Napi Coelho:

"Az utazás soha nem pénz, hanem bátorság kérdése." Paulo Coelho



A következő címkéjű bejegyzések mutatása: vélem-én. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: vélem-én. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. december 3., szombat

Nem értem.

Szoktuk ezt mondani "csak úgy" is: "Nem értem, miért nem tudod abbahagyni a nyavalygást!" - mondjuk, pedig valójában értjük, hogy miért.

Na, ez most nem ez a típusú "nem értem".  Tényleg, komolyan meg vagyok lőve, ha egy a jelen pillanatban fennálló helyzet okait keresem.
No nem a motivációkat nem látom. Azokat értem. Értem, ha valaki fáradt, ha törődésre, elismerésre vágyik. Értem, amikor valaki dühös vagy csalódott; értem, ha töke tele van, és még sorolhatnám.

Azt viszont nem értem, hogy egy értelmes ember miért nyúl olyan eszközökhöz, amiket saját magával szemben deklaráltan nem tart elfogadhatónak; milyen alapon várja el a figyelmességet és a megértést olyan esetekben, amikor ő maga figyelmetlenül és a másik szempontjaiba bele sem gondolva indított; és végül miért nem vállalja fel az általa generált konfliktust, és vesz részt a megoldásában, miközben a másik féltől nyomatékosan ezt kéri.
Nem értem, hogy hogyan történhet meg, hogy az ember egyáltalán nem gondol bele a másik ember helyzetébe, szempontjaiba, lehetőségeibe, esetleg urambocsá' érzéseibe, mielőtt nyíltan hadat üzen ellene belül.

Nem értem. És nem is szeretném megérteni. Mindig legalább annyi megnyugvással szeretném álomra hajtani a fejemet este, hogy én megpróbáltam. Legfeljebb nem sikerült. Lehetséges, hogy most sem sikerült felismernem, hogy a másik fél megpróbált korrekt módon eljárni, csak nem sikerült.

Akkor - ha nem jön össze az empátia, és ezt tudom is magamról - viszont nem ugrálok...

2011. szeptember 24., szombat

Desigual


Szeretem ezt a márkát. Lucának is én mutattam...:) (Erre azért büszke vagyok ám!)
Időről időre csekkolom a vaterát, teszveszt, hogy nincs-e fent valami remek ajánlat desigualból, csak nekem, csak most. És időről időre belefutok az olyasfajta meghatározásokba, miszerint: "desigual stílusú nóném"; "desigual színvilágú promod", és a többi.
Nomost: ezen el kellett gondolkodnom, hogy vajon sznob vagyok-e, hogy ezek a termékek az esetek nagy hányadában nem fognak meg, nem érdekelnek igazán. És arra jutottam, hogy a desigual ruhadarabok alapvetően már önmagukban annyira extravagánsak és kirívóak, hogy az egyetlen lehetséges "mentségük" a hétköznapi, utcai viseletre maga a "desigualságuk"; az az életérzés, amit a márkanéven, a minőségen és a stíluson túl maga a desigual képvisel. Nem tudom ezt jól megfogalmazni, de nagy hányadában szabadság, és kicsit mégnagyobban felszabadult boldogság.
Persze ez nem azt jelenti, hogy nem vagyok sznob :). De legalább meg tudom magyarázni! :D

2011. augusztus 23., kedd

Gondolatok az őszinteségről

Sosem voltam jó gyerek - inkább úgy mondanám, kicsit szemellenzős. A szabályok számomra a szabályok betűjével és szellemével egyszerre voltak egyenértékűek; ha betartottam őket, akkor a kimondott szabályhoz és annak értelméhez együtt tartottam magamat.
Voltak ebből galibák, nem is kicsi számban. Előfordult, hogy a tanóra kellős közepén kikéredzkedtem mosdóba, és lerohantam az aulában lévő kártyás telefonhoz (akkor még nem volt ám mobil..!), hogy felhívjam anyut: kaptam egy egyest. Ilyen kölyök voltam: bogaras, de legalább azonnal, on-line őszinte.

