a próbálkozást.

És pont ezért gondolom azt, hogy a bátorság nem az - ahogy az idézett szerző írja - ha az ember ki mert lépni egy kompromisszumoktól megtépázott kapcsolatból, és mer újat, remélhetőleg jobbat keresni.
Elsőre ugyanis minden tehén fekete a sötétben; minden új kapcsolat magában hordozza az ismeretlen varázsát; más lesz, és ettől jobbnak, izgalmasabbnak, számunkra megfelelőbbnek érezzük az előzőnél.
Azután - megfelelő, gyakran az előző kapcsolatban elteltnél is rövidebb idő után - persze kiderül, hogy ez a boci is foltos; hogy a fránya kompromisszumokra itt is szükség van és lesz; talán többre is, mint korábban; és a vélt boldogság egyre távolabb úszik tőlünk.

Ekkor ugyanis a boldogságot a tökéletes, kompromisszum-mentes léttel feleltetjük meg.

Azt gondolom, egy-egy kapcsolatnak vannak virágzó, és vannak nehézkes korszakai. A kezdeti lelkesedés után elkövetkezik a megszokás "unalma"; majd az összeszokás boldogságára ráköszöntenek a közös élet építésének nehézségei; esküvőt lakásgondok; gyerekvállalást álláskeresés követ; és még sorolhatnám.

Számomra nem az jelenti egy kapcsolatban a bátorságot, hogy nyíltan fel merem vállalni önnön kompromisszum-képtelenségemet, majd ebből kiindulva idővel véget vetek az egymás partjai között való vergődésnek, és új vizekre evezek.
Sokkal inkább érzem magamat bátornak és nemesnek, ha elfogadom, hogy "hosszú lesz a tél", ha képes vagyok mind a vágyaimban, mind az aktuális igényeimben megszorításokat eszközölni (azaz kompromisszumot kötni), bízván az adott kapcsolat erejében és egykori hevében; s kivárva a bizonyosan elkövetkező szebb napokat.

Gyávaságnak, a problémákkal való szembe-nem-nézésnek tűnhet az álláspontom az előtt, aki nem ismer, vagy nem ismer jól.
Ám aki ismer, az tudja, hogy a legtöbb helyzetben esztelenül őszinte vagyok, és emiatt gyakran fejjel is a falnak, a nehezebb útnak megyek.

Az ember azonban - ahogy öregszik és tapasztal - idővel felméri, hogy bár nem minden átlátszó kavics gyémánt, és rendkívül sok ilyet el kellett már dobnia átkozva önnön hiszékenységét; ez nem bizonyítja, hogy gyémántok nem léteznek.
És amikor valódi kincs kerül a kezébe, nem hajítja el akkor sem, ha kétsége merül fel annak valódiságát, vagy tökéletességét illetően.

Hiszen megtalálta. Ez az ő gyémántja, az ő célja. Erre várt egész életében.
A csiszolódás során pedig mindketten változnak. A kő is az ő igényeihez; az igényei is a kőben rejlő lehetőségekhez.

Ha azonban nem vállaljuk ezeket a korlátokat, és eldobjuk a tökéletlen kincset, mondván: "Ez is csak átlátszó kavics volt!", lehet, hogy soha többé nem akad gyémánt a kezünbe. Se tökéletes, se ilyen "tökéletlen".

"A lány sem tökéletes. Te sem vagy tökéletes. Az a fontos, hogy egymásnak tökéletesek legyetek!."

Két nő

Legyen adott két nő.
Egy városban nőttek fel, és élték le életük eddigi nagyobbik felét.
Egy férfiba voltak szerelmesek egy időben.
Még találkoztak is egyszer, bár ez nem volt túlságosan meghatározó vagy gyümölcsöző - igaz, hogy egymás szemét sem kaparták ki, ami abban a helyzetben meglepő fordulatnak számított.
Mindketten műveltek, olvasottak, társadalmilag és pszichológiailag érzékenyek; blogot írnak; szeretik a természetet és a gyerekeket; gyűlölik, ha átverik vagy megalázzák őket.

