Tavasz és más drogok

Persze-persze, hidegben az embernek megmoccani sincs kedve, ereje. Bezzeg ha megjön a jóidő (és vészesen közeleg a fürdőruha-szezon), majd eljárok futni, tornázom, rendet teszek itt is, ott is; olcsóbb lesz a zöldség is, tuti főzök is majd...
Na kábé így gondolkodom én erről. Természetesen idézőjelben, iróniával. Nem nagyon hiszem, hogy ez időjárásnak feltétlenül meg kellene határoznia, hogy hogy érzem magamat, nem gondolom, hogy mentségül szolgálhatna önnön lustaságomra...
Nem gondolNÁM. Nem gondolTAM.
Aztán tegnapelőtt azon kaptam magamat, hogy a november óta tornyosuló bedobozolt kupacoknak kezdek az aljára érni; hogy a loggián én már átlátom a káoszt, és ha Zoli leviszi a papír-szelektívet, akkor már nem is fog hasonlítani az ősrobbanásra, ma meg mindent kipakoltam, összehajtogattam, elmosogattam és kitakarítottam.
Különösebb erőfeszítés vagy undor nélkül. Pusztán lendületből.
Mi ez, ha nem boszorkányság?
Jah kérem: TAVASZ. :)

By the way

Sokáig azt hittem, hogy a csodák olyan dolgok, mint a tűzijáték. Fényesek, hangosak, mindenki látja őket, és mindenki örül nekik; egy pillanatra megáll az idő, a torokba szalad a szív, és tudod, hogy most CSODA VAN.
Sok pofáraesést okozott ez a bizonyos elképzelésem. Mert a vonósok általában nem zendítenek rá, amikor párás szemmel integetsz el egy vonatot; nem villan fel piros fényreklám, miszerint "Most figyelj, most ez a tökéletes pillanat; ne várj, ennél már nem lesz jobb!"; nem szólít meg egy idegen sem a Duna-parton, hogy "Igaz, milyen gyönyörűek a fények?"; és a romantikus randevú helyszínén előfordul, hogy tömeg van / várni kell / bezárt a hely / éppen migrént kapsz.
Sokáig azt gondoltam, a csodákban gazdag élet kiváltság: rengeteg önismeret, fejlődés, tapasztalat és kínlódás mellé kell hozzá még egy jókora adag szerencse is. Magyarul: lutri. Lehet, hogy könnyen kapod - de lehet, hogy nehezen se.
És sokáig bosszankodtam, amiért esélyes, hogy én az utóbbi kategóriába tartozom...

Most tanulom, hogy az igazi csodák - legalábbis az én életem csodái - általában aprók és szerények. Nem kérkednek, nem egyértelműek, csak az avatott, értő szem talál rájuk az események halmazában. Megcsillan a napfény - de nincs nálam a fényképező, hogy megörökítsem, így csak magamba iszom a pillanatot. A villámon tökéletes ízharmónia gőzölög. Betoppanok, és elvarázsol a karácsonyi dekoráció - amit én készítettem, de nem én álmodtam meg ide. Elveszem a másik szemében, illatában.
És nincsenek vonósok, meg fényreklám; nem bök senki sem oldalba, hogy figyeljek, mert EZ most a JÓ. Ha észreveszem, elmosolyodom - aztán a villamos, a tömeg, az idő, az élet megy tovább.
Én pedig igyekszem kapkodni a fejem - mert az életem tele van csodákkal. Más persze elmegy mellettük. Miért is ne menne?! Ezek az én csodáim.
És már tudom, hogy ennek semmi köze a lutrihoz. Mindenki számára ugyanannyi csoda jut. Az egyetlen feladat: észrevenni, elfogadni és megszeretni őket - és magadat - olyannak, amilyenek.

Meddig ér a lélek?

On the other note: Hol kezdődik az önzés? Ott, amikor akkor is átviszem az akaratomat, ha nem vagyok biztos a fogadtatásban; vagy már ott, ahol csendben szenvedek és sajnáltatom magamat amiért AKAROK valamit, amiben bizonytalan vagyok.
Alapvetően az önsajnálat szerintem mindig az önzésben gyökerezik.
Én pedig nem szívesen sajnálom magamat. Sokkal szívesebben TESZEK azért, hogy ne legyen miért sajnálni magamat...A köznyelv (köz-ész) viszont általában sokkal inkább ezt hívja önzésnek. Holott ez komoly tárgyi tévedés - hiszen ebben az esetben nem mással akarom megcselekedtetni, amit én akarok; hanem egyenesen és nyíltan felvállalom a vele való macerát és erőfeszítést - miközben persze az elérendő cél lebeg a szemem előtt. És persze, belelkesedem. Meg nekibuzdulok. És akkor úgy tűnik, mintha éppen önző módon keresztül akarnám verni az akaratomat bármi áron.
Pedig nem akarom. Csak ugyanazt szeretném kapni, amit én is adok. Nyílt, felvállalt, tiszta és érthető akarásokat vagy nem-akarásokat, amik mögött-alatt-mellett nem kell gondolatot olvasni. Nem nekem kell számolnom vele, hogy a környezetemben ki mit szeretne - hanem mindenki a saját igényeivel számol; ergo bevállalja, hogy a köznyelvi értelemben önző lesz; az én specifikus értelmezésem szerint ugyanakkor ez a legönzetlenebb, amit csak tehet. Mert levesz a vállamról egy halom felelősséget - amivel amúgy sem mindig bánok megfelelően. (értsd: megfelelően lazán...:))
Így a határok tiszták; mindenki saját magáért felel. Azaz: tartozik felelősséggel, vállalja a tettei pozitív és/vagy negatív következményeit.

