Átlagos este minálunk, a konyhában.

Z.: - Azt remélem tudod, hogy már egy ideje szemet vetettem a körtédre...?!
V.: - Szemét!.....Vágjak neked körtét?
Z.: - Ne vágjál!
V.: - Pofákat?
Z.: - Sem. Meg körtét sem. És pofán se vágjál.
V.: - Köszi. Mármint, hogy megspóroltál mégegy kérdést...

Snitt.

Z.: - Ezt a jetis nótát vonósnégyesre komponáltam....Amiből kettő ütős is lehet.
V.: - Ez azért elég ütős.
Z.: - Az, bizony! És tudod hol van benne a dupla-csavar? Hogy ezt én egy kompon állva találtam ki.

És, ahogy ígértem: Aranyköpések

A hétvégi termés (a végén már jegyzeteltem):

Mély beszélgetés, kifejtem a véleményem valamiről, mire Dávid ellenérvel; némelyekben meggyőz, mire megjegyzi:
- Végülis tök jó, hogy lassan megtanítalak a társadalmi konvenciókra!
(Aki ismeri mindkettőnket, az most tudja, mint kell röhögni...Andris legalábbis tudta.)

Tervezzük a napi túrát:
- De Dávid, miért nem megyünk erre, az úton?
- Az úton? Hááát, az tök logikátlan!

Pécs felé sétálva Dávid lemaradt fotózni. Az ösvény a hegyoldalban vezetett, lefelé erős lejtő, fél méterenként fákkal, aljnövényzettel. Poénból lemutattam:
- Andris, végülis miért nem megyünk erre?
- Nem tudom, de ezt ne kérdezd meg, amikor itt van Dávid, jó?

Kinyilatkoztatás

Z.: - Akkor kikapcsolhatom a géped?
V.: - Ne, légyszi, még várok egy linket Dávidtól.
Z.: - A Dávid link.

Zoli és a tudatos táplálkozás

Az alábbi beszélgetés az éttermi ebéd utáni gyomor-telítettség időtartama alatt, a Tesco-ban, a szakácskönyvek előtt zajlott.

Viki: - Azt gondolom, jóval tudatosabban kellene táplálkoznunk.
Zoli: - De én most is végig tudatában voltam annak, hogy étkezem...

Hu-hu-hu-hull a hó!

Csütörtök este történt, 7 óra magasságában. A városra rázúdult a hó: vastagon, óriási pelyhekben, sűrűn és élénken hullott alá az égi áldás. A járókelők közül kevesen értékelték a természet hideg csodáját: a legtöbben morcosan törölgették az arcukból a szélhordta hópihéket, szorosabbra húzták a mellkasukon szürke-barna-fekete kabátjukat, úgy siettek tovább, kiérve az aluljáró védelméből.

Csak kevesen látták őket a villamosmegállóban. Két élénk alak a tompa, zárkózott kavargásban: két rózsaszín, bújkáló mosoly egy zord arc szegletén; egy felnőtt és egy pöttöm. Sapka, sál minkettőn, kesztyűt nem viseltek: melegítették egymás kezét. A kabátjuk - nagynak és kicsinek is - egységesen rózsaszínű.

Énekeltek.
Aki közelebb állt, hallotta.
A nagy leguggolt a kicsihez.
- Képzeld, ezt az éneket már a múltkor megtanultam, amikor én vittelek haza. Tudom is: Ha-ha-ha-havazik, he-he-he-hetekig....
A kicsi összeráncolta a homlokát.
- Azt nem úgy kell! Hanem: Ember, ember, december; hideg, morcos medve...
A nagy mostmár értette.
- Akkor taníts meg rá! - kérte a kicsit.

Liza elénekelte az ének elejét, a refrénben én is besegítettem - azt már tudtam. Megismételtük még párszor, hogy biztosan ne felejthessem el. Vártuk a villamost, és együtt énekeltünk a kavargó hóesésben.
Ilyen boldog, meghitt pillanatokat kívánok minden felnőttnek és gyerkőcnek - és leginkább nekik, együtt!

Másfél éves történet

"Még felhívom őket, hogy tutira nem kell-e sátor..." - gondolta a lány. Majd pár perccel később kapkodva cibálta ki az ágynemű-tartóból a matracot, sátrat, hálózsákot. A gurulós bőröndbe esélytelen volt bármit is begyömöszölni. Átpakolni már nem volt idő. "Rácsatolom a nyelére!" - találta ki gyorsan, aztán sietve elindult a vonat felé.