Mindemellett persze rengeteg tulajdonságban különböznek. Az egyikük tökéletesen meg van győződve minden helyzetben a maga igazáról, míg a másik inkább magában keresi a hibát hosszasan, mielőtt elismerné, hogy ő épp vétlen; az egyik képes megbocsájtani az árulást, míg a másik belül nem felejt; az egyiket valamilyen módon érdekli, sodorja, vonzza a másik sorsa, míg a másik jó eséllyel a feledés jótékony homályába taszította már rég a másikat; az egyikben kérdések szakadtak bent, a másik jó érzésből hallgatta, és hallgatja el ma is az információt, ami a másik életét megmérgezné. Az egyik néha úgy érzi, mondania kellene valamit, míg a másik már rácsukta a szekrényajtót erre a múmiára. Az egyik tud a másikról, és bár sokszor szidja, fricskázza, tulajdonképpen valahol felnéz rá; míg a másik valószínűleg csak lefelé gondol őrá. The winner takes it all.

Élnek boldogan mindketten, mint a mesében, egészségesen távol egymástól. Máshogy gondolkodnak, másokat főznek, máshogy alszanak és máshogy ébrednek reggelente. Másban lelik örömüket, és más okoz fejtörést számukra. Mások foglalkoztatják és mások untatják őket.

Mindemellett 2010. május 24-én, 13:18 perckor a tér-idő kontinuum valamféle furcsa összegörbülése folytán egyazon időben voltak egyazon helyen.

Az egyik deklarálta a másik jelenlétét, ahogy tovasuhant ismét a testtelen és közös pontok nélküli messzeségbe; a másik pedig ebből mit sem vett észre, felhőtlenül tovább fecsegett a párjával. Azzal a bizonyossal.
Ezután pár perccel az egyik bosszúsan konstatálta, hogy a ülése mögött kilyukadt (?!?!) a light cola-s flakon, amiből sugárban spriccel a lé. Vicces jel, gondolta; lehet, hogy az elméjében, a lelkében tobzódó emésztő düh és undor éles hegye ütött lyukat ott és akkor azon a flakonon. Más magyarázatot nagyon nem talált a jelenségre. A problémát orvosolták, a cola ki lett öntve, a flakon pedig szelektíve hulladékgyűjtve.

Egyben azonban a két nő megegyezik.
Egyikük sem hisz a véletlenekben.

Családom, és egyéb állatfajták

Ismerjük őket mindnyájan. Életünk első 14-18-20-25 évét (kinek hogy) velük "húzzuk le".
Kezdetben etetnek és mosdatnak; idővel terelgetnek és nevelnek; később morált és célokat adnak; aztán jó esetben szárnyakat is (már ha nekik jutott belőle); megint később a kedvencünket főzik, amikor hazamegyünk végre; és előre gyúrnak a boldog szép napokra a majdani kényeztethető unokákkal.

Amikor végre külön költözöl tőlük, úgy futsz, mint aki soha nem néz majd vissza; elhatározod, hogy mindent máshogy, mindent jobban, mindent ésszerűbben és lazábban teszel majd; az első lakodat azonnal otthonodnak érzed, csupán azért, mert úgy hagysz kuplerájt benne, ahogy Neked jól esik; és csakazértis pirosra festeted a hajad.

Azután idővel (és némi kevésbé kellemes és lelkesítő tapasztalattal) felismered annak a hátrányát, hogy már csak akkor van rend és tisztaság, ha Te ráveszed MAGADAT, hogy kitakaríts, vagy elpakolj. Észreveszed, hogy ha esik, ha fúj, naponta (időnként többször is) beszéltek; hogy a recepteket ha kívülről tudod is, Velük pontosítod, hogy ugyanolyan íze legyen, mint anno, "otthon" (amit már rég nem akarsz így hívni, mégis mindig ez csúszik ki a szádon, ha az ő lakhelyükről beszélsz); és hogy ha elutaznak, már a második napon feltűnik az űr a helyükön: hogy nincs kire ráemelni a telefont, amíg zötyögtet a HÉV, és hogy nincs kin felidegesítsd magad, ha esetleg olyat mond, amit önmagadtól is nehezen emésztettél meg.