Mostanában sokszor hallom, élem meg azt a fajta gondolkodást, hozzáállást, miszerint az őszinteség nem feltétlenül az igazság, és a teljes igazság másik nyakába zúdítása. Hogy "klasszikust" idézzek a témában, valaki nemrégiben úgy definiálta nekem az őszinteséget, mint azon információk eljuttatása a másiknak, amelyek az ő élete alakulásának tekintetében fontosak és meghatározó erővel bírnak. Eszerint az elgondolás szerint (persze sarkítva, csak hogy vitázhassak vele) őszinteségnek minősül, ha megcsalom a páromat, de hallgatok, mint a csuka, hiszen nem akarom elhagyni, és ugyanannyira szeretem, mint addig (kérdés persze, hogy ez az ugyanannyira pontosan mit is jelent fenti konstellációban); viszont őszintétlen az, aki - teszem azt - nem számol el pontosan a konyhapénzzel...
Leszögezem: a másik haszonelvével takarózva bújtatni saját ballépéseinket sokkalta egyszerűbb és konfliktus-mentesebb mindkét fél számára, mint a nyers őszinteség. Vannak helyzetek, amikben én is így viselkedem - bár tisztában vagyok vele, hogy ez itt most nem az őszinteség.
Ugyanakkor azt gondolom, rendkívül sok játszmát, logisztikát, ideg-feszültséget, kínos percet, önmarcangolást spórolunk meg magunknak azzal, ha valóban őszinték vagyunk. Ekkor ugyanis a dolgok ripsz-ropsz leegyszerűsödnek; nem kell folyamatosan mérlegelni, hogy éppen ki-mit-hogyan tud.
A kérdés persze az, hogy a mérleg két serpenyője közül melyik lódul mélyebbre: az, amiben a valós tetteink valós következményeivel való kihúzott hátú elszámolás nehézségi foka trónol; vagy az, amelyikben a cselekedeteink felvállalásának hiánya miatti humbugolás, és annak járulékos lelki következményei foglalnak helyet. Ezt mindenkinek magának kell eldöntenie - akár még egy-egy emberi kapcsolatban külön-külön is.

Én mindenesetre- és ne fűzzünk ehhez értékítéletet, nem hiszem sem azt, hogy jobb, sem azt hogy rosszabb vagyok általa - maradok az, aki mindig is voltam: nyílt, őszinte, túlontúl is felelős csudabogár. Számomra az őszinteség minden olyan birtokomban lévő információ eljuttatása a másikhoz, amelyek birtoklásának a hiánya a későbbiekben káros, fájó, negatív következménnyel járó lehet az ő számárafüggetlenül attól, hogy a feltárásuk mennyire káros, fájó, negatív következményekkel járó a jelenben, saját magam számára...

2011. július 14., csütörtök

Kétféle SZABAD-ság


Oroszlán vagyok. Szabadnak születtem. Ezt mondtam (írtam) is már párszor.
Ugyanakkor annyi rengeteg területe van az életnek, ahol ezt a szabadságot az ember lánya igényelheti, hiányolhatja, vagy épp megvalósíthatja.

Úgy vettem észre, hogy az emberek általában kétfelé válnak abból a szempontból, hogy milyen fajta szabadság van a birtokukban.
Ahogy látom, van, aki számára a külső szabadság a lényeges. Korlátlannak tűnő anyagi feltételek; kocsi, yacht, hacienda; befolyásos kapcsolatok; luxus-nyaralás; ilyesmi. Bármit megtehet, amit csak szeretne; bármi az övé lehet, amire csak (az anyagi világ keretei között) vágyik.
És van - kábé ugyanilyen mennyiségben - olyan is, aki belül szabad. Mentes a görcsöktől, felesleges gátlásoktól és félelmektől; a pesszimizmustól és a rosszindulattól. Így bármit elérhet, amit szeretne; bármi az övé lehet, amire csak (a dolgok pszichés vonatkozásának keretei között) vágyik.

Látok ilyet is, olyat is. Nem akarok sem ítélkezni, sem rangsort állítani. Nem lehetünk egyformák.
Csupán annyit mondhatok, hogy - ha nagy falatnak is tűnik - én az utóbbira gyúrok.

És Ti melyiket választanátok?