A füvön nehéz volt elhúzni a gurulós bőröndöt a sátorhelyig.
- Szia, kalapácsot kerestél? Nekem van! - mondta a fiú. - Kint a kocsiban... - tette hozzá. Aztán elgondolkozott: -Valahonnan ismerlek Téged.
A lány visszasandított rá. Sosem látta még, de helyes srác volt.
- Nem hiszem, én nem emlékszem Rád! - válaszolt, miközben igyekezett elegánsan megküzdeni a sátorral, anélkül, hogy a fehér blúzát összepiszkítaná.
- De, már tudom is! Együtt táboroztunk úgy 12 éve...
A lány szeme elkerekedett.
- Nem mondod? Hol?
A fiú magabiztos volt.
- Kőszegen, a M. Tamásnál...
A lány akkor elhajította, ami éppen a kezében volt, odaszaladt a fiúhoz, megölelte, és két oldalról egy-egy cuppanós puszit nyomott az arcára.
- Honnan ismertél meg? - kérdezte a lány.
- Már akkor is annyi cuccod volt, hogy alig bírtad el! - a fiú arcán játékos mosoly bújkált.

- Ez a nő tök hülye! 
- Köszi, ez most jólesett...
- Nálam ez bóknak számít...
- Ja, nem tudtam, hogy nálad is!

- Hogyhogy itt kint ülsz?
- Bent meleg van, nagy a tömeg, nagy a zaj. Itt kint jó a levegő, a képernyőt innen is látom.
- Nekem itt kicsit hideg van. Hozok bentről egy teát. Kérsz?
- Köszönöm.
- Cukor, citrom?
- Sok cukor. Citrom nélkül.

- Nekem kell egy üveg bor!
- Remeg a kezed érte?
- Nem, csak gyönyörű új stég van a tavon. Egyszerűen iszonyúan hangulatos! Valamelyik este - most, amikor megtehetem - ki kell ülnöm oda egy pohár borral. Annak meglenne a fílingje! Mondjuk egyedül annyira nem...
- Nem iszom alkoholt. De ha tudod, hol vennél, elvihetlek boltba, mert kocsim az van.
- Semmilyen alkoholt nem iszol?
- Na jó, mazsolabort talán.
- Tesco.
- Mennyi időnk van a következő programig?
- 20 perc.
- És milyen messze van a Tesco?
- Nagyon.
- Megjárjuk?
- Ha gyorsan mész!
- Gyerünk!

- Oké, ígérem, sietek, csak befutok, meg kifutok, és már itt is vagyok!
- Héééé, ne rohanj el!

- Téged odacsukott a fotocellás ajtó, basszus! Olyan gyors voltál, hogy nem volt ideje érzékelni!
- Ne dumálj, sietünk, sietünk!
- Azért a kosár fülét nem kell lendületből kitépni. Higgadj le! Vissza fogunk érni!
- Megígértem, hogy sietek! A Tokajit megiszod? Oké, akkor vigyünk azt, de azt Te fizeted, hamár ilyen faksznis vagy!

- Basszuuuus! Azt ne firkáld össze! Az volt az egyetlen normális tábori rendszertervem...
- Most is az, csak rá van írva, hogy esti program: borozás Vikivel. Nem értem, ez miért akkora gond...

- Egyedül nem tudom bemelegíteni a sátrat. A Ricsi meg már elaludt. Nem jössz át dumálni?
- Hmmm...De! Miért is ne. Várj, átcuccolok!

- Te, Zoli, én fázom.
- Sajnálom.
- De én tényleg fázom. Nagyon fázom.
- Állj-állj-állj! Ha tényleg fázol, akkor kerítek Neked egy takarót valahonnan. De ha azt szeretnéd, hogy öleljelek át, akkor kérlek, azt mondd!

A lány rásandított, aztán - a sötétben nem látható elpirulással - közelebb húzódott a fiúhoz...