És gondolkodsz, hogy hogyan mutathatnád ki Feléjük mindezt. Bújni már túl nagy vagy, nem is szeretsz; a virág elhervad, a csoki hamar elfogy és hízlal is; az érkezésük tiszteletére főzött menü néha odaég. A szemed csillogásán persze észreveszik, hogy mennyire vártad Őket - ahogy azon is, hogy virrasztasz, amíg nem hallod meg a kulcsuk zörgését a zárban.
Aztán jól a füledre húzod a paplant, hogy amikor belépnek, úgy tűnjön, alszol; hogy a találkozás nem is olyan fontos; és persze, ha "felébresztenek" (ismernek, no) durcásan morogsz, hogy "Ebben a házban már aludni sem hagyják az embert...!"
Ilyenek vagytok: Ők sem, Te sem vagy tökéletes. De bármilyen nehéz is bevallani: Ti már csak így szeretitek egymást.

Why does my heart feel so bad?

http://www.youtube.com/watch?v=dBCkoDJkIOc

Vannak pillanatok, helyzetek, vannak feladatok és kötelességek, amikben nem lehet jól, nem lehet helyesen dönteni.
Akkor döntenél helyesen, ha ketté szakadnál. A lelked - úgy érzed belül - éppen valami ilyesmire készül. Egyszerre két helyen szeretnél lenni, két testben egy lélekkel két ügyért tenni, két óriási zsákot vinni az egy hátadon.
Dönteni nehéz, de dönteni KELL. Jól? Rosszul? Ez mindig nézőpont kérdése. Ha jobbra mégy, balról hiányzol majd, ha balra fordulsz, jobbra lesz üres a helyed.
De menni - bizonyosan - KELL. Állni, és nézni, ahogy elhalad melletted a tér és az idő: ez dupla veszteség.
Dönteni-dönteni-dönteni. Nem is ez a nehéz része. Dönteni, és utána nyugodtan aludni - no ez már embert próbálóbb feladat.
És nem azért, mintha helytelenül választottál volna. Épp emiatt: mert NEM VOLT JÓ DÖNTÉS.
Mit tehet az ember fia-lánya, ha kétfelé húzza az esze és a szíve.
Nos én ezekben a helyzetekben - jelzem, iszonyat kínok között - a legtöbbször a SZÍVemre hallgattam. Korábban nem csalódtam.

Mostanában hol az ész, hol a szív napok óta felver hajnalban. Forgok, morgok, nem találom a helyemet.
Végre határoztam. A SZÍV javára.
Ezek után már csak egy teendőm maradt. Emelt fővel vállalni a döntésem következményeit. És megfeszített erővel dolgozni azon, hogy a nem "választott", a háttérbe került kötelesség se szenvedjen végeredményben csorbát.

Az Változás bolondja

"You've built it up and tear it down.
There's no reason to follow you..."

Roxette-tribute koncerten voltam csütörtökön. Ezt épp nem játszották. Most mégis eszembe jutott...
A magamfajta izgága őrülteknek néha irgalmatlanul, mondhatni kibírhatatlanul nehéznek tűnik egyhelyben megülni. Ha odakint kisüt a nap, belül azonnal megmozdul valami, és legszívesebben egyszerre 8 felé szaladnál, de aztán eszedbe jut, hogy mégis inkább 9...Közben az ebéd fő, rotyog a holnapi étel, a mosógép már a centrifugánál tart, és a szakdolgozatnak is hiányzik még néhány elemi része.
De Téged ezek momentán nem érdekelnek. Mégsem rohansz, ezerfelé szórva a mosolyodat, sziporkáztatva a kreativitásod és hegyeket mozgatva az energiáddal.
Nem mész, mert...mert nem tudod eldönteni, hogy a 9 közül melyik ötletet, melyik sugallatot, melyik kecsegtető alternatívát válaszd. A gondolatok összecsomózódnak a fejedben, Te pedig ülsz, ahogy csak egy másfél éves tud, ha kidobta a rácsos ágy rácsain a játékát, és lebiggyesztett szájjal konstatálod, hogy nem nagyon van merre.
Ilyenkor már kár elindulni is. Semmi nem lesz olyan, mint az összes alternatíva nagyvonalú szintézise volt e fejedben, ahol megnyíltak tér-idő kapuk, ahol egyszerre lehet fűben olvasni és koncerten tombolni, azután közvetlenül már úszni a kedves, kis folyóban, aztán sziklára mászni és kreatívkodni egyszerre. Nőnek, csinosnak lenni, és bokáig állni a sárban, nevetni mindenen, feltenni a napszemüveget, és egyszál övtáskával elstoppozni a világ végéig, meg vissza.
Tudom, Tőlem szebbet-jobbat-komolyabbat vártatok, dehát ilyen vagyok, no.