2010. december 14., kedd

Ó-ó-ó, kommunikáció

Vannak emberek, akiket nem tudok tolerálni. Azaz: de. Tolerálni képes vagyok őket. De csakis ennyire, és semmi többre nem vagyok képes irányukban.
Persze - mondhatnánk - pszichológus vagyok. Egyrészt kutya kötelességem mindenkit elviselni és megérteni, másrészt ugyanakkor pedig némi hendikeppel is indulok. Engem ugyanis - akár hiszem, akár nem - egy bizonyos alap szinten megtanítottak kommunikálni a tanulmányaim során: kommunikálni nem bántó, értő, elfogadó módon; én-közlésekben, diplomatikusan, higgadtan. És hatékony kommunikációt tanulok ma is, nap-mint-nap a gyerkőcöktől, akiket tanítok: mondanom sem kell, szerintem ők sokkal jobb mesterek, ugyanis hol alá-, hol meg áthúzzák, amit elméletben elsajátítottam. Biztosítják számomra a puding próbájának lehetőségét.
Pontosan emiatt mondhatjuk, hogy az átlag emberhez képest én kommunikációs zsonglőr vagyok. Ha el szeretnék érni valamit, és ez a megfelelő tálaláson múlik, azt általában el is érem (ismételten mondom: a gyerkőcök nagyon jó tanítók, edzők ebben; náluk nincs pardon). Mindemellett nem szoktam én visszaélni ezzel a készségemmel; távol álljon tőlem, hogy valakit az akarata ellenére bármire rákényszerítsek; egyszerűen csak hatékony közlésekről van szó, amiből a környezetem számára nyilvánvalóvá válik az állásfoglalásom, preferenciám.

Talán pontosan a fentiek következtében viszont iszonyatos nehezen viselem azokat a személyeket, akik a fenti készségekkel, képességekkel még az elemi, átlag emberi szinten sem bírnak. Akiket (szegényeket) nem tanítottak meg rá, hogy a mondandójukkal hogyan ne bántsák meg a másik embert; akik nem veszik a fáradságot arra, hogy saját irányukból nyilatkozzanak; akik értékítéletet mondanak másokról látatlanban, esetleg vadidegennek; akik olyasmiről érvelnek szenvedélyesen, amiről fogalmuk sincs.

Na, az ilyen emberektől gyomorideget és lilahajat kapok. Az első pillanatban nem is tudom - most sem tudtam - tűrtőztetni magamat, és jól megpróbáltam - énközlésekben, és nem bántó módon persze - megmondani nekik a tutit.
Aztán, amikor vér jut az agyamba a zöld ködtől, akkor persze rádöbbenek, hogy mindez tök felesleges. Ezt az embert az én kedves és diplomatikus kommunikációm sem fogja megérinteni, meggyőzni vagy legalább elgondolkodtatni. Amit kivált belőlem: hogy én is az ő szintjére süllyedek a kommunikációm módjában vagy céljában.
Pszichológus vagyok, így tudom, hogy néha azzal teszem a legtöbbet, ha nem teszek semmit. Így aztán az első 3 perces pengeváltás után - ahogy most is tettem - bevonom a zászlóm, és csendben, mosolyogva meghúzódom a sarokban. A hangom is csak akkor hallatom, ha muszáj.
És bár a kommunikációs partnerem emiatt azt gondolja, ő nyerte a szócsatát, és jól tudom: bárkié is a dicsőség, a hazáé a haszon...
Én pedig nagy hadvezérré váltam újfent, hiszen legyőztem önmagamat.

2010. november 19., péntek

Az Ördög Ügyvédje


Az Ördög Ügyvédje általában álruhában jár. Kezdetben megértő barátnak, hasonszőrű beszélgetőpartnernek mutatja magát. Természetesen nagyon szimpatikus és megnyerő tulajdonsága, hogy elvhűen bólogat saját elvhű megnyilvánulásaink hallatán - nagyobb eredmények esetén tapsol, és éljenez.
Az Ördög Ügyvédje emiatt gyorsan építi a PR-ját, hamarosan megjelenik az első számú tanácsadók, önkéntes vagy önkéntelen mérvadók között. Intelligenciája, humora, lényeglátása általában kihúz a bajból, gyakran, és bizalommal fordulnak hozzá.