Nem, nem vagyok kibukva. Tényleg nem. No need to worry. ;)
Csak gondolkodom. Néha azt is kell.
And didn't either mean to offend.
Csak tanulom magamat.

Előzékeny hasbavágás

Nem szeretem az udvariaskodást.
Úgy értem: az udvariassággal semmi problémám, épp ellenkezőleg. Nagyonis fontosnak tartom, hogy úgy szóljunk, úgy forduljunk a másik ember felé, hogy abban legyen köszönet, és tartsa tiszteletben a másik embert.
Azt viszont utálom, amikor bárány - vagy udvariasság - bőrbe bújtatjuk a farkast / önös érdekeinket, és elkezdődik egy olyan játszma, amiben mindenki elsőként akar bemenni azon a nyamvad ajtón, csak előbb inkább kétszer előre tessékeli a másikat, hogy mégis legyen valami pofája a dolognak. (Amúgy általában ilyenkor indulunk el mindketten egyszerre, és szorulunk be az ajtókeretbe...)
Azt gondolom ugyanis, hogy az udvariaskodás (ismét kérem, ne keverjük össze az udvariassággal) pusztán a felelősség elhárításáról szól. "Én felajánlottam, nem mondhatja senki, hogy nem...!" Ilyen, és ehhez hasonló mondatok húzódnak meg a hátterében. Tehát a tetteink célja valójában nem a másik ember irányába tanúsított tiszteletünk kinyilvánítása; hanem a lelkiismeretünk adminisztratív, és külső nézőpontból értelmezett tisztán tartása. "Nehogy azt gondolják rólam, hogy.....!"
Nincs is ezzel baj addig, amíg mindkét fél udvariaskodik. Hiszen addig fennáll az egyensúly: én azt mondom: vedd csak fel a kedvenc nyakláncomat mára, ma úgyis mást viselek; te meg szabódsz, hogy neeem, dehogy, hiszen az az enyém, épp csak megemlítetted, hogy milyen jól menne ehhez a ruhához...Aztán persze valaki veszít - mert az udvariaskodásnak előbb-utóbb lesz egy vesztese; aki később megy be az ajtón, és aki aznap nem hordhatja azt a nyakláncot.
Maradva a példánál: a gyakorlati eredmény persze ugyanez, ha mindenki megmondja, hogy valójában mit szeretne. Te kölcsönkéred, én pedig megmondom, hogy nem szívesen adom senkinek.
Akkor mi a különbség? Két dolog. Előszöris senkinek nem kell megküzdenie azzal a lelki teherrel, hogy önmaga ellen dolgozik, hogy homlokegyenest más mellett kampányol, mint amit valójában szeretne. Másrészt pedig: van lehetőség az ütköző érdekek egyeztetésére, ugyanis nem légbőlkapott formulák mellett kell érveket kreálnunk ("Ó, vidd csak, tudom, hogy vigyázol rá" - miközben gondolatban "Úgyis elszóród, elveszted, elrontod...áááááá!"), hanem a reális helyzetben köthetünk számunkra megfelelő kompromisszumot (Oké, munkába nyugodtan vedd fel, de azt nem szeretném, hogy bulizz benne, mert nagyon féltem.)

Az udvariaskodásban továbbá az a kellemetlen, hogy sok esetben nem lehet eldönteni, hogy vajon a másik ember udvariaskodik, vagy sem. "Nyugodtan aludj itt, nem kell elrohannod az utolsó busszal!" Most ez valódi meghívás, vagy csak fut a vendéglátó egy kört, de különben a háta közepére kíván?
Ezek az igazán nehéz helyzetek - és azt gondolom, csak azokkal az emberekkel oldhatóak meg könnyen, akiket valóban jól ismerünk. És tudjuk, hogy épp udvariaskodnak-e. És tudjuk, hogy ők tudják, hogy mi nem.

