Elhatározás

Baromi sok ruhám van. Több, mint amennyit ebben az életben normál körülmények között el tudnék használni.
Egy darabig nagyon örültem ennek, mert mindig van választék a szekrényben; de az utóbbi időben baromira idegesít, hogy

• nem férnek be a ruhák normálisan a helyükre,
• nem tudom eldönteni reggel, hogy a 86 féle lehetőségből mit válasszak,
• úgyis csak kb. 15-20 darabot hordok heti rendszerességgel. Azokat viszont rogyásig.

Ígyhát eldöntöttem, hogy a két ünnep között szekrényürítést tartok. De úgy komolyan, nem csak ímmel-ámmal. És ami már legalább 1 éve nem volt érdemben rajtam (felpróbáltam-nem tetszett-levettem-visszatettem nem ér), azt egy laza mozdulattal felteszem a vaterára nyomott áron, hogy elkeljen. Nagyon sok dolgot. Szinte mindent. Csak azt a 15-20 darabot nem...
És a kapott pénzből vehetek még 1-2 kardigánt vagy egyszerű, színes felsőt. Amilyeneket ténylegesen HORDOK. Azt hiszem, 7-8 évi csapongás után kialakult, és tudom végre, milyen a stílusom - mostmár csak ahhoz akarom magamat tartani.

Ezért aztán: Kedves Barátnők, akikkel azonos a méretünk! Dobjatok egy emailt, ha érdekelnek a cuccok; nektek bármit odaadok ajándékba, ami nekem már nem kell. :)
Cserébe pedig szekrény alján pihenő egyszínű garbók, gombos/megkötős kardigánok, szövet nacik és szoknyák jöhetnek, ha előkerülnek véletlenül.

Furcsaság

Hazajövök Fehérvárra, és egy csomó tekintetben hirtelen "furcsa" leszek. Úgy értem: egy csomó dolgot teljesen másképp csinálok, mint ahogy azt a szüleim elképzelése szerint kell, lehet, szokás. Nem arra gondolok, hogy vitáink lennének ezeken a dolgokon. Egyszerűen csak nem értjük, hogy a másik miért úgy fogja meg, azt választja, úgy reagál; ilyenek.
Vacsorára például itt mindig salátát eszem. Azt hiszem, talán azért, mert 2005 előtt masszív két évig is minden este ezt tettem. Megszokások...Aztán ott van a felkelés: Anyu minden egyes alkalommal megkérdezi, hogy "Ébresszünk reggel?", bennem meg feldereng, hogy az utolsó két évben mennyi konflitushoz vezetett, ha nem hagytak egyedül ébredni (pedig én még könnyen ébredek, ó, nagyon is könnyen; ezt aki ismer, jól tudja), és azt válaszolom, hogy majd kelek egyedül. Aztán a reggeli. Az asztalon hagyva 8 féle étel: sajt, felvágott, kenyér, vaj...Én minden reggel édeset reggelizek. Azt kell, különben egész nap cukor után kutatok. "Az nem egészséges." - nos, tudom. De én így szeretem. :)
És a privát szféra. És a rend fogalma. Az elvárás és a kérés közötti árnyalat. A viszonyulások. Az esti "nyugtató foglalkozás" - nem tévézem, viszont masszívan msn-ezek.

Nincs ebben részemről értékítélet. Csak - bár innen származom - sok tekintetben úgy érzem magamat itt néha, mint egy marslakó :).
Kedves kis marslakó a kedves emberek között. Nincs ezzel gond. :)

Ugyanis nap-mint-nap döbbenek rá, miközben a mindennapi, rohanós, spontán életemet élem, hogy mennyi rengeteg mindent csinálok épp úgy, ahogy Ők, és csak Ők csinálják; különbözve evvel a legtöbb másik embertől. :)

Én és a Testem

Esti gyors felismerés.

 Voltak évek, amikor Én használtam a Testemet. Azaz: bevetettem a céljaim elérése érdekében. Agyonhajszoltam, hogy esztétikus legyen; csábítottam vele, ha az intellektusommal nem ment; koplaltattam bűntudatból; ilyenek.

Azután, pár éve a Testem használ(t) Engem. Azaz: elérte a céljait, ha akartam, ha nem. Fájt, amikor nem tetszett neki valami; begörcsölt, amikor én épp elernyedni akartam; elutasította, ami jó nekem, és bevonzotta, megélte amitől rettegek.

Egyik megoldás sem volt sem kellemes, sem célravezető. Azt gondolom, hogy a harmónia kulcsa a kooperáció megtalálása a két fél között; közös, testi-lelki célok elérése érdekében.
Ámen.

Beismerés

Igen, elismerem, hogy vannak dolgok,

• amikben csak a szám nagy.
• amikben csak úgy teszek, mintha értenék hozzá.
• amik nehezemre esnek, és a hátam közepére sem kívánom őket.
• amik elől elmenekülök, és megvárom, míg más elvégzi.

És tudom, hogy nem lennék jó

• orvos,
• mérnök, 
• festő, 
• jogász, 
• színész,
• cukrász,

pedig mindegyikhez érzek, vagy az életem során éreztem valamikor elhivatottságot.

Egy azonban - mostmár legalább számomra - biztos:
TANÍTANI születtem.

Meg se próbáljatok megakadályozni soha!

Szabad-ság

Néha úgy irigylem a szabad embereket.
A bohémokra gondolok. A tisztán művész-lelkekre. Akiknek nincs más életcéljuk, mint kiteljesedni egy-egy képben, dalban, fényben, hangban. Akik úgy képesek koncentráltan előre menni, hogy nem néznek se jobbra, se balra; vagy ha megteszik, akkor gond nélkül elcsábulnak egy másik cél irányába, sodródnak, tapasztalnak, és élvezik.
Művészlélek vagyok én is. Művészlélek. És Tanító. A szárnyaim fölött, valahol a vállaimon mázsás pakkokban nyugszik a felelősség.
Nem bánom. Szeretem, és büszkén viselek mindent, ami vele jár. Kiválasztottság ez is.
Mégis, néha egy-egy késő-tavaszi meleg éjszakán szeretnék nekivágni mezítláb a mezőknek, és saját dallamomra táncolni a hajnal fényében; és szeretném, hogy néha elhiggye a világ nekem, hogy egyetlen fényképezővel képes vagyok megváltani a világot.
Mert képes vagyok.
Csak az én utam ennél egy cseppet bonyolultabb.