Az Ördög Ügyvédje ugyanakkor nem arról híres, hogy kitartóan bólogat. Kezdetben is csak azért teszi, mert válogatós természet - és csakis amellé szegődik el, akivel a főbb irányvonalak megegyeznek. Idővel azonban - felelőssége teljes tudatában, és tettei következményeit maximálisan vállalva - megkezdi áldozatos munkáját a szemellenzők lepattintásában, és a perspektíva kiszélesítésében.
Leginkább azért nehéz vitázni Vele, mert közismert, hogy a főbb vonalakban egyetért. Mindazonáltal óriásira halmozott tapasztalat- és tudáskincse minden helyzetben lehetővé teszi, hogy felvillantsa a másik lehetséges opciót; a nehezebb utat; a fájdalmas - ám talán célravezetőbb - alternatívát.

Az Ördög Ügyvédje azonban mindezen közben pártatlan - a szó olyan értelmében, hogy az elvei betartása mellett mindvégig az épp lelkesen dédelgetett állásponttal ellenkező alternatívát képviseli; függetlenül annak mibenlététől. Tükröt tart, kontrasztot mutat - ez a változatosság teljesen állandó abban, amit képvisel.

Az Ördög Ügyvédje ilyen módon amilyen hamar szerezte meg, a legtöbb esetben olyan hamar veszíti is el népszerűségét. Tanácsaira a bólogatásáért hálás közönség általában már nem tart számot; az általa felvillantott alternatívák túlságosan nyűgösek és fájdalmasak ahhoz, hogy érdemes legyen velük törődni. Az Ördög Ügyvédje így általában magára marad az - amúgy valóban sokszor értelmesebb, és célravezetőbb - ötleteivel, megoldásaival. Ezesetben újra felölti a kedves arcát, és a következő tanácsokra szomjazó mellé szegődik.

Mindemellett az Ördög Ügyvédjéről tudni kell, hogy mindent, amit csak tesz, önzetlenül, saját céljaitól függetlenül, a tudás felelősségével teszi. Bármennyire is rámenős és meggyőző, egyáltalán nem célja a döntés megváltoztatása, vagy valamelyik alternatíva előtérbe helyezése. Az ő célja csupán az, hogy minden alternatíva egyenlő mértékben legyen képviselve. Ez pedig gyakran a korábbi gondolatmenetek és megoldás-minták borulásához vezet. Nélküle hajlamosak vagyunk elsiklani egyes kínos részletek fölött.

Éppen emiatt - sokakkal ellentétben - úgy gondolom, hálásak lehetünk a Sorsunknak (vagy Balsorsunknak?), ha mellénk rendeli az Ördög Ügyvédjét. Sokat tanulhatunk tőle a világról, és önmagunkról, ha figyelünk rá. A döntéseinket azonban csakis akkor könnyíti meg, ha tisztában vagyunk a működésével. Nevezetesen azzal, ő nem a helyes, de kényelmetlen alternatívákat kínálja fel - csupán a másik alternatívát.

Amelynek a helyességéről már a mi saját feladatunk és hatáskörünk dönteni.

2010. november 11., csütörtök

Az idő rabja

Ti, akik ismertek, tudjátok, hogy ez vagyok én: az idő vasra vert rabja.
Kiszámolom előre, hogy mikor-mit-hogyan tudok elvégezni, befejezni, bezsúfolni. Kicentizem, kitöltöm, menedzselem. Ráhagyok, számolok, beosztom - előfordul, hogy fejben, még másokét is. Referenciául használom, stratégiát alapozok rá - egyszóval: nem bírok élni nélküle!
Namármost a fentiekből következik, hogy notóriusan pontos vagyok. Ha megbeszéljük, hogy 10:00-kor, akkor én valószínűleg már '50-re ott vagyok - Budapesten nehéz kiszámolni percre a közlekedést, inkább nem kockáztatok, ha tehetem. Persze, amíg el nem jön az idő, addig nem morgok, hogy hol a másik - utána viszont egyre lilábbra válik a fejem, bár tudom, hogy ez egyáltalán nem tesz jót az egészségemnek. Na meg a közérzetemnek se...
Persze előfordul olyan is, hogy kések. Ez esetben azonban amint felismerem, hogy nem leszek a megbeszélt helyen a megbeszélt időben, azonnal jelzem ezt a szerencsétlen rám váró felé. Még akkor is, ha lehet, hogy késni fogok. Jobb ha tudja. Ahogy egyszer egy kedves blogtársam is leírta: nem szeretnék más idejével rendelkezni, hiszen erre csakis neki magának van jogosultsága - így minden esetben megadom a találkozó-partnereimnek a lehetőséget, hogy a késésem miatt facéran maradt perceket hasznosan töltsék ki, felhasználhassák valami értelmes elfoglaltságra. Ne csak álljanak az esőben.
Természetes módon - már nem lepődöm meg rajta, a 24 év már megedzett - más emberek a legritkább esetben viszonyulnak így ehhez a kérdéshez. Emiatt aztán 5 perc késés már simán belefér nekem is - mármint a partner részéről, viszont addig nem is telefonálok, hogy hol van az illető. Attól viszont még mindig dührohamot kapok, ha valaki jelzés nélkül; a találkozó, és a várakozásom teljes tudatában húzza az időmet, úgy gondolva, úgy érezve, hogy ő ezt megteheti. 
Na, ha valamitől, akkor ettől teljesen berágok.
És felvilágosítás gyanánt: Nem, ezt (az én fogalmaim, elveim szerint) SENKI nem teheti meg SENKIVEL.
Egyszer még jól jöhet, ha tudtok róla...

