Alapvetően kétféle ember él ma Magyarországon. Az egyik utálja dr. Csernus Imrét; a másik pedig bírja, és dolgozva az önismeretével talán már eljutott oda, hogy tudja, miért tart tőle.
Persze sarkítva fogalmazok, de úgy érzem, hogy a Csernus dokihoz való viszonyulás alapvetően az emberek pszichológiával való kapcsolatát is nagyon szemléletesen mutatja.
Namost leszögezném: én bírom. Kedvelem, és mélyen tisztelem azt, amit képvisel. Szakmabeliként pedig hol röhögőgörcsöt kapok, hol megborzongok a boszorkányosan megválogatott és banálisan blőd módszertani elemek zseniális szövedékén, amelyek az igazi Csernus-imidzset, Csernus-technikát adják. Mindezt persze a doki olyan ad hoc, és on spot megérzésekre alapozó módon műveli, hogy azt gondolom, lehetetlen utánozni - a próbálkozást meg természetesen senki nem tiltja meg.
Ugyanakkor rengeteget gondolkodtam azon, hogy mitől lett Csernus Imréből egy ilyen emblematikus szakember. Persze, tehetséges. Ahogy nagyon sokan mások is. Úgy gondolom, ez önmagában kevés lenne.
Dr. Csernus sikere véleményem szerint abban rejlik, hogy BEVÁLLALJA. Önmagát. Úgy, ahogy van. Elképzelésekkel és hóbortokkal, múlttal és jövővel, hibákkal és zsenialitással, szőröstül-bőröstül. És nem csupán önismereti szinten - mindezt képes olyan átütően és szembeszökően közvetíteni kifelé is, amire az ellentábor simán mondhatja, hogy hivalkodó ripacs.
Szerintem meg csak hiteles. Abban, amit Ő képvisel. Mert ő a könyveiben is bazdmegel. Persze, lehetne úgy könyvet írni, hogy ezeket a kifejezéseket kicenzúrázza - de mi volna az értelme? Az ő - továbbra is vallom, hogy zseniális - elméjében úgy, azon mód született meg a gondolat. Mi szükség arra, hogy selyempapírba csomagoljuk? És akinek igénye van erre, annak vajon miért igénye ez? Sosem ejti ki ezeket a szavakat? Akkor meg miről beszélünk?
És pontosan emiatt a hitelesség miatt jelenség az is - szerintem - hogy mi, mindnyájan, akik nem Ő vagyunk fosunk Csernustól. Ha leülne mellénk a metrón, a legtöbben valószínűleg hanyatt-homlok leszállnának a következő megállónál.
Ugyanis a hitelessége miatt pontosan tudjuk, érezzük - hiszen nem rejti véka alá, nem csomagolja selyempapírba ezt sem - hogy belénk lát. És mihelyt ezt megtette, szembesít is bennünket a tapasztaltakal. Hiszen kinek a feladata, hatásköre, ha nem a miénk, hogy dolgozzunk saját belső nyomorunkkal? Ő pedig segíteni akar. És nem a rövid távú kellemetlenségre fókuszál, hanem a hosszú távú hozadékra.
Érzem belül ezt a feszültséget én is: annak az ismeretét, hogy mihez juttathatom hozzá a másikat, ha most olyasmit tárok elé, amit talán fájdalmas lesz befogadnia. Egyre gyakrabban vállalom be ezt a szerepet mostanában - ahogy önmagamat is egyre gyakrabban vagyok képes szőröstül-bőröstül felvállalni.
Úgy gondolom, ha dr. Csernus leül majd egyszer velem szemben a négyes-hatoson, akkor minden erőmmel azon leszek, hogy ne viselkedjek másképp, mint ahogy magamtól tenném.
Mert persze tudom, hogy hol kell ülnöm a széken ahhoz, hogy magabiztos benyomást keltsek; és képes vagyok úgy kommunikálni is, hogy intelligensen leplezzem az önismeretem és énerőm fekete foltjait. Csakhogy minek?
Azt gondolom, a legjobb, amit egy ilyen emblematikus személyiséggel kapcsolatban tehetünk, hogy megnyílunk, befogadunk, és rengeteget tanulunk Tőle. Anélkül, hogy szégyenlnénk magunkat önnön tudatlanságunkért. Hiszen első osztályban sem tettük, amikor a tanító néni a betűk formálására okított. Akkor miért volna szükséges egy spirituális tanítómester előtt?
Nem tudom, volt-e már valaki, aki így tett, de ha Csernus kihívna egy előadásán a színpadra, és megkérdezné, hogy hogy érzem magamat, körülbelül ezt mondanám neki: "Nézze! Az emberek nagy része be lenne fosva attól, hogy 200 másik ember előtt kijöjjön ide önhöz beszélgetni. Azért, mert keresztül lát rajtuk - ahogy rajtam is. Én is be vagyok fosva. De úgy gondolom, hogy bármit is lát bennem, belül; bármivel is szembesít itt 5-10-15 perc alatt, az csak a hasznomra válhat a későbbiekben - esetleg a többiekére is, akik csak nézők. Nem szeretek hazudni se másnak, se magamnak. Ha mégis így teszek, hát majd szól, nemde? Úgyhogy vágjunk bele!"
Dr. Csernus - akárhonnan nézzük - valamilyen szempontból a példaképem. Szeretnék olyan tisztán és egyenesen gondolkodni, annyi reális önbizalommal és tapasztalattal bírni, mint Ő.
Addig pedig "csak" az önismeret útja, a mindenkori hitelesség marad. Kompromisszum és mellébeszélés nélkül. Mert megérdemlem. Ahogy megérdemlitek Ti is, tőlem.