Front

Nálunk, a családomban gyakran elhangzott: "Front van." Édesanyám vásott kölyök volt boldogult ifjúságában, és egy-két végtagját elegendő alkalommal eltörte, összezúzta ahhoz, hogy azok - az akkori orvostudomány fejlett munkáját dicsérve - a mai napig hasogassanak, ha változik az időjárás.
Hittem is meg nem is az efféle béka-módi időjóslásban; azután én is kellő alkalommal és intenzitással kísértettem a Sorsomat ahhoz, hogy nekem is legyen egy szép, varrott heg a térdem fölött. Ha nem is a frontra, ez a seb a hőmérséklet-változásra volt évekig érzékeny; hidegben belilult, mint a gyerekek szája a medencében.

Amikor a nyelviskolás praxisomban először hallottam a katasztrofális magatartásra magyarázatul, hogy "Front van.", be kell vallanom, égnek állt a hajam. Arra gondoltam - nézzétek el nekem, alig voltam 20 - a franckarikáért menti ki valaki a gyerekét - és saját nevelését - ilyen átlátszó érvvel?!
Azután néhány évnyi tapasztalattal és bölcsességgel lettem gazdagabb. Ma már nem csak, hogy hiszek a fronthatásban, de fel is ismerem azt. Amikor az angolórán mindenki körbe-körbe kíván szaladni, mutathatok bármi izgalmasat, érdekeset, ízleteset (!); amikor a ricsajt már a táborvezetésben edződött hangszálaim sem tudják túlharsogni; biztos mosollyal tárom szét a karom, és közlöm a jelen lévő, álmélkodó édesanyákkal: "Front van." Ők pedig megkönnyebbülve bólogatnak, hogy nem az ő gyereküket, nem az ő nevelésüket teszem felelőssé a káoszért.

Holnapra ígérik a melegfront érkezését.
Már előre félek.
:)

Változom

Érdekes helyzetekben veszem észre magamat, magamon, hogy formálódom, alakít az idő és a tapasztalat.
Munkába menet beugrottam a postára. Időben indultam, felkészültem a sorra - így nem is lepődtem meg rajta, hogy 4-en állnak előttem. Pár perce várakoztam, amikor belépett az idős hölgy egy fiatalabb férfival, és már azt is elég nagy hangon magyarázta neki, mennyire úgy készült, mennyire remélte, hogy nem lesznek sokan.
Persze az ő szájíze szerint sokan voltunk. Szerintem 5 sorbanálló nem sok egy postahivatalban, hónap 10-én.
Beálltak mögém; és ekkor kezdődött a dráma a pénztárnál. Az épp soron következő hölgy ugyanis csak nagy pénzt talált, viszont nem átallott elkezdeni kutatni a táskájában apró után.
Valóban jó ideig keresgélt. De nem irreálisan hosszú ideig. Láthatóan nyomasztotta a mögötte álló sor - láthatóan kapkodott, azért nem találta a pénzt.
Az idős hölgy, mögöttem eközben fennhangon ecsetelte, hogy milyen ostoba az, aki nem készíti elő a pénzét sorban állás közben; saját előrelátását dicsérte; és éles pillantásokat küldött a pult irányába. És persze találgatta, hogy miért csak egy pénztár működik.
Azután persze kinyitott mégegy. Közben a hölgy igyekezett elkapni a helyeslő tekintetemet - de ezt nem sikerült neki. Helyeslést nem, csak rosszallást láthatott volna a szememben - így inkább elkerültem a tekintetét. Ahogy éreztem a testemtől méternyire lévő kisugárzásából, már ezt is rossz néven vette. Érzem a rossz feszültséget, ahogy más lát-hall-szagol; biztos vagyok a dolgomban.
Gondolkoztam, hogy szóljak-e hozzá; hogy rendre utasítsam-e, vagy csak verbálisan is elhatárolódjak; aztán eszembe jutott a Lucánál olvasott: "Tudja mit? Akkor legyen boldog!" - "Legyen maga!" párbeszéd, és inkább hallgattam.
A pultnál kutató hölgy végül végzett, rendbeszedte a táskáját, köszönt az úri közönségnek, és ment.
Én - egyedül - visszaköszöntem. A mögöttem álló nő persze ezt is nyilván rossznéven vette.
Azután sorra kerültem; kiderült, hogy rossz pénztárhoz állok sorba - és ahová kellett volna várnom, ott sor sem volt. Nem morogtam - nem volt miért, nem volt fontos.

Nem tudom, a nyugdíjasok hová sietnek ennyire - és nem is szeretném lebecsülni a tennivalóikat, életfeladatukat. Mindemellett úgy gondolom, sokkal szebb, sokkal boldogabb és teljesebb életet élhetünk, ha visszamosolygunk a mellettünk épp elhaladóra; és ha nem csinálunk felesleges felhajtást olyasvalami miatt, amin úgysem változtathatunk.
És ha változtathatnánk is: mégis, fontos volna?

Tükör-kép

Hiszek az emberek változásában. Hiszek abban, hogy bárki, aki valaha elkövetett valamit - az én meglátásom szerint - ellenem, az nem azért tette mindezt, hogy szándékosan ártson; továbbá meggyőződésem, hogy a többi ember - ahogy én is - tanul a hibáiból, "gonoszságaiból"; és fejlődik, előrelép általuk; legközelebb már máshogy áll adott problémához, emberhez egy új helyzetben.
Hiszek ebben - és megvan bennem a vágy, az igény, hogy a világ így, ilyen szabályszerűségek mentén működjön körülöttem. Mert így volna szép, bölcs és helyes.
Ha kérdezik, vagy ha szóbakerül; ha esetleg a kontextusban nehezen érthető tetteimet szeretném indokolni, fenti hozzáállásomat, ars poeticámat szívesen osztom meg másokkal. Akik persze vagy értik; vagy nem értik de elfogadják; vagy maximum vitába szállnak vele. Én mindenesetre vehemensen képviselem az álláspontomat, bármi is történik.

Azután persze sorra kerül a tükörbe nézés, és a magamnak való számadás is a tetteimmel.Vajon én úgy élek-e, ahogy hirdetem, hogy kellene; ahogy elvárom, hogy más tegye velem szemben?
Mondhatnám, hogy igen, de nem volna igaz.
Persze a nem se lenne teljes egészében helytálló.
Igenis bosszúálló kis méregzsák vagyok, ha valaki így-vagy-úgy megbánt, ha valahonnan egy-egy fájdalmasabb sérelem ér. Ha tettekkel ritkán büntetek, szavakkal annál gyakrabban vagyok kíméletlen, kritikus és tiszteletlen - olyanokkal szemben is, akiket tényleg szeretek és elfogadok olyannak, amilyenek. Elég csak egy picurkát feldühíteni, ha bal lábbal keltem fel, már ömlik is belőlem a rosszindulat.
Persze, amit elkövetek, nem veszélyes. Nem szidom a szeretteim anyját a hátuk mögött; és senkiről soha nem állítok semmi olyasmit, ami ne lenne igaz. Mindemellett nem jó tulajdonság, nem szimpatikus vonás ez. Számomra sem.