2010. október 11., hétfő

Kivonatolt önmagam

Sokan nem szeretik a bemutatkozó-szövegeket itt-ott. Nekem nincs velük bajom. Az ember kicsit összegyűjti magát általuk.
Hát íme, mit kreáltam most iwiw-re. Szerintetek ez vagyok én? Szerintem közelít...:)


"Szeretem az őszi kéményillatot vidéken, a hiteles személyiséget, a hideg tejeskávét, a színekben harmonikus öltözködést, a spenótot, Stinget és a The Corrst, a nagy beszélgetéseket, a finom pohár borokat és a szép mozdulatokat mászás közben.
Nem szeretem az önámítást, a gumicukrot, az allergia-szezont, a felszínes barátságokat, a gondatlanságot, a mosogatást és a bürokráciát.
Hiszek a két karom erejében, a nyakamban lógó tündérben, az öngyógyításban, az emberek változásában, a pszichológiában, a spirituális tanítókban, a koffein hatásában, a megérzésekben, a benzinkút közelségében, meglátásaim helyességében, és a Sorsunkban, ámen."

2010. október 10., vasárnap

Közvélemény-kutatás

Jobb oldalt ismét közzétettem egy rövid vélemény-felmérést.
Ez esetben azonban TÉNYLEG baromira kiváncsi vagyoka arra, hogy mit gondoltok a dologról - ezért légyszi, aki csak teheti, szavazzon.
A kérdés amúgy ma merült fel bennem, és teljesen valóságos alapokon nyugszik. Sajnos.
Üdv mindenkinek, és köszi a válaszokat!