És ez a folyamat - szinte ugyanilyen kétségbeesett intenzitással - az Élet nagy dolgaival is lejátszódik néha - igaz, ritkábban. Nem építő ámokfutás ez - mert hogy ámokfutás, azt bátran beismerem - sokkal inkább rombolónak élheti meg mind a környezet, mind a holdkóros maga.
Fények-hangok-képek vonzanak eltúlzott vonzerővel, józan észt és szokásokat nem ismerve, tűzoltó leszek, katona, s vadakat terelő juhász...de ha ez egyik sem, akkor is legalább terepjárós óvónéni valahol a tanyavilágban; full-time túra-vezető; angol nyelvterületi vendégmunkás; elismert szakértő; végzet asszonya; hivatásos naplopó és világutazó; az univerzummal egyesülő remete; szabadúszó élmény-hajhász - és leginkább mindez egyben. De legalábbis kávé-hegyeket akarok inni, hetekig nem akarok aludni, zsebből akarom megváltani a világot, és csípőből hódítani az összes pasast, aki csak létezik, csakis avégett, hogy aztán elegánsan pöckölhessem el mindegyiket (természetesen Zoli kedvéért); szeretném lógatni a lábamat a világ végén; rock-bandában énekelni; egyhuzamban annyit menni, amennyit csak kell, és közben fejben eggyé válni az éltető erőkkel; megnézni minden filmet, amit csak Zoli ajánl (mert még nem csalódtam benne); és figyelni minden napfelkeltét.

Sajnos mindezek szinte soha nem találkoznak a józan, polgári értékek rendjével; a tisztes, kereső élettel; azzal, ahogyan a világ működik; azzal, ahogy a környezet tolerál; azzal, ameddig a mindenkori takaró ér; azzal, ahogy lehet, azzal, ahogy valójában - figyelembe véve a körülményeket is - érdemes élni.
Belátom, elismerem, és szögre is akasztom ezeket a "lázálmokat", nincsen ebben hiba. Az ebéd fő, rotyog a holnapi étel, a mosógép már a centrifugánál tart, és a szakdolgozatnak is hiányzik még néhány elemi része.
Csak egy utolsó kérdés...: Nem lehetne szó legalább egy icipici világvégén láblógázásról...? Na jó, csak egy ötlet volt...

Uno - tűzön-vízen át

Mint sokan tudjátok, van nekem egy kicsi-kocsim. Nem valami formabontó, vagány jármű ő, semmi Mini Cooper, vagy ilyesmi - bár ha valaki tud olyat teherautó hátuljáról leesve, kéz alatt, áron alul, akkor nyugodtan hozzámvághatja ajándékba.
Egyszóval az én kis járgányom nem a gyorsulási versenyek örgöde, nem figyelnek rá fel a helyi menő csávók, és mégcsak veterán kategóriában sem lehet díjnyertes.
Az én pici Uno-m már a 15. születésnapját ünnepli - ami autóban, valljuk be, éltes kor. Mindemellett - ha nem is kifogástalan, de - nagyon is jó egészségnek örvend. Néha kicsit köhög, és az is előfordul, hogy némileg liheg egy-egy alattomosabb emelkedőnél, de eddig még mindig elvitt mindenhová, ahová csak kellett - függetlenül az épp fennálló nyűgeitől, és az autószerelő utólagos véleményétől.
Az én kicsi kocsim hálás kis jószág. Nem eszik sokat, még 120-as tempó mellett is csak 5 liternyi benzint nyamnyog el 100-on. Bár néha komoly logisztikát igényel, hogy hogyan férjen bele az összes felszerelés, még soha nem fordult elő, hogy valamit azért kellett volna itthon hagynom, mert már nem volt hajlandó elcipelni. Jóindulata és segítőkészsége mindenkire kiterjed: nem sértődött meg, amikor kölcsönadtam egy kedves, megszorult ismerősnek a nyáron, és akkor sem morog, ha Dávid csiszolja rajta a forgalomban szükséges készségeit.
Uno olyan helyeken járt már velem, ahol kevesen; ültünk már 8-an benne nem éppen könnyű terepen; ment már el olyan úton, ahol a KIA már rég feladta, és akkor sem hagyott cserben, amikor a motor alulról beázott egy zivatar után a rajkai gáton.
Bár télen ő is fázik, mégsem folytat álló-sztrájkot a tapintatlan - és garázstalan - bánásmód ellen, és bármekkora hóból is kelljen kiásni, azonnal a gazdái rendelkezésére áll.
Az én kis Uno-m egy szép kort megért, megbízható, szeretetreméltó gépjármű.
Úgyhogy aki eddig kuncogott magában, mikor berobogtam vele, vagy elmeséltem, milyen helyeken jártunk már együtt, annak ezúton üzenem: TÖBB TISZTELETET!
És - hogy ne igyak bort, miközben vizet prédikálok - én magam is ennek fényében fogok cselekedni; és a jövő héten elviszem a szervízbe, és megnézetem, hogy jól hallom-e, hogy a legutóbbi terepbejárás alkalmával elrepedt a kipufogócső...