Nem szeretek bort inni, és vizet prédikálni, ígyhát álljon ez az írás emlékül önnön hibám felismerésének, Ti pedig legyetek tanúim, mikor megfogadom: a jövőben megpróbálok ezen a szokáson változtatni.
És ha nem is leszek soha tökéletes - nem is szeretnék -, úgy érzem, egy lépéssel mégis közelebb jutok a felszabadult teljességhez általa.

Korlátok

Nagyon sok esetben érezheti úgy az ember lánya (biztos a fia is, de olyan még nem voltam), hogy külső normák, rendelkezések, konvenciók megkötik a kezét, megszabják, mit és hogyan szabad tennie. Kit kell magázni, és kit tegezni; milyen alkalomra milyen ruhát kell felvenni; mit illik olvasni a tömegközlekedési eszközön és mit nem; miről szabad nyíltan társalogni, és mi tabu; milyen módon érhetsz egy másik emberhez, és milyen érintések tilosak...mind-mind valamiféle szubjektíve formált, mégis objektíve elrendelt globális szabályrendszer részei.
Mondják, hogy az én horoszkópommal (Oroszlán vagyok, kínai szerint pedig Tigris) nehéz pórázon élni - ha egyáltalán lehetséges. Kiegészíteném mindezt azzal, hogy én nem is szeretnék.
Felelős embernek érzem magamat - elég érettnek és felnőttnek ahhoz, hogy képes legyek meghatározni, mi az, amit megtehetek másokkal, önmagammal, a világgal; és mi az, ami nem volna morálisan helyes, emberileg előrevivő. Éppen ezért - bár teszek a társadalmilag meghatározott korlátokra - nagyon is jól körülírt és tudatosan kezelt, vállalt határok között élek, beszélek és cselekszem. A különbség pedig csupán abban rejlik, hogy ezeket a szabályokat én állítom fel saját magam számára. Így aztán a hitelesen, kihúzott háttal tudom betartani is őket.

És az engem letegező pincért helyből visszamagázom - de volt már olyan 60 körüli úr, akit én kértem meg, hadd tegezzem, mert olyan kisugárzása volt, hogy képtelen voltam vele a távolságtartó magázódásra.
És ha jó könyvet vagy cikket olvasok, akkor nem érdekel, hogy a HÉV-en a szembenülő néni szeme kigúvad - mondjuk a nyomtatásban látott női mellekre. Lehet, hogy leközelebb már ő sem csak otthon, zugban olvassa majd azt, ami érdekli...
A színházba pedig nem azért öltözök ki, mert kötelező. Hanem azért, mert testemet-lelkemet ünneplőbe öltöztetem egy-egy ilyen alkalommal. Nekem így esik jól.
Beszélgetni pedig mindenkivel, mindenről, bárhol hajlandó vagyok. A villamoson is szívesen elmagyarázom a 4 évesnek, hogy hogyan születik a kisbaba - persze a saját szókincsével, az ő kérdéseit megválaszolva; ugyanakkor a szüleim előtt is beszélek szexualitásról, számukra kényes témákról, ha úgy adódik. Ez nem mindig kényelmes - mert a villamoson megbámulnak, a szüleim meg volt már, hogy felszólítottak, hogy hagyjam abba - mindemellett hitelesen mondom általa a tanítványaimnak, vagy épp a barátoknak, hogy mindig pontosan azt, és akkor fogom elmondani nekik, ami van. Azonnal szólni fogok, ha valami nincs rendben, bánt, zavar - tehát addig nem kell tartani attól, hogy vajon mit gondolok, inkább el kell hinni a dicséreteimet. Mert azok is aktuálisak, és őszinték.
Az érintések, közvetlenség témája persze már inkább probléma. Számomra egy ölelés, egy megszorított váll, egy simogatás természetes, szeretetteli gesztus, nem hordoz feltétlenül szexuális tartalmakat. Aki ismer, tudja ezt. Mégis - elhiszem - néha nehéz ezeket a gesztusaimat a helyükön kezelni, és nem a látszatnak, hanem nekem, a lényemnek hinni, elfogadni indítéknak, motivációnak mindazt, ami vagyok, amit képviselek.

Ha kell, akár holtomig fogom magyarázni ezeket azoknak, akik fontosak. De nem fogok máshogy élni.
Lehet, hogy tudnék.
De nem akarok.

Széljegyzet egy elküldött levél margójára

Elküldtem ma egy levelet, amit talán más nem küldött volna.
Elküldtem valakinek, aki egyszer régen nagyon sokat számított (nem tudom, hogy számított-e rajta kívül más akkoriban...); azután nagyon hosszú ideig semmit.
Elküldtem - és nem az állt benne, ami talán a legtöbb ilyen levélben állhatott volna, hogy elszúrtam, hogy beszéljük meg, hogy barátkozzunk, vagy ilyenek.
Egyszerűen - némi, de nem eltúlzott magyarázattal - két szó.
Sajnálom.
És kösz.

Remélem, valami a nagy, gondoskodó Egészben a helyére került azzal, hogy - ha már csak utólag is - felvállaltam a hibáimat, és nem féltem erről az érintetteket is tájékoztatni.

A női test csodájáról

(A kép csak illusztráció, nem én vagyok rajta.) 

Kaptam egy könyvet névnapomra. Hoppál Bori: Kebelbarátnők című alkotása; már majdnem kiolvastam. Női mellek történetein keresztül szól nőiességről, női szerepekről; test-tudatról és önértékelésről; ön-szeretetről és elfogadásról. Minden nőtársamnak nagy szeretettel ajánlom, higgyétek el, ha elsőre bizarrul is hangzik, megéri beleolvasni.
Ez a könyv, és az olvasása során tapasztaltak buzdítottak arra, hogy leírjam mindazt, amit a női test intézményéről gondolok. A gyönyörűségéről. A tökéletességéről. A misztikumról, amit magában hordoz, ami körüllengi és hatalommal ruházza fel.

Nagyon sokáig nem szerettem a testemet. Túlságosan valamilyennek ítéltem: nagynak, puhának, esetlennek, bumfordinak; kívánatosnak, ami bajt okoz; érzékenynek, ami fájdalmakkal, orvosi procedúrákkal jár. Nem figyeltem, nem hallgattam rá - akkoriban sokkal inkább figyeltem és hallgattam kifelé, feleltem meg rajtam kívülálló elvárásoknak.
Még mindig nem gondolom, hogy jogosan kerülhetnék a Playboy, vagy mondjuk a Diéta és fitness címlapjára. Mondjuk egyikre sem szeretnék. A nemrégiben megélt tapasztalások - és az újonnan kapott könyv-élmény - hatására egyre inkább úgy érzem, hogy a testem jó úgy, ahogy van. Mert él, létezik, jelzéseket küld - én pedig jó esetben figyelek ezekre, és reagálok rájuk. Azaz ha megjelenik egy zsírpárnácska ott, ahol eddig nem volt, akkor ideje elmennem mozogni. Vagy ha kirepedezik a szám, akkor talán több folyadékra van szükségem. Sorolhatnám még ezeket az instant jelzés-válasz párokat, de úgy gondolom, ezekből is érthető, mire gondolok.