A Csernus-misztérium

Alapvetően kétféle ember él ma Magyarországon. Az egyik utálja dr. Csernus Imrét; a másik pedig bírja, és dolgozva az önismeretével talán már eljutott oda, hogy tudja, miért tart tőle.
Persze sarkítva fogalmazok, de úgy érzem, hogy a Csernus dokihoz való viszonyulás alapvetően az emberek pszichológiával való kapcsolatát is nagyon szemléletesen mutatja.
Namost leszögezném: én bírom. Kedvelem, és mélyen tisztelem azt, amit képvisel. Szakmabeliként pedig hol röhögőgörcsöt kapok, hol megborzongok a boszorkányosan megválogatott és banálisan blőd módszertani elemek zseniális szövedékén, amelyek az igazi Csernus-imidzset, Csernus-technikát adják. Mindezt persze a doki olyan ad hoc, és on spot megérzésekre alapozó módon műveli, hogy azt gondolom, lehetetlen utánozni - a próbálkozást meg természetesen senki nem tiltja meg.
Ugyanakkor rengeteget gondolkodtam azon, hogy mitől lett Csernus Imréből egy ilyen emblematikus szakember. Persze, tehetséges. Ahogy nagyon sokan mások is. Úgy gondolom, ez önmagában kevés lenne.
Dr. Csernus sikere véleményem szerint abban rejlik, hogy BEVÁLLALJA. Önmagát. Úgy, ahogy van. Elképzelésekkel és hóbortokkal, múlttal és jövővel, hibákkal és zsenialitással, szőröstül-bőröstül. És nem csupán önismereti szinten - mindezt képes olyan átütően és szembeszökően közvetíteni kifelé is, amire az ellentábor simán mondhatja, hogy hivalkodó ripacs.
Szerintem meg csak hiteles. Abban, amit Ő képvisel. Mert ő a könyveiben is bazdmegel. Persze, lehetne úgy könyvet írni, hogy ezeket a kifejezéseket kicenzúrázza - de mi volna az értelme? Az ő - továbbra is vallom, hogy zseniális - elméjében úgy, azon mód született meg a gondolat. Mi szükség arra, hogy selyempapírba csomagoljuk? És akinek igénye van erre, annak vajon miért igénye ez? Sosem ejti ki ezeket a szavakat? Akkor meg miről beszélünk?
És pontosan emiatt a hitelesség miatt jelenség az is - szerintem - hogy mi, mindnyájan, akik nem Ő vagyunk fosunk Csernustól. Ha leülne mellénk a metrón, a legtöbben valószínűleg hanyatt-homlok leszállnának a következő megállónál.
Ugyanis a hitelessége miatt pontosan tudjuk, érezzük - hiszen nem rejti véka alá, nem csomagolja selyempapírba ezt sem - hogy belénk lát. És mihelyt ezt megtette, szembesít is bennünket a tapasztaltakal. Hiszen kinek a feladata, hatásköre, ha nem a miénk, hogy dolgozzunk saját belső nyomorunkkal? Ő pedig segíteni akar. És nem a rövid távú kellemetlenségre fókuszál, hanem a hosszú távú hozadékra.
Érzem belül ezt a feszültséget én is: annak az ismeretét, hogy mihez juttathatom hozzá a másikat, ha most olyasmit tárok elé, amit talán fájdalmas lesz befogadnia. Egyre gyakrabban vállalom be ezt a szerepet mostanában - ahogy önmagamat is egyre gyakrabban vagyok képes szőröstül-bőröstül felvállalni.
Úgy gondolom, ha dr. Csernus leül majd egyszer velem szemben a négyes-hatoson, akkor minden erőmmel azon leszek, hogy ne viselkedjek másképp, mint ahogy magamtól tenném.
Mert persze tudom, hogy hol kell ülnöm a széken ahhoz, hogy magabiztos benyomást keltsek; és képes vagyok úgy kommunikálni is, hogy intelligensen leplezzem az önismeretem és énerőm fekete foltjait. Csakhogy minek?
Azt gondolom, a legjobb, amit egy ilyen emblematikus személyiséggel kapcsolatban tehetünk, hogy megnyílunk, befogadunk, és rengeteget tanulunk Tőle. Anélkül, hogy szégyenlnénk magunkat önnön tudatlanságunkért. Hiszen első osztályban sem tettük, amikor a tanító néni a betűk formálására okított. Akkor miért volna szükséges egy spirituális tanítómester előtt?
Nem tudom, volt-e már valaki, aki így tett, de ha Csernus kihívna egy előadásán a színpadra, és megkérdezné, hogy hogy érzem magamat, körülbelül ezt mondanám neki: "Nézze! Az emberek nagy része be lenne fosva attól, hogy 200 másik ember előtt kijöjjön ide önhöz beszélgetni. Azért, mert keresztül lát rajtuk - ahogy rajtam is. Én is be vagyok fosva. De úgy gondolom, hogy bármit is lát bennem, belül; bármivel is szembesít itt 5-10-15 perc alatt, az csak a hasznomra válhat a későbbiekben - esetleg a többiekére is, akik csak nézők. Nem szeretek hazudni se másnak, se magamnak. Ha mégis így teszek, hát majd szól, nemde? Úgyhogy vágjunk bele!"

Dr. Csernus - akárhonnan nézzük - valamilyen szempontból a példaképem. Szeretnék olyan tisztán és egyenesen gondolkodni, annyi reális önbizalommal és tapasztalattal bírni, mint Ő.
Addig pedig "csak" az önismeret útja, a mindenkori hitelesség marad. Kompromisszum és mellébeszélés nélkül. Mert megérdemlem. Ahogy megérdemlitek Ti is, tőlem.