Érthetetlen reggelek

- Jajj, ne forgolódj már annyit, hagyjál aludni, fáradt vagyok, mert én ugyebár 6-kor kelek. (Mielőtt még elkönyveltek hülye önzőnek, azelőtt jelezném: játékból kötözködtünk már egy ideje.)
- Csak tudnám, mi a francért...?!
- Lehet, hogy számodra ez érthetetlen, de azért kelek fel 6-kor, hogy legyen időm egy kicsit szüttyögni, elvégezni a reggeli rituáléimat. De ezt te úgyse nagyon érted szerintem.
- Ó, dehogynem! Nekem például az a reggeli rituálém, hogy alszom...
- Végülis nem is rossz. Egy darabig nekem is. Aztán mikor ötödszörre nyomom rá a Szundit a telefonra, akkor már felkelek, és akkor van idő a rituálékra.
- Na, látod, én addig is alszom. Akkor 6-ra állítsam az ébresztőt?
- Aha. Te mikor kelsz?
- Höhö, én csak fél nyolckor.
- Höhö, ha csak akkor kelnék, akkoris beérnék.
- Akkor MI A BÁNATÉRT kelsz 6-kor. Na és ha csak háromnegyed nyolcra állítom? Akkor is beérsz? Vagy akkor itthon maradsz velem...?

A kérdés jogos, az ajánlat csábító - de nekem sajnos perceken belül indulnom kell, a blogolás pedig a reggeli rituálé része... 

Fodrásznál

- Akkor vághatom?
- Bátor vagyok. Vághatod.
- Ehhez nem is kell igazán bátorság. Nem vágunk sokat.
- Tudod a párom mindig elmondja, hogy nem szeretné, ha rövid lenne...
- Csak hátul lesz rövid, ha rádnéz valaki elölről, ugyanolyan lesz, mint eddig...

A kérdés csak most jutott el a tudatomig. Vajon végiggondolta Anna (a fodrász), hogy előfordulhat, hogy a párom idővel megkerül? 

Új dizájn

  vs.  

Hogy tetszik Nektek az új dizájn a blogomon?

Várom az észrevételeket, ne kíméljetek! :) 

Apósom

Elfoglalt üzletember. A szakmájában közismert, és köztiszteletnek örvendő tekintély; a magánéletben Bölcs Öreg. Első ránézésre zord, mogorva, és kicsit félelmetes - de ha megmérettetsz, és végül a szívébe fogad, tűzbe menne érted.
Saját ügyben hívtam fel a minap - egy ügyintézésemhez Rá is szükség van.

- Szia! Viki vagyok. Nem zavarlak?
- Szia! Igazából tárgyalok, de Rád mindig van időm.

Lehet, hogy könnyen befolyásolható hiú majom vagyok, de ez nekem - pláne Tőle - nagyon jól esett! Megmelengette a szívemet.

Napi önpusztítás

Elcsíptem egy félhangosan kimondott gondolatomat - aztán jól nyakon ragadtam, és elétek citáltam, ítéletre. Nevezetesen:

"Ma még nem ettem semmit. Inni kéne mégegy kávét!"

Azért kérlek, legyetek vele elnézőek - tudva, hogy korán kelt...

We are frie-ends, we a-are friends!

- Halló-halló! Hogy tetszik lenni?
- Ööö, köszi, egész jól...(De hiszen tegnap találkoztunk?!) Miért?
- Hát, nem írtál túl boldogakat a blogodon mostanság. Gondoltam felhívlak, és megkérdezem, hogy minden rendben van-e.
- Háát, alakul. Semmi borzasztó.
- Na jó, örülök neki! Végülis csak ezt akartam...

Volt idő, hogy nem hittem volna, hogy ez megtörténik. De csodák igenis vannak - és amint képes vagy kinyújtani a kezedet, valaki meg fogja szorítani, hidd el!
Köszönöm, Ági! :)

Gyerekszáj

Nyelviskola, óra előtti tengés-lengés. Zsófira és Lizára én vigyázok. Zsófi felemeli Lizát (pedig alig nagyobb nála), pörög vele. Megkérdezem, megpörgessem-e őket. Természetsen szeretnék! Nekilátok.

V.: Liza, hogy Te milyen sós-zsák vagy!
Zs.: De bennem több só van!

Én meg csak álltam, és dőltem a nevetéstől...

Mászótermi idill

Mászóbirodalom. A női és férfi öltözőt elválasztó fal inkább szigetel látványt, mint hangot. Vikit és Balázst ez cseppet sem zavarja a beszélgetésben.

V: Nem találom a zoknimat.
B: Ott van a lábadon.
V: De a másikat, te Tök!
B: Az a másik lábadon van...

Általános röhögés.