Éppen emiatt aztán én vagyok azoknak az eseményeknek az alakítója, amelyek a testemmel történnek. Tehát felesleges rá haragudnom, amiért nem úgy áll a bikini, ahogy szeretném - hiszen nem "ő" (a testem) a hibás ezért; hanem többnyire a rendszertelen és nem teljes értékű táplálkozás, a kevés mozgás, satöbbi. És ami nagyon fontos: ha nem vagyok tökéletes, attól sem vagyok csúnya. Nem, egyáltalán nem vagyok. Ugyanolyan szépséges vagyok, mint korábban - csak egy bizonyos egyensúly éppen visszaállításra szorul belül. Ennyi.

24 éves vagyok, és azt gondolom, szerencsésnek mondhatom magamat, hogy megtanultam szeretni, elfogadni, és lassan talán megérteni is azt a létformát, amelyben létezem. Megtanultam örülni az örömeinek, és megoldani a gondjait; megtanultam gyönyörködni a teljességében, és ezt másoknak is megmutatni.
Már csak arra vágyom, hogy mindezt Nektek, elsősorban Nő-, de mindemellett embertársaimnak is megmutathassam, megtaníthassam. Hogy bíztathassalak Benneteket arra, hogy igenis SZERESSÉTEK önmagatokat annyira, hogy SZERETITEK a testeteket is, olyannak, amilyen; hogy megtanuljatok felszabadultan örülni a "sikereinek", és vele küzdeni a kudarcok ellen.
Ne lepődjetek meg, ha így aztán ezután gyakrabban lesznek kedves, figyelmes megjegyzéseim a fizikai jegyeitekre. És ne gondoljátok azt sem, hogy "akarok valamit" ezek által. Higgyétek el, amit mondok - mert csakis igazat fogok. És ami a legfontosabb: próbáljátok meg a magatokévá tenni mindazt a harmóniát, amit egy-egy ilyen megjegyzés által meglátok és dícsérek - vagy teszik azt mások - Bennetek.

Úgy vagytok szépek és teljesek, ahogy vagytok, és a legszívesebben mindnyájatokat szorosan megölelném.

Remélem, hogy ez a külső szeretet idővel elvezet a belső teljesség felé.

Tabu

Volt már olyan érzésetek, hogy nem tettetek meg valamit, ami morálisan nem ütközött az elveitekbe; nem okozott kárt, fájdalmat másoknak; nem járt semmiféle kézzel fogható vagy megfoghatatlan negatívummal - egyszerűen csak azért, mert azt nem szabad megtenni, mert az a dolog tabu?

Ilyen például a beszélgetés - vagy gyakrabban nem beszélés a szexualitásról. A szüleink generációjának értékrendje szerint a kulturált ember "csukva tartja a hálószobája ajtaját". Ami olyan szempontból teljesen jogos, hogy én sem szoktam megosztani senkivel, hogy konkrétan mit, és hogyan csinálunk Zolival, amikor szerelmeskedünk. Arról viszont úgy gondolom, hogy igenis lehet, mitöbb kell is beszélni - legyen az szexualitás, gyereknevelés, konyhaművészet, bármi - amivel magam nem boldogulok egyedül, vagy amivel előre tudom gördíteni a másik ember szekerét. Azaz: ha van egy barátnőm, akinek tudom, hogy baromi kiegyensúlyozott a szexuális élete, az enyémben pedig valami gikszer lépett fel, akkor bizony meg fogom őt kérdezni, hogy ő mit csinálna adott helyzetben. Vagy megfordítva: ha azzal, hogy megosztom bizonyos tapasztalataimat a másik emberrel, megvédem őt csalódásoktól, hibáktól, nehézségektől, akkor miért ne tegyem meg. Lehet ezt intelligensen, és az intim szférát meg-nem-sértve, a harmadik embert nem az adott két ember titkába beavatva tenni.

Mindemellett - bármennyire is az ellenkezője látszik - nem a szexualitásról akartam írni. Azaz: bizonyos szempontból arról is.

Egy általam gyakran megtapasztalt, és egyébként nehezen is kezelt ilyesforma tabu - nyilván a szexualitással való kéz-a-kézben járása miatt - a minden nemű fizikai kontaktus, az érintés. Nő és nő, férfi és férfi között is nagyon nehezen értelmezi a mai társadalom, mindenféle plussz tölteteket ragasztgatunk hozzá, mögé halucinálunk szexualitást, rejtett vágyakat. Pláne, ha férfi és nő érinti meg egymást.
Elmesélek Nektek egy történetet. Tábort vezettem nyáron, második hete voltam távol a páromtól, iszonyat igénybevevő munkát végeztem napi 16-18 órában, és iszonyatosan fáradt voltam már testileg-lelkileg. Lent volt a táborban két fiatalember is segédkezni. Közvetlen volt velük a kapcsolat, sokat beszélgettünk, nevetgéltünk, ilyenek. Este, lefekvés előtt is még egymásnak sztoriztunk a kertben - elsültek férfi-nő poénok, de mindenki értette, hogy ki mit nem akar.
Nagyon szerettem volna odabújni bármelyikhez. Csak egy ölelésre. Vagy nagyon szerettem volna megkérni Bogit, hogy aludjunk úgy, hogy megfogja a kezem. Nem azért, mert leszbikus vagyok, és nem azért, mert a srácokkal ki szerettem volna kezdeni.
Hanem azért, mert szükségem lett volna egy érintésre. Melegségre. Szeretetre. Csak így vegytisztán.
Annak a hétnek a végén érzelmileg kiéhezve és összeszakadva mentem haza. Nem mertem megkérni egy "vadidegent", hogy "szeressen már egy kicsit".

Ezt a mai viszonylatok között nem lehet. Ez tabu. Melegséget kérni, melegségre vágyni, azaz gyengének lenni akár pillanatokra is tilos, furcsa, meg nem engedett a mai világban.

Mélységesen ellenzem ezt a fajta hozzáállást. A mai rálátásommal - akkor is, ha látszólag hülyét csináltam volna magamból - odaálltam volna (mondjuk, ha a legegyszerűbbet akarom választani) Bogi elé, és megkértem volna, hogy töltse fel a szeretet-tartályomat egy öleléssel, egy kezemet fogva alvással, bármivel. És felvállaltam volna, hogy maximum nem érti meg.