Amikor a szív megszakad

Van, hogy az ember szíve megszakad.
Minden különösebb ok nélkül. Legalábbis a teherhez szokott, sokat megjárt, strapabíró fajtából valók - köztük jómagam, vagy Zolim - így érezzük.
Minden különösebb ok nélkül, hiszen nem számít különösebb oknak egy embert próbáló erkölcsi dilemma; a szeretteink kétségbeesett hangja a telefonban; egy a Tiédet kétségbeesetten markoló kéz; egy borzalmas álom; egy ostoba tévedés, amiért aránytalanul nagy árat kell fizetni; a csalódás valakiben, aki eddig közel állt; az emelt fő elvesztése, amiért mégsem tudtál fegyelmezett maradni; a tehetetlenség, amiért nem válthatod meg mások életét - ezek a képletek időről időre mindenki életében előállnak.
Előállnak, mert a világ szar. Az emberek nagy része átgázol, átnéz egymáson; a sebeket kevesen gyógyítják, így azok fertőződnek, mélyülnek, és mire odaérsz, gyógyíthatatlanná mérgesednek; mert égnek emelt kézzel kiabálhatsz vagy sírhatsz, felülről nem jön válasz; mert válaszok csak belül vannak, de a legtöbben nem hallgatnak rájuk, és még kevésbé osztják meg őket egymással.
És ilyenkor bizony, úgy érzem, hogy teljesen mindegy, hogy lesz-e holnap. A fájdalom mély és emészthetetlen, én pedig felriadok az álmomból az éjszaka közepén, és nem hagy nyugodni a tudat, amiben a történtek - mert nem egy történik ezekből, hanem 3, 5,10, ki számolja már, mennyi - szép lassú egymásutánban lepörögnek újból, és én újból átélem a mindennél dühítőbb tehetetlenséget.
Mert tenni akarok. Értetek, akiket szeretek, magamért, és végső soron mindenkiért. A tahókért is. A hűtlenekért is. A gonoszakért is. Mindenkiért.
Üvölt a szél odakint, szemetet hord a lakótelepen, én pedig minden zajra megrezzenek.
Nem azért, mintha nem volna tiszta a lelkiismeretem.
Nem szívesen kérdem, az életemben ritkán felmerült rossz ómenek egyike; ilyenkor mégis az kérdem - attól is rezzenek össze: Mi jöhet még?

Ne, kérlek, Fátum, ne válaszolj!

Freud bácsi a markába röhög...