2010. szeptember 30., csütörtök

Cukormentes k*rvaélet (cím: by Zoli)


Vannak olyan helyzetek az ember életében, amikor úgy érzi, hogy szétveti a düh. Ismerős mindannyiunknak. Amikor tele a kezünk a vásárlás után, és fejbevág a kocsiajtó; amikor richtig nem veszi fel a telefont, akinek kellene, amikor sürget az idő; amikor hatodszorra döglik be valamelyik elkényeztetett technikai kütyünk; amikor a Sors olyat oszt ránk, amire nem érezzük úgy, hogy rászolgáltunk (pedig rászolgáltunk ám tutira).
Ilyenkor szinte mindenki más- és más módon reagál.
Van, aki úgy tesz, mintha mi sem történt volna, és belül forrong; de mindezt nem adja a folyton figyelő és értékelő környezet tudtára. Na neki idővel gyomorfekélye lesz, vagy egyszer kitör, de akkor akkorát robban, mint az izlandi vulkán.
Van olyan is, aki nem szól egy szót sem szintén, de belül azt gondolja: "Nem történt tragédia. Oké, hogy fáradt vagyok, és a legszívesebben már most otthon lennék, de a HÉV sofőrjének az a dolga, hogy időben elinduljon, és ne várakozzon lélekszakadva rohanó emberekre. Nemsoká jön a következő szerelvény, és 10 perccel később leszek otthon. Nagy ügy. Ennyi időt tud várni a házimunka." Na, neki azt hiszem, hogy nem lesznek az idegeskedés miatt pszicholszomatikus problémái. Mert megtesz mindent, ami Tőle telik, aztán pedig elfogadja a megváltoztathatatlant.
És van, aki azonnal kiadja a dühét, kiabál, csapkod, dühöng, és olyasmi is elhagyja a száját, ami bizony a virtuális nyomdafestéket sem nagyon tűri. Ahogy én is tettem tegnap este. Pszichoszomatikus bántalmai persze neki sem lesznek - arra viszont nem árt ügyelnie, hogy meddig merészkedik el milyen emberek előtt - ugyanis a dühöngés, esetleg az agresszivitás nem a szimpatikus emberi megnyilvánulások közé tartoznak. Túl gyakori, vagy túl heves belőlük pedig egyenesen taszító vagy ijesztő lehet. Emiatt aztán nem árt, ha az ilyen heves vérmérsékletű társaim(mal együtt én is) megtanulják a feszültésgüket pozitív gondolatokba fordítani, és az energiájukat inkább a megoldás megtalálására, vagy az optimista hozzáállás teljes átélésére fordítani, mint gázpedál-nyomásra, kormány-tekerésre, káromkodásra, vagdalkozásra.
Mert bár gyomorfekélyt nem okoz (maximum autóbalesetet), attól még egyik sem visz előre.
Viszont az is tény, hogy sokkal előbbre lendít, mint a belül forrongó, ki nem adott, emésztő düh. Annál - úgy gondolom - nincs rosszabb.

Így aztán ha - ahogy tegnap is történt - valaki megkérdezi, hogy van-e valami bajom, mert csüggedtnek tűnök; én pedig - ahogy tegnap is tettem - erre azt felelem, hogy igen van, de ha elmondom, akkor kiabálni is fogok valószínűleg, ugye nem baj; akkor miután rábólint a dologra, ne csodálkozzon, hogy olyanok jönnek majd a számból, amiben (hogy Dédim szavajárásával éljek) még p*csa is van. Egyrészt, mert én szóltam előre.
Másrészt pedig, mivel így legalább nem lesz gyomorfekélyem ugyebár.

2010. szeptember 7., kedd

Közvélemény-kutatás

Oknyomozó témában újabb lehetőséget nyitottam előttetek Viki-ismeretetek megcsillantására a jobb szélen.
Na kiváncsi vagyok, mire juttok vele(m).

2010. augusztus 6., péntek

Café Ponyvaregény

A Café Ponyvaregény legújabb felfedezéseim egyike. Első alkalommal az idei nyár angoltáborai kapcsán kerültünk együttműködésbe - a heti program egyik napján itt fogyasztottunk gyermek-menüt a csemetékkel. A hely már ekkor nagyon szimpatikusnak tűnt - úgy gondoltam, ide előbb vagy utóbb vissza kell térnem.