Ígyhát ezúton szereték üzenni mindenkinek, aki csak olvas: légyszíves szóljatok, amikor szükségetek van egy egyszerű ölelésre, egy kézszorításra, melegségre, együtt hallgatásra, figyelemre, szeretetre.
Nem foglak Titeket hülyének, vagy gyengének hinni.
Hiszem, hogy a legerősebb ember az, aki el tudja fogani önnön tökéletlenségét, az erőforrásai végességét.

Addig pedig - kérlek, most szólok - öleljetek meg szorosan, és melegen, ha láttok...

Boldogság reloaded - az eredeti bejegyzés

"És az jutott eszembe, mennyivel boldogabb lennék, ha az olyanok, mint ez, nem kerülnének az utamba; vagy nem is léteznének egyáltalán."

Úgy gondolom, a boldogság az az állapot, amikor az összeadás a következőképpen fest: 2+2=5.
Tudósok szerint az egészség nem egyenlő a betegség hiányával. Az egészség ennél jóval többet hordoz magában: olyan szellemiséget, lelki viszonyulást, közérzetet, tevékenységeket, amelyek az egyént teljessé, testileg-lelkileg-szellemileg egészségessé teszik.
Valami hasonlót gondolok a boldogságról is. A boldogság véleményem szerint nem merül, és nem is merülhet ki a minket frusztráló, akadályozó körülmények elhárításával. A tökéletesen problémátlan lét nem feltétlenül boldog - ahogy a problémákkal és megoldandókkal teli állapot sem szükségszerűen boldogtalan.

A boldogság - hiszem - belülről fakad. Olyan hozzáállást, szemléletet, gondolkodásmódot, cselekvés-mintákat hordoz magában, melyek révén az egyén jól érzi magát a bőrében, az eseményekben a pozitívumokat látja meg, és képes a történéseket a saját hasznára, örömére fordítani - akár valós, akár lelki szinten. A boldogság ilyen értelemben egyfajta kitágított értelmű elégedettség. Elégedettség első sorban önmagunkkal, valamint a sorsunkkal, az életünk eseményeivel, a minket körülvevő világgal.

Éppen emiatt úgy gondolom, a boldogság nem fogalmazható meg, és nem érhető el negatív fogalmakkal, cselekvésekkel. Nem váltható ki azzal, ha valami nem történik, nem fogható meg azáltal, hogy valamit nem érzünk éppen.
A boldogság - számomra - sokkal inkább azt jelenti, hogy a minket körülvevő világot olyannak fogadjuk el, amilyen - az összes áldatlan történésével és felkavaró élményével együtt; mindemellett megtanuljuk ezeket a dolgokat a helyükön kezelni, és önmagunkat, a saját reakcióinkat, ellenállásunkat, félelmeinket vagy indulatunkat szintén elfogadni, és az élet természetes velejárójaként értékelni.

Ilyen módon a boldogság nem azonos sem a világ, sem önmagunk tökéletességével. Továbbmegyek: ha sikerülne is magunk körül egy tökéletes világot teremtenünk, valószínűleg csupán ettől még egyáltalán nem lennénk boldogok.

Boldogok csak belülről kifelé haladva, önmagunkból kiindulva lehetünk - a boldogság harmóniája első sorban belső harmónia. Amely azután, hogy a lényünkben megszépített mindent - tökéletességtől és tökéletlenségtől függetlenül - a világra is kiárad, és beragyogja mindazt, ami fontos nekünk.

Under dark water

Sokan tudjátok: imádom a vizet. Önkéntelen elgyengüléssel vonzódom hozzá, a gondolataimat, képzeteimet, vágyaimat akaratlanul át- meg átszövi.
Még mindig - pedig mióta dolgozom már rajta hol pszichológussal, hol nélküle - irreálisan sokszor érzem úgy, valamiféle szilárd, áttetsző felszín alatt élek. (Lehet víz is - igazán csak vízként tudom képszerűen elképzelni, vajon milyen lehet, mindemellett, a víznek nem olyan nehéz átlépni, áttörni a felszínét.) A hang, a fény megtörik a felszínen, alá már nem hatol úgy a meleg, a fény. Nincsenek illatok, nincsenek dallamok és hangulatok. Nem látni messze a zavarosban. Magam vagyok.
Látni igazán csak felfelé lehet. Bár még sosem érezte, a bőröm ösztönösen vágyik a fenti napfény simogatása után; a tüdőm azonnali átalakulással alkalmazkodna örökre a fenti viszonyokhoz, ha megadatna a lehetőség. Míg lent alattomos félelem lappang, és kerít időről időre irreálisan a hatalmába, fent a felszín felett csakis tőlem függne, akarok-e félni valamitől, tartok-e egyáltalán bármitől is.
A tömegvonzás kegyetlen törvénye - persze - ellenem van; de már rég megtanultam kihasználni a felhajtóerőt, és a saját testem felfelé kívánkozását ahhoz, hogy ennél már ne kerüljek lejjebb. A kérdés, hogy felfelé juthatok-e. Belül, valahol mélyen biztosan tudom, hogy képes vagyok rá. A fülemben viszont sürgetés dobol: Mikor már? Mikor már?
Próbáltam már - úgy érzem, ezerszer próbáltam - áttörni ezt a felszínt erőből, tisztelet nélkül, lendülettel, dühből, félelemből, hisztérikusan, pusztító akarattal. Nem ez a kulcsa. És minél nagyobb nekifeszüléssel ugrottam neki, annál mélyebbre vetett vissza a mélybeli árnyak közé. Ezt a felszínt lassan, ezt a felszínt ésszel, szívvel, lélekkel, türelemmel, munkával, és hittel lehet csak áttörni.
Most tudom, - és egyszerre kívánom, hogy bár hamarabb tudtam volna, és bár ne tudnám - talán még évekbe telik, hogy először úgy igazán teleszívhassam a tüdőmet a fenti tiszta levegőből; hogy a karjába vegyen a virágillat, a madárfütty, a borzongató szellő, a melengető fény. Tudom - és állok elébe ezeknek az éveknek. Már nem lázadok, és nem kesergek a sorsomon.
Hiszen végső soron a sorsom a fenti élethez köt. Minden más csupán ész és türelem.

Az érzelmi vámpírokról - kívüről

Vannak emberek, akik nem értenek a szóból. 

A magamfajta naiv, segítőkész természetű lényt ők gyakran behúzzák a csőbe. Addig-addig mondják a magukét, sajnáltaták magukat, amíg az embernek meg nem esik rajtuk a szíve. És eközben nem válogatnak az eszközökben. Olyan tényeket, olyan körülményeket is bevonnak az érintett események körébe, amelyeknek valójában közük sincs ahhoz, amit pillanatnyilag akarnak - a lényeg az, hogy minél szánni valóbbnak és elesettebbnek tűnjenek. Lehet ez egy nagybeteg családtag, vagy egy csúfos véget ért párkapcsolat - a lényeg, hogy elhitessék Veled: meg kell szánnod őket.