Tisztán emlékszem, ahogy 13 évesen röhögtünk a csajokkal a nyári táborban, amikor a rendkívül kulturált (mindemellett nem kicsit bálványozott) fiúk ilyenekkel osztották egymást: "Te agyoniskolázott!" Mikor előadtam megtérvén a szülői házba a riposztot, az egész család a hasát fogta. Az "agyoniskolázott" nálunk szállóigévé nőtte ki magát, amolyan félig dicséret, félig fricska az okoskodónak.
Mit tagadjam: idő közben agyoniskolázott lettem. Lassan kinövöm az iskolapadot, és nem hiába koptattam az ELTÉ-s (a nyári táboros fiúkéhoz mérhető kulturáltságú) WC-deszkát: szép művű, érzékeny portrékat tudok festeni a környezetemben élők lelki nyavalyáiról és saját-gyártmányú nyűgeiről, kevésbé produktív és építő jellegű szokásaik okairól és funkciójáról, és mentségemre legyen mondva: elég gyakran a megoldásról is van elképzelésem, és hagyom magamat lebeszélni, ha egy-egy meglátásom, megérzésem ebben az esetben félrecsúszott.
Amikor viszont magamat elemzem, nem szól vissza bizony senki, hogy túlzásba estem, félreértelmeztem a jeleket, túláltalánosítottam vagy túlmisztifikáltam. Ideális terep bimbózó pszichológusi tudatom számára.
Így aztán pillanatnyilag bizton tudom, hogy a vissza-visszatérő száj-állkapocs-arc-torok fájásom nem heveny megfázás eredménye (és így nem követeli a rövid kék kabát lecserélését a hosszú, Zolitól kapott zöldre), hanem pszichoszomatikus tünete a munkahelyi stressz és monotónia rám gyakorolt romboló hatásának. Magyarul fáj a torkom, mert sokat kell emelt hangon osztanom az észt pöttöm és eleven hallgatóságom népes csoportjának. És ez engem zavar. A torkom-állkapcsom-arcüregem meg ettől fáj. Nem attól, hogy erőltetem, és nem is attól, hogy az utóbbi hetekben rekord-hidegek vannak Budapesten.
Freud bácsi a markába röhög: "Te agyoniskolázott, Te!"

Nosztalgia

Szokatlanul sok időm van mostanság gondolkozni. (Igen, ezért kezdtem blogot vezetni.) Mondják, a lustaság fél egészség, én pedig nagyon egyszerűen belehelyezkedtem abba, hogy már napok óta nem kell csinálnom semmit. Ohó, kellene, persze. Mert ki kellene takarítani. És el kellene kezdeni a szakdolgozatomhoz a szakirodalom-feldolgozást. És össze kellene hajtogatni a megszáradt ruhákat. És ki kellene almozni a kamrát. És rendet kellene tenni a konyhaszekrényben is. És...szóval volna dolgom, no. De egy EGÉSZ NAP korlátlan időnek tűnik, olyannak, aminek sosincs vége, amibe akkor is bele fog férni az összes teendőm, ha még egy kicsit szüttyögök...Na nem sokat, csak még találok egy új hátteret, meg aztán írok egy emailt ennek, és még annak is, és főzök egy kis teát, meg olvasgatom a Harry Pottert...De még mindig visszavan a fél nap. Ami természetesen végtelenül sok idő, és Zoli is későig kell, hogy dolgozzon ma...
Egy szó, mint száz, a napnak rohamosan vége lesz, én pedig semmi eget-rengetőt nem tettem. És ez már így megy pár napja.
Jól hangzik, igaz? A semmittevés jó, a semmittevés gyönyörködtet.
Való igaz, sokkal szebb a bőröm pár napja, mióta rendesen kialszom magamat.
Ugyanakkor már vagy két napja - igazából a semmittevés kezdete óta - valahogy belém van bújva a kisördög. Bármit is teszek - vagy épp nem teszek, azaz: semmitteszek - valami mást szeretnék még, valami többet, valami épületesebbet, értelmesebbet, hasznosabbat; aztán persze bele sem fogok egyikbe sem, mert újból felmerül valami új, valami jobb, valami méginkább előrevivő. Így hát marad a konstans agónia, körülbelül tízezer nagyratörő tervvel, amik egyenként mind kivitelezhetőek is lennének, node egyszerre...
És eszembe jutnak a boldog szép napok. Olyanok is, amik egyáltalán NEM VOLTAK BOLDOGOK. Tevékenyek voltak. Megvolt a fő csapásirány - vagy épp az égető kötelezettség - én meg mentem, és csináltam, amit KELLett, amit muszáj volt, amit megígértem, vagy ami ellen nem tudtam tenni, és - most úgy érzem visszatekintve, hogy - iszonyúan boldog voltam. A teljesítményből, a pörgésből, a cselekvésből, a hatékonyság önmagáért való érzéséből merítettem erőt ahhoz, hogy még tovább menjek, a végtelenbe és tovább, hogy lehozzam a csillagokat és megváltsam a világot.
Mióta kezdenek kétségeim támadni afelől, hogy csak tényleg akkor vagyok szerethető és elfogadható, ha nap mint nap az elvárható teljesítmény tripláját teszem le az asztalra, valahogy kevésbé édes a pörgés íze. Megfakult, kevésbé élénk a színe, kevesebb benne a zamat. És azóta persze jobban tud esni a semmittevés - mint járulékos következmény.
Mégis, 3 napja a kanapén ülve elfog a nosztalgia a tavalyi nyár, egy-egy Bátor Táboros turnus, egy különösen túlvállalt félév, vagy egy kegyetlenre sikerült edzés-terv után.
Fejben már beláttam, hogy tök hülye vagyok. A szívem meg menthetetlenül húz.
Lehet, hogy ki kellene rámolnom mégiscsak a raktárat, aztán hajnali 2-ig a szakdolgozat elméleti bevezetőjét írni. Talán attól jobban lennék.
De az is lehet, hogy jót tenne, ha még 2 napig csak ülnék itt, és várnám, hogy elmúljon a belső, motoros feszültség.
És akkor, teljes nyugalomban és harmóniával önmagamban, tökéletesen ernyedten és higgadtan váltanám meg a világot! :)