Női szolidaritás

Este 7. Négyes-hatos villamos. Ülök, olvasok. Valahol a Wesselényinél felszáll egy pár. A srác leül elém, a lány álldogál mellette. Én észre se veszem őket kábé. Csak a Blahán, ahol megürül két hely kicsit odébb.
- Nem megyünk oda, ott van két hely egymás mellett? - így a lány.
- Nem. - így a fiú flegmán.
- Oké. - a lány nem száll vitába.
A srác nyüzüge ropi-harcos. A lány csinos, szép a haja.
Felnézek. Aztán hátra. Még szabad a két hely. Felállok.
- Üljetek le. - mondom kijelentő módban a vállam fölött.
- Nem kell...- így a lány, de azért leül.
A srác jól megnéz.

És szívesen visszamennék, és megmondanám a lánynak, hogy nagyon gyorsan álljon fel, és szálljon le a következő megállónál, és tűnjön el az első random sikátorban, mire a srác megmozdítja a lusta seggét - de anélkül, hogy hátranézne.
Szívesen megsimogatnám a karját, és megmondanám neki, hogy ő annél sokkal szebb, és sokkal többet ér, minthogy egy olyan férfi mellett éljen, aki arra sem méltatja, hogy odébbmenjen az ő kényelméért 3 métert (nemhogy felajánlja az egy helyet) - amit mellesleg egy vadidegen is szívesen megtesz.
Szívesen beszélgetnék vele egy tea mellett, hogy jó-e ez neki így; hogy biztos-e abban, hogy ezt akarja; hogy miért nem hiszi el, hogy ő ennél többet érdemel.
És szívesen megmondanám neki, hogy ha elfogadja ezt, és ő sem mozdul lusta módon - a kapcsolatból - akkor valóban valamilyen szinten ezt fogja érdemelni; akkor ő keresi magának a "bajt".

Visszanézek rájuk. A csávó méreget. Gondolkozom, hogy leszálláskor odavessek nekik valamit, amin aztán egész este gondolkodhatnak. Nem durvát. Csak gondolatébresztőt.
Nem teszem. Nem vállalhatok felelősséget mindenki döntései felett.
De ezúton üzenem a lánynak - ha látnátok -, hogy szép, és kedves, és egy ülőhelynél még sokkal többet is megérdemel.

To ride, or not to ride?

Olyan ez, mint a "Lenni, vagy nem lenni?". Persze némileg prosztóbb kivitelben. Bringával menni, vagy nem bringával menni. Ez itt a kérdés. Mert egyszer MUSZÁJ lesz elkezdenem a pesti bicajozást - ha már van normális kerékpárom végre - na de éppen ma?
Vannak érveim pro is, mag kontra is.
Na de most úgy őszintén, szerintetek:
Bringával menjek ma a városba, vagy bkv-val?
Pro és kontra érveket várok egy órán belül. Aztán eldöntöm magam.

Állati beszéd

Vélem, egy ember jó mércéje, hogy hogyan bánik - alkalmasint hogyan beszél - az állatokkal.
Nos, mi így:

• Maradék állat legyél! (by Viki, a horvátországi szálláson a kutyusnak)
• Nicht ugrálieren! (by Viki, a teknőcöknek)
• Ne szőrhölj! (by Zoli, a kutyákoknak)
• Ne rázzad a nyálad! (by Zoli, Bohun kutyának)
• Jaj, de buflák állat vagy! (by Zoli, a kutyáknak)
• Most miért csapkolódzol? (mindketten a teknőcöknek)

Érték-ítélet nincs. Döntsetek Magatok!

Félreérzés

Nem, a címben nem elgépelésről van szó. A címadás tudatos - majd meglátjátok, hogy miért.

Egy negyed órája lehet annak, hogy a következő telefon-beszélgetés lezajlott:
V: Szia, nem zavarlak?
Z: Nem, mondjad csak!
V: Szóval csak azt akartam, hogy...
Z: De akkor mondd!
V: Azt történt, hogy...
Z: De mondjad! MONDD CSAK!
Ezen a ponton letettem. És azt éreztem, hogy Zoli valamiért ideges rám - ki tudja miért. Ideges, mert már másodszor hívom fel ma; mert nem nyögöm ki megfelelő sebességgel a kívánt információt; mert bal lábbal kelt, mit tudom én. Csak azt "tudtam" nagy pontossággal, hogy Zoli haragszik rám.