Alapvetően az első pár alkalommal ezt váratlanul jött, ámde annál kétségbeesettebb segítségkérésnek veszed a részükről. És első szóra ugrasz. Kiteszed a lelked, minden követ megmozgatsz, beveted a legjobb tudásod és mindenben megpróbálsz melléjük állni. A lényed olyan régióit nyitod meg előttük, amiket alap esetben nem szívesen tennél közprédára - node ez más helyzet, hiszen ők olyan elesettnek tűnnek.

Az általam vázolt embertípus azonban pontosan ebben a pillanatban gyökeres fordulatot produkál. Ahogy megérzi az ellágyulásod, egyre többet és többet akar; már nem elég neki, hogy tanácsokat nyújtasz, az is bántja, ha a Te életed szekere épp jobban halad, mint az övé; vádol, zsarol, megsértődik is érzelmileg terrorizál.
Namármost - ahogy Csülök mondta valamelyik Rejtő-műben - egy embert maximum kétszer lehet becsapni. Én vallom, hogy a hozzám hasonló jóindulatú barmokat mondjuk 5-6-szor is. De aztán már többször nem.
Így aztán az idők folyamán, szépen lassan, saját bőrömön és kifacsart érzéseimen tapasztalva megtanultam egyszerű és határozott NEMet mondani. Magyarázat nélkül - mert ahogy magyarázkodni kezdesz, a fenti típusú ember olyan fokú érzelmi zsarolásba kezd, hogy ember legyen a talpán, aki a.) nem szégyenli el magát itt helyben a szívtelensége miatt, b.) nem nyújt azonnal segítő jobbot szegény szerencsétlennek.
Ebbe a csapdába nem szabad belesétálni. Ahogy abba sem, hogy elhiszed: a legutóbbi próbálkozás óta ezek az emberek megváltoztak. Úgy gondolom - és tapasztalatok alapján ítélem meg így - elenyészően kicsi az esély arra, hogy egy ilyen módon működő, ilyen típusú érzelmi játszmákban utazó ember áttérjen a nehezebb, ámde morálisan elfogadhatóbb megoldásokhoz. Egyszerűen nem éri meg neki. Ezzel a módszerrel mindig fog találni egy balekot, aki megszánja.
Ha pedig valóban megváltoztak, akkor nekik maguknak is kutya kötelességük megérteni, hogy egyetlen ilyen fajta érzelmi kihasználás is teljesen jogos alapot jelent a közös szálak elvágására. Hiszen az ember jogos igénye, hogy ne kerüljön újból olyan helyzetbe, amelyben korábban zsarolták, sérült. Ilyen módon pedig csakis maguknak tehetnek szemrehányást a másik fél pillanatnyi viselkedéséért. És remélhetőleg levonják ebből a konzekvenciákat a jövőre nézve.
Mindenesetre hosszú-hosszú őrlődések és pofáraesések után végre megtanultam, hogy az ilyen típusú emberekkel egyszerűen nem kell szóbaállni. Ha összefuttok az utcán, viszonozni kell a köszönésüket, majd szemrebbenés és visszanézés nélkül tovább kell menni. És ami a legfontosabb: bármit is mondanak, nem szabad nekik elhinnünk, hogy az életük bármilyen alakulásáért mi lennénk a felelősek. Mi a saját tetteinkért vagyunk, ahogy ők is.
Éppen emiatt a leginkább felelős döntés részünkről a nem-cselekvés.

Csupán elmélet

Ha nevet valahol egy ember, vajon a világ másik végén helyette sír egy másik?
Vajon meghal valaki azokért, akik megszületnek?
Az értetlenséget saját nemértésedért kapod cserébe?
Ha belesúgod valaki fülébe a boldog élet titkát, vajon te magad elveszíted általa?
Kiolthatja a szeretet a szeretetet?
Lehet örülni saját fájdalmas könnycseppeknek?
Érezhetem, hogy a helyemen vagyok egy rossz helyen?
Tudhatom, hogy mi a helyes - és morálisan korrektnek maradva vágyhatok-e másra?
Van élet a döntések után? No és előttük?
Megélhetem helytelenül a helyes utat?

És végül: tudjátok, hogy nekem is jogom van hibázni, és éppen ezért mosolyogva, önmagammal békében teszem?

Célokról, szárnyakról

Nem is olyan régen volt egy bejegyzésem már önnön céltalanságomról. Nos, azoknak, akik még emlékeznek rá, büszkén jelenthetem, lehetséges, hogy egy-két apró, de annál jelentősebb lépést már sikerült megtennem az ügy megoldásának irányába. De most nem ez a lényeg.
Meggyőződésem, hogy egy ember életében létfontosságú, hogy legyenek megvalósítható, ugyanakkor fejlődést motiváló, saját kitűzött célok.
A hangsúly ez esetben mindhárom jellemzőn jelentőséggel bír.
Ha olyan célokat tűzünk magunk elé, amelyek köszönő viszonyban sincsenek a valósággal, az egy - hogy szakkifejezéssel éljek - önsorsrontó lépés. Ez azt jelenti, hogy tudat alatt azért ilyen célt választunk, hogy esélyünk se legyen megoldani - így ne érezzünk bűntudatot, ne éljünk át kudarc-élményt, amikor végül valóban nem sikerül. Ha pedig esetleg mégis - akkor kikiálthatjuk magunkat hősnek és sérthetetlennek, és jogosnak érezhetjük, hogy előjogokkal bírunk embertársainkhoz képest.
Éppen emiatt fontos, hogy egy egészséges életpályát reális célok kísérjenek.
Mindemellett az sem szerencsés, ha a képességeink messze meghaladják a magunk elé tűzött feladatok igényeit. Magyarán csak olyasmit vállalunk be, ami tuti biztos, hogy sikerül. Ez esetben ugyanis egy csomó belső energiánk és erőforrásunk parlagon, kihasználatlanul marad, esélyünk sincs fejlődére, előre lépésre. Lustán várjuk a sültgalambot.
Így hát olyan célokat kell találnunk, amik éppencsak, hogy meghaladják az aktuális képességeinket - ugyanakkor reális esély mutatkozik a kivitelezésükre, amennyiben időt, energiát fordítunk a dologra.
És végül, az egész fent leírt konstrukció érvényét veszti, és működésképtelenné válik, amennyiben a definiált célok nem SAJÁT találmányok, szerzemények; nem az önmagunkból akadó törekvések forrásai, csak ránk erőltetett sallangok. Ebben az esetben is lehetséges persze, hogy az ideálisan megválasztott célokat magasan a léc fölött ugorjuk meg, és fizikailag, a külső szemlélő által megítélhetően előrelépünk általuk - mindemellett az ilyen célok által előmozdított fejlődés sokkal nehezebben lesz a sajátunk, hiszen nem szabad akarat, sokkal inkább kényszer, diszfunkcionális (nem a saját belső fejlődésünket előmozdító) motiváció szülte.