Otthon...

Otthon. Gyakran elgondolkozom a szó jelentésén, a fogalom mibenlétén. Az irodalom és a pszichológia fogalomkörében ez egyfajta meleg vacok, ahová megtérhetünk, miután megvívtuk napi harcainkat; ahol lehetőségünk, és alanyi jogunk van a békére és a nyugalomra; ahol lelkifurdalás nélkül pihenhetünk; ami a mi szánk íze szerint nyújt minden számunkra fontos funkciót.
Az otthon - az a bizonyos irodalmi-pszichológiai ideális otthon - ezek alapján az én képzeteim szerint több, a valóságban meglehetősen irreális tulajdonsággal rendelkezne. Lenne benne például egy terülj-terülj-hűtőszekrény, amiben mindig minden van ahhoz, amit épp főzni szeretnék. Mert főzni azt szeretek - lévén alkotó tevékenység -, de a bevásárlást, mint olyat egyszerűen kidobott időnek élem meg, nem is beszélve arról a fájdalomról, amit az ember lánya a kasszánál él meg, mikor szembesül vele, hogy hány angol-órányi joghurtot-tejet-kenyeret-sajtot is eszünk meg ezen a hétvégén...Ez az idealizált otthon mindemellett (természetesen) öntisztulna, a dolgok pedig lelkiismeretesen a helyükre vándorolnának onnan, ahol letettük őket. A szennyesből egy titkos csővezeték vezetne a mosógépbe (természetesen szín szerinti osztályozó berendezéssel); ahonnan már megszárítva (esetenként kivasalva) és összehajtva kerülnének ki a ruhák. A kamrába elég lenne bedobni egy-egy ritkán használt tárgyat - ahogyan most is tesszük, meglehetősen más végeredménnyel: konkrétan már nem lehet kinyitni az ajtaját úgy, hogy ne ömlene ránk a lom-halom - az pedig azonnal a megfelelő, és elérhető helyre kerülne felcímkézve. A mosatlan edények fütyörészve csutakolnák egymás hátát a mosogatóban, a szemét pedig időnként megkérne, hogy engedjem ki, hogy levihesse magát...
Egy ilyen igazi, funkció szerint működő otthonban háziállatok tudnák, hol a táp, és szabályos időközönként elfogyasztanának belőle annyit, amennyire éppen szükségük van. A szobanövények pedig semmiképpen nem pusztulnának el, így nem okoznának konstans lelkifurdalást senkiben. Egy ilyen otthonban elég lenne megemlítened, hogy keresed a piros zoknidat, és máris előkerülne, és egy anti-gravitációs rendszer segítségével a vörösbor sem borulna soha a kárpitokra...
Otthon, édes otthon. Egy ideje már úgy érzem, sosem érek a végére. A kosz, a szennyes, a mosogatatlan újratermelődik; a teknőcök éhesek lesznek, a virágok szomjasak, a padló dzsuvás.
Viszont kezdek rájönni valami másra is. Talán mindegy is, hogy gyűrődnek a ruhák a szekrényben, és kiömlik a cucc a kamrából. Talán még az is mindegy, hogy megtalálom-e a piros zoknimat, vagy hogy még 3 napig nyakig járunk-e a porcicákban.
Egyetlen dolog van az otthonban, ami nagyon nem mindegy: hogy hogyan éljük meg, amikor végre OTTHON lehetünk? Harmadik műszaknak, kötelezően kiszabott robotnak, vagy egy helynek, ahol elfogadhatjuk önnön tökéletlenségünket.
Mert nem az az igazi otthon, ahol minden makulátlan rendben vár - legyen bármennyi dolgod a nagyvilágban, bármennyi nagy kő a szíveden, és mázsás feladat a válladon. Az a valódi otthon, ahol akkor is jól érezheted magadat, amikor nem vagy tökéletes. Amikor tökéletlen vagy. Rendetlen, lusta, makacs, falánk, figyelmetlen és fáradt. Ahol megérzed, hogy nem kell semmit letenni az asztalra. Ahol megérted, hogy a feladatok képesek várni, a teknőc nem hal éhen, és az ÁNTSZ nem száll ki. Ahol - elsőként - merhetsz gyenge, rosszcsont, csüggedt vagy túlontúl spontán lenni.
És hidd el, a teendők mindenféle szankció bekövetkezte nélkül megvárnak.
A világ pedig kinyílik. Először OTTHON.