Így is történt tegnap, elő-születésnapi vacsorázás céljából.
A Café Ponyvaregény nem fekszik forgalmas helyen - úgy is mondhatnám, hogy forgalmatlan helyen található - 300 Ft-os fix áron leparkolja az ember a gépjárművet, majd könnyed, 10 perces sétával éri el az objektumot (ami persze Apunak tortadobozzal hosszúnak tűnt, de bizton mondhatom, megérte).
A hölgy már az asztalfoglalásnál biztosított: ha jó idő lesz, akkor a teraszon, ha pedig hűvösebb, akkor a belső térben terítenek számunkra. Ésszerű figyelmesség. Lévén jó idő, a teraszon kaptunk helyet. Újabb kellemes meglepetésként ért, hogy csütörtöktől vasárnapig élőzenével is szolgálnak - ám az asztalunkat épp a művész úrral átellenes szegletben jelölték ki - hogy kényelmesen tudjunk beszélgetni. (Itt jegyezném meg, hogy az élőzene teljes mértékben élvezetes és a hely hangulatához illő volt, teljes mértékig pozitív csalódást okozva az ilyesféle szolgáltatásokban úgy általában.)
AZ étlap - erről már az internetről tájékozódtam - maga egy regény érdekességekkel, történetekkel, és nem utolsó sorban izgalmas ételekkel. Újabb remek megoldásként közepén összefoglalót tartalmaz a rendelhető fogásokkal - így az idegesebb természetű vendégeknek nem kell az egész kiadványt átlapozni; aki azonban nem csak kulináris élményre vágyik, annak mindenképp ajánlott.
Az étel-válogatás közben már megbizonyosodtunk, hogy a limonádé kiváló, és a kimért rosé sem marad el mögötte. A bor gyönyörű színe még a fotósi lelkesedésemet is felébresztette - kár, hogy a fényképezőből otthon maradt a memória-kártya.
A rendelés során a felszolgáló hölgy igyekezett tanácsaival hozzájárulni a jó választáshoz - azt pedig igazán nem írhatjuk az ő számlájára, hogy Apu két adag ételt is gond nélkül elfogyaszt...Így egy erdei gomba levesre, egy gyümölcs levesre, egy mascarponés juhtúrókrémes- és egy lesütött májas fatányérosra, két adag palacsintabatyura és egy sajtmártásos csirkére vártunk.
Mind a társalgás, mind pedig az éhes gyomrok szemponjából optimális időn belül szervírozták a levest. A magam részéről az erdei gombák mellé némi tejfölt, vagy tejszínt sem éreztem volna túlzásnak - mindemellett a magyaros, paprikás íz sem állt rosszul nekik. A gyümölcsleves épp nem piros-gyümölcsökből készült - de annyi biztos, hogy gyorsan elfogyott.
Kis szünet után a főételekkel folytatódott a hely kóstolgatása. A csirkemell kiváló fűszerezéssel sült ropogós-omlósra, a steak-burgonyáért valószínűleg vissza fogok még térni a helyre, a sajtmártás íze viszont az ízlésem szerint lehetett volna karakteresebb. Ezért főzöm én füstölt sajttal. (És többek között valószínűleg ezért nem én vagyok a szakács a Ponyvaregényben.) A palacsintabatyuk a várakozásnak megfelelően gusztusosak és ízletesek voltak; a mennyiségük sem hagyott kívánnivalót maga után, mindemellett Apu meg tudta volna enni belőlük a tervezett két adagot.
De azért ő sem maradt hoppon, ugyanis Anyu májas-zsíros pirítósa mellé a juhtúrós-mascarponés mártogatóst közös prédának rendeltük.
A vacsi végére azt hiszem, már szinte mindenki evett mindenki tányérjából; további adag pirítóssal elpusztítottuk az összes mártogatható "kenőcsöt", és a ropogós zöldségeket is.
A "meglepetés" szülinapi torta már csak némi pihenő után csúszott le (no jó, a fiúknak ment belőle két szelet is...), majd némi beszélgetés (és a szúnyogok egyértelmű felélénkülése) után hazafelé vettük az irányt.
Az autóig (ahogy idefelé jövet is) gyönyörű, rendezett parkos környezetben, emberi igények szerint kialakított tereken át, néha gondosan rendben tartott fűben, víz-illatban, madárcsicsergésben sétáltunk.
Szeretem ezt a helyet. Megbeszéltük, hogy jövünk máskor is.

Hogy hol található ez a nyugodt csoda Budapest forgatagában?
Jah, kérem! A Kopaszi gáton...