Saját magammal kapcsolatban is döbbentem már rá hasonló bölcsességekre, de a mai napon olyan fajta pozitív meglepetés ért, ami méginkább elgondolkodtatott.
A rokonság ugyanis megkért, hogy beszéljek Dávid fejével bizonyos igen kényes, és véleményük szerint rosszul rendezett kérdésekben. Én pedig - dacolva a megfelelési vággyal, és csupán a kérés adminisztratív teljesítését tűzve célul - beszélgetést is kezdeményeztem a témában Dáviddal.
A kérdéseimre pedig válasz adatott. No nem az, ami megnyugtatta volna az "öregeket". Pedig a végeredmény; a végső cél, amit Dávid meghatározott, ugyanaz volt, mint az ő Dávid elé állított mércéjük.
Mindemellett Dávid nem az ő fejükkel gondolkozik; másak a vágyai, a motivációi, a preferenciái, a rálátása az adott élethelyzetre, mint nekik. És éppen emiatt az eszközei, a sorrendjei, a módszerei is különböznek.

Én pedig vallom, hogy nem rosszak.
Továbbá állítom azt is, hogy ha végre hagyjuk, hogy saját maga állítson célokat, mércéket maga elé; hogy saját maga válassza ki az időt, a módot és a körülményeket arra, hogy milyen akadályt szeretne éppen megugrani, akkor nem kell majd csalódnunk az eredményekben.
Hiszen ez az, amit számára nyújthatunk. 18 éves, a gyökereket már vagy megkapta tőlünk, vagy nem. Itt az idő, hogy félreálljunk egy kicsit, és hagyjuk, hogy kibontsa a reménybeli szárnyait.

Vágyakra vágyva

Z: Hogyhogy nem szeretnél SEMMIT? Nem szeretnél mondjuk egy saját otthont ehhelyett a panel-luk helyett?
V: Öööö, izé, biztosan jó lenne, de igazából sosem hittem benne, hogy egyszer lesz egy olyan otthonom, amilyet szeretnék.
Z: Akkor mi értelme az egésznek, ha nem hiszel benne?
V: Nem tudom. Valószínűleg semmi. Én már mindent megtettem, amit elvártak tőlem, és most fogalmam sincs, hogyan tovább.

Nos, a fenti beszélgetés valós előzményeken alapul. Van az úgy, hogy hónapok óta nem találod a helyed. Nem arról van szó, hogy a dolgaid nem mennek a megfelelő rendben. Csak valahogy a belső érzés nem teljes, nem komplett, nem az igazi.
Megszereztem a diplomámat. Nem is akárhogy - lehetőséget kaptam a szakdolgozatom publikálására, amit azóta sem vettem igénybe. Felajánlották, hogy elküldik az önéletrajzomat egy németországi tréner-cégnek. Azóta sem fordítottam le angolra. Zoli partner abban, hogy a kapcsolatunkat egy-két területen a még magasabb fokú közös boldogság irányába fejlesszük. Mégis gyakran képtelen vagyok összeszedni magamat arra is, hogy megfelelő partnere legyek ebben. A félretett pénzemet meg csak nagy lelkierő árán nem herdálom el. És az egyetemi tanár-továbbképzésem ügye sem mozgat meg különösebben. Függőben van, majd választ kapok rá, de nem küzködöm érte.
Leginkább ez jellemzi az elmúlt időszakot: Nem küzködöm. (a küzködés szó pozitív, "küzdelem" értelmében)

Egy jó darabig csak azt érzékeltem ebből, hogy bizonnyára lusta vagyok; és az elmúlt hosszú, és nagyon fáradtságos időszakot próbálom néhány hét, vagy hónap alatt kipihenni, miközben az alapvető megélhetésemet azért megtermelem.
Ezen a hétvégén viszont (főleg pénteken, és ma) több olyan beszélgetésünk is volt Zolival, amiből sokkal messzemenőbb következtetéseket tudok levonni. És nem túl kecsegtetőeket. (Bár nem győzöm hangsúlyozni, hogy minden megoldás első lépése a felismerés - és gyakorta ez a lépés a legnehezebb.)

Arra döbbenek rá ugyanis, hogy a "pillanatnyi" megtorpanásom nem lustaságnak, vagy fáradtságnak köszönhető. Sokkal inkább a céltalanságnak.
Ennek oka pedig - nagy biztonsággal állítom - az apró korom óta az életemen végighúzódó folyamatos megfelelési kényszer.
Elmondom, miért! Mióta az eszemet tudom, mindig a külső elvárások jelentették a feladatokat, a kitűzött célokat a számomra. Elmondták a szüleim, a tanáraim, a társaim, később a párom vagy a lakótársam, hogy mi az elvárás - bizonyítvány, cölibátus, nyelvvizsga, diploma, mosogatás, szex, mittudomén - én pedig mindent megtettem annak érdekében, hogy a lehető legrövidebb idő alatt, és a lehető legkevesebb erőforrás befektetésével elérjem azokat, természetesen saját igényeimet nem kímélve. Ugyanis - sajnálattal mondom - nem voltak, és talán még ma sincsenek más igényeim, mint, hogy megfeleljek a fenti elvárásoknak, és ennek révén megkapjam a számomra szükséges, éltető sikerélmény-adagot dicséretben, mosolyban, elfogadásban, kompetensnek minősítésben.
Ugyanakkor a diploma nem a nagyobb tudás, és a későbbi szellemileg kielégítő hivatás; a takarítás nem a tisztaság; a szex nem a harmonikus párkapcsolat eszköze volt számomra - hanem MAGA A CÉL, függetlenül attól, hogy a környezetem elvárásai között ennél szofisztikáltabban, és valószínűleg rendszerben szerepeltek ezek a tényezők.
Ígyhát jelenleg fogalmam sincs, hogy hol szeretnék pszichológusként elhelyezkedni, vagy hogy akarok-e egyáltalán; hiszen a szüleim csak azt várták el, hogy munkám legyen, az meg már 4. éve ki van pipálva a listámon. És nem állok neki takarítani, mert Zoli szerint bőven jó állapotban van a lakás így is. Az meg biztos valami saját félresikerült hajlam, hogy engem zavar a kosz. És nem, fogalmam sincs, hogy milyen házban szeretnék élni - főképp olyanban, amilyenben a párom elégedett lesz. A szexről meg ne is beszéljünk. Az ugyanis - az eszemmel tudom - csak akkor jó, ha az ember legalább azt tudja, hogy ő maga mire vágyik.