A Nyuszikáról, a Kiskecskéről, és arról a bizonyos fűnyíróról...

Történt a minap, hogy a napsütötte téli városban sétálva jól elhatároztam, hogy márpedig velem milyen nagyon ki van éppen babrálva.
Nem mintha konkrét, kézzelfogható információim lettek volna ezügyben. Nem, korántsem.
Én mégis makacsul a fejembe vettem, hogy az index-leadás határideje márpedig múlt pénteken lejárt. Elkéstem vele, tehát egy egész féléven át elesek a jól megérdemelt ösztöndíjtól. Nonszensz. Pedig sehol nem is hirdették meg a határidőt. És mégis megvonják az ösztöndíjamat. Fellebbezésnek helye NINCS. Újabb ok, hogy utáljam az ELTÉ-t. Kizsákmányoló bürokratikus barmok.
És persze a könyvtár is. Két hét késedelem alatt 1700 Ft-nyi tartozásom gyűlt össze. Nincs is nálam annyi pénz! A könyvtárnak nem arról kellene (!!!) szólnia, hogy olcsón tegyék elérhetővé az olvasást mindenki számára? Hát tehetek én arról, hogy munka mellett egyszerűen kimennek a fejemből ezek az oktalan és felesleges határidők? 1700 Ft. Kész rablás! Ennél már az is ésszerűbb lenne, ha vissza se vinném a könyveket. Az eszmei értékük sem lehet több. Miért az kapja a pofonokat, aki dolgozik, lép, tesz a közös ügyért, önmagáért és a fejlődésért?
Ruhatár, némi ön-tréning, hogy majd hogyan is fogom civilizált formában jól megmondani a frankót mindenkinek. Könyvtár. Húúú, az idősebb könyvtáros néni van. Tuti, hogy még le is fog szidni. Nem elég, hogy fizetek, még hallgathatom is. Tisztára, mint az oviban. Elmennek a bánatba!
"Aztán máskor figyeljen egy kicsit jobban a határidőkre! Két hete lejártak a könyvei. Most 1700 Ft-ot kellene fizetnie..."
Kellene?!? Hogyhogy csak kellene? Ezek szerint nem KELL? Még a könyvtár előtt sem tértem teljesen magamhoz. A néni ELENGEDTE a késedelmi díjat. Nem kellett veszekedni, érvelni, meggyőzni, meghatni. Semmit nem kellett mondanom. Elengedte magától. Emberségből.
Mondanom sem kell, a Tanulmányi Osztályon kiderült: az index-leadás határideje február 5.
Ennyit a Nyuszikáról, a kecskéről meg a fűnyíróról...