Namármost az életem során tele voltam, és sajnos még vagyok is ilyen, és ehhez hasonló félreérzésekkel. Amikor senki nem mondja ki, amitől tartok; én mégis kvázi belelátom a sorok közé. És már előre marcangolom magamat. És már eleve kattogok azon, hogy mi lesz a következő képés, ha az általam érzett "tény" kibukik.
Aztán persze - rendszerint melléfogok. Mert Zoli nem dühös. És Anyu nem gondolja, hogy mocsokban élünk csupán amiatt, hogy most épp nem volt időm takarítani. Meg Balázs sem utál, amiért elfelejtettem lemondani a találkozást. És még sorolhatnám.
Ezek a félreérzések részemről nyilvánvalóan a túlfejlett önkritikai (meg önbüntető) hajlam eredményei. Nagyon sokáig az volt az alapállásom, hogy ha bármi gond van körülöttem, akkor annak én vagyok az okozója - függetlenül a realitásoktól.
Ez a hozzáállás persze gyakran könnyebbségeket szül, mert

• nem kell kiállni a saját igazunk mellett, szembehelyezkedve az általunk fontos személyekkel
• nem kell mások erőforrásaira aspriálni a probléma-megoldásban, elegendő a saját energiákat mozgósítani
• később feljogosítva érezhetjük magunkat a mártírkodásra, az önsajnálatra a mások hibáiért való "önzetlen" felelősségvállalásért

Namost le kell szögeznem, hogy az utóbbi időben módszeresen - és Zoli legnagyobb örömére és támogatsával - próbálok leszokni arről a baromságról, hogy félreérezzem mások megjegyzéseit, megnyilvánulásait, viszonyulásait. Egyre több körülöttem élőről tudom, hogy azt mondják egy az egyben, amit gondolnak: ha büdös a szám, akkor azt; ha imádnak valamit bennem, akkor azt. Ígyhát nincs értelme mögéjük képzelni a tűzokádó sárkányt, amíg azt nem mondják...
Könnyebb így az élet nekem is - a Többieknek is. Lehet, hogy Jóanyám is erről papol egy ideje; és valószínűleg ennek az egymás-mellett-elbeszélésnek volt az eredménye nagykamasz koromban a folyamatos sértődöttség és rossz hangulat otthon.
Nem baj, túl vagyunk rajta.
Én már - úgy érzem - lassan fejben is. Aztán hogy a tettek mikor követik a rációt? Na, azt majd meglátjuk!

5 perccel ezelőtt:
V: Szia, Kedves!
Z: Szia, Picim!
V: Eltörött itthon a wc-deszka. Kidobtam, mert már használhatatlan. Hazafelé légyszi vegyél egyet, mert addig nem lehet ráülni a wc-re.
Z: Okés, sajnálom, de akkor majd veszek!
V: Köszi! És bocs, hogy letettem, csak nem értettem, miért sürgetsz.
Z: Semmi gond, tudom, hogy fáradt vagy, csak itt meg pörögnek az események, és nem értettem, hogy miért nem mondod már.
V: Jah, hát igen, álomkórós vagyok még. De semmi baj. Puszillak!
Z: Puszi!

Barátok

Ülök a buszon, ő áll mellettem.

- Ülj már le!
- Egész nap ültem...!
- Nnaaa, légyszi, ülj le mellém!
Leveszi a hátizsákot, és leül. Veszünk egy mély levegőt mindketten.
- Ez azért így marhára nem lesz jó Neked...
- Tudom.
- Jah, akkor oké.

A busz zötyög tovább, mi megbeszéltük az élet pillanatnyilag fontos dolgait, és a székről-lefordulósan röhögünk, azon, hogy értjük egymást.

Hogyan neveljünk gyermeket 30 IQ alatt? (cím by Zoli)

Auchanból hazafelé, a ház előtt. Fülünkön-farkunkon szatyrok, Zoli még szöszöl a kocsinál. Eközben kevésbé világos bőrű fiatal hölgy jelenik meg a szomszéd lépcsőházból, mellette egy kitámasztós biciklin kislány kerekezik.

Elindulunk befelé, amikor így szól a hölgy a gyerkőchöz:
-Most mi'csinááász?!
A kislány megpróbál lekászálódni a járgányról. Nem szól.
-Hát hajcsad! Tegyed fel a lábadat oda!
A kislány még mindig szó nélkül fészkalódik.
-Most mi'csináász?! - kérdi az édesanya ismét, ha lehet, még türelmetlenebbül.

A lépcsőház-ajtóban még hallom, ahogy a kislány újra elkezd tekerni...