Nehéz volt ráébredni - de büszke vagyok, hogy kis külső segítséggel mégiscsak sikerült. És nagyon szeretnék tenni ez ellen. Valószínűleg le fogok ülni gondolkodni, és meg fogom írni a magam kis listáját arról, hogy én magam mit várok el saját magamtól. Azaz: mire vágyom, mik a céljaim, mire törekszem, miért küzdök. Lehetséges, hogy 24 évesen ez furcsén hangzik; de biz'isten nem szeretnék azért szülni gyereket, mert Anyám elpöttyentette, hogy szeretne már unokát; és nem szeretnék olyan házban élni, amiben ha minden csak egy kicsit lenne máshogy akkor máris kézre állna; és kiver a víz attól, hogy egy életen át olyan munkát végezzek, amit nem élvezek igazán.

Hát ez a helyzet nálam. Nem valami rózsás - mindenesetre az utat már megtaláltam a gödör mélyéről. Most már csak azt kell tennem, amit tegnap is gyakoroltam: szépen, biztonsággal felmászni a csúcsra.

Ítélkezni a múlt felett

Talán az utóbbi pár írásomból kiérződik (talán nem), hogy az elmúlt egy hétben elég komoly lelki visszatekintésen-lezáráson vagyok túl. Nem részletezném, legyen elég annyi, hogy elég kemény volt (mint a horvátországi matrac).
Az elmúlt hónap sok apropót szolgáltatott (ezzel együtt, és ezen kívül) arra, hogy elgondolkozzam azon: megítélhetjük-e a múltbéli döntések helyességét; dönthetünk-e elméletben visszamenőleg máshogy.
Bár én is többször estem abba a hibába, hogy gondolatban megfogalmaztam: "X-nek akkor máshogy kellett volna csinálnia, hogy helyesen cselekedjen!", vagy "Y-nak tudnia kellett volna, hogy mit von maga után a tettével!", ez valójában vadbaromság.
Vélem, hogy minden egyes ember minden egyes helyzetben a legjobb tudása szerint mérlegeli a felmerülő alternatívákat, és azt választja, amelyik a legtöbb pozitív kimenettel, és a legkevesebb ártalommal bír. (Beszélek itt persze az okos emberekről, de asszem, a butákat ebből a fejtegetésből szeretném kizárni, tekintettel a környezetem okosságára.) Egyszóval mindig komparatíve a legjobb döntéseket hozzuk meg, azután lehetséges, hogy rosszul sülnek el. És akkor utólag szívunk miattuk. Van, hogy még évekkel később is.
Persze azzal, hogy "Én a legjobb megítélésem szerint cselekedtem!" van, ami után nem lehet hitelesen takarózni. Mert vannak olyan egyértelmű morális irányelvek - az igazmondás, a jó szándék, az ártani nem akarás, a hűség, a tisztelet - amiket szerintem mindig, és minden körülmények között tiszteletben kell tartani. Mindemellett hiszem, hogy az okos ember ezt is tudja, mielőtt esetleg hátbalő. Maximum magasról tesz rá.
Hiszem, hogy az ember ugyanakkor nem csak racionális vélekedések és döntések kombinációja. Sokszor a megérzései, érzelmei vezetik - utólag helyesnek, vagy helytelennek bizonyuló utakra. Ezek azonban már olyan szövevényes rendszert képeznek, amit nagyon nehéz akár ott helyben is kibogozni - nem is beszélve mondjuk teszem azt évekkel későbbről.

Így tehát - szeretném, hogy tudjátok - nem ítéltezem a múltbeli tettek felett. Akárki akárhogyan döntött, annak oka volt - ahogy annak is oka van, hogy én itt és most miért hozok olyan döntéseket, amilyeneket. És ha a jövőben bebizonyosodik, hogy valamiben rosszul döntöttem, akkor sem szeretnék gyomorgörcsöt kapni tőle - és azt sem szeretném, hogy Ti azzal gyertek nekem, hogy "Úgy kellett VOLNA...". Nem ismerem ezt a "volná"-t saját tetteim megítélésében sem - és egyenlő mércével igyekszem mérni magamat és a külvilágot.
Így aztán a múltat vallom, hogy csak megismerni, megérteni és elfogadni lehet (fontos, hogy ilyen sorrendben); megváltoztatni biztosan nem - ígyhát pálcát törni felette is fölösleges.
Akkor inkább vonjunk le tanulságokat. Az ugyanis a jövőt is építi.

Fájdalom

Voltatok már úgy vele, hogy tudtátok: valami nagyon fájni fog (mert úgy szokott, az a törvényszerű, azt mesélték), és ebbe annyira belelovaltátok magatokat, hogy képtelenek voltatok megnyugodni?
És - ellenpontként - voltatok már úgy, hogy elhatároztátok: irreláisan féltek valamiféle fájdalomtól, pedig szükségtelen; ígyhát vettetek egy mély levegőt, és eldöntöttétek, hogy ez most NEM FOG FÁJNI?
Régebben migrénes fejfájásom volt, úgy havonta. Aki ismeri, tudja, hogy mit jelent a migrén: akár napokig kb. lábra sem tudsz állni, annyira fáj. Havi rendszerességgel másféle fájdalmak is kínoznak - ezt eddig nem sikerült olyan jól kezelni, mint a fejfájást.

Hiszem azonban, hogy minden fizikai fájdalomnak lelki, az adott területhez kapcsolódó pszichés alapja van. Ha a torkom fáj, akkor mondanék még valamit, amit nem lehet, vagy épphogy nem szeretnék valamiről beszélni; ha a fülem, akkor nem akarok halanni valamit; ha a fejem, akkor az engem foglalkoztató gondolatoktól teljesen kikészülök, és így tovább.
És épp emiatt, ha a hozzáállásomat, a szemléletemet megváltoztatom egy-egy téma viszonylatában, és tudatosan készülök fel az adott fájdalomra, megpróbálva belül, lelkileg ellensúlyozni az okát, "megbeszélni magammal", hogy erre a fájdalomra már semmi szükség, mert a problémát a testem jelzése nélkül is tudatosítottam és dolgozom rajta; akkor a fájdalom meg sem fog jelenni. Mert nincs értelme, funkciója.

Ha pedig valami mégis fáj, annak érdemes méginkább utána nézni, és feltárni, vajon mit akar jelezni. A testünk sokszor olyan tényekre vezet rá, amikre gondolni sem mernénk. Kiköveteli az őszinteséget önmagunkkal, és a tudatosság útjára vezet bennünket.
De természetesen csak akkor, ha hallgatunk rá. Máskülönben néha egyszerűen makrancosnak tűnik...