Persze lehet, hogy egy külső szemlélő nézőpontjából még mindig genyának tűnhetek, amiért hagytam Lillát ma éjjel a kanapén aludni. A különbség viszont, hogy én magam nem érzem magamat gonosznak emiatt, hiszen világosan elmondta, hogy szeret a kanapén aludni. Én meg elhittem neki - és felajánlottam, hogy bármikor szólhat, és alszom én a szőnyegen...
Úgy gondolom, ez minden, amit tehetünk. Őszinteség, a másik fél tisztelete, és döntéseinek elfogadása. Udvariasan, de udvariaskodás nélkül.

Furcsaság

Hazajövök Fehérvárra, és egy csomó tekintetben hirtelen "furcsa" leszek. Úgy értem: egy csomó dolgot teljesen másképp csinálok, mint ahogy azt a szüleim elképzelése szerint kell, lehet, szokás. Nem arra gondolok, hogy vitáink lennének ezeken a dolgokon. Egyszerűen csak nem értjük, hogy a másik miért úgy fogja meg, azt választja, úgy reagál; ilyenek.
Vacsorára például itt mindig salátát eszem. Azt hiszem, talán azért, mert 2005 előtt masszív két évig is minden este ezt tettem. Megszokások...Aztán ott van a felkelés: Anyu minden egyes alkalommal megkérdezi, hogy "Ébresszünk reggel?", bennem meg feldereng, hogy az utolsó két évben mennyi konflitushoz vezetett, ha nem hagytak egyedül ébredni (pedig én még könnyen ébredek, ó, nagyon is könnyen; ezt aki ismer, jól tudja), és azt válaszolom, hogy majd kelek egyedül. Aztán a reggeli. Az asztalon hagyva 8 féle étel: sajt, felvágott, kenyér, vaj...Én minden reggel édeset reggelizek. Azt kell, különben egész nap cukor után kutatok. "Az nem egészséges." - nos, tudom. De én így szeretem. :)
És a privát szféra. És a rend fogalma. Az elvárás és a kérés közötti árnyalat. A viszonyulások. Az esti "nyugtató foglalkozás" - nem tévézem, viszont masszívan msn-ezek.

Nincs ebben részemről értékítélet. Csak - bár innen származom - sok tekintetben úgy érzem magamat itt néha, mint egy marslakó :).
Kedves kis marslakó a kedves emberek között. Nincs ezzel gond. :)

Ugyanis nap-mint-nap döbbenek rá, miközben a mindennapi, rohanós, spontán életemet élem, hogy mennyi rengeteg mindent csinálok épp úgy, ahogy Ők, és csak Ők csinálják; különbözve evvel a legtöbb másik embertől. :)

Megáll az ész...

...a láb meg megy tovább.

Amikor igazán komoly dolgokról kell gondolkoznom, ítélnem, döntenem; amikor az agyam legmélyebb rétegeiig leásva kell megtalálnom a lejobb megoldást valamire, ami a lelkem legtitkosabb zugái hatol; nnna, ilyenkor képtelen vagyok néhány dologra.
Ilyen például az evés.
Vagy a megülés egy helyben.
Vagy az energiával telített testben való mentális erőfeszítés.
Ahhoz, hogy képes legyek igazán komoly, sokrétűen átgondolt, és önmagamhoz hű döntéseket hozni, válaszokat találni, először általában totálisan ki kell fárasszam a testem. És UTÁNA - miután már ebből ki is pihentem magamat - tudom használni az elmémet tisztán és élesen.

No mentem éjszakai túrázni. Majd lesznek fotók :).
Jó éjt mindenkinek!

Budapest és a Türelem

Sokakkal beszélgettem már arról, hogy hogyan közlekedünk Budapesten. Merthogy ki így, ki úgy.
Mikor beköltöztem a "metropoliszba", követtem a gyakorlottabbak tanácsát: azaz fél évig kötelező érvényűen térképpel mászkáltam; és mindig rászámoltam minimum 30 percet a menetidőre. Még a sarki kisboltig is; biztos, ami biztos.
Bár alapvetően sosem voltam egy türelmes alkat, engem ez a város - és mindaz az anomália, ami a közelekdésében zajlik - türelemre, nyugalomra tanított. Más ésszerű választásom ugyanis úgysincs.
Nem csak a közlekedésben; de az egyszerű, köznapi ügyintézésben is igencsak ráfér az emberre az alacsony vérnyomás - pláne itt; pláne a belvárosban. Kígyózó sorok állnak a postán, a gyorsétteremben; meg kell várni a következő villamost, mert nem férsz fel erre; kimarad egy járat; dugó áll az úton; eléd tolakodnak a pénztárnál a sorban - és még sorolhatnám.
Rengeteg ideges, dühöngő, szorongó, csalódott embert látok nap-mint-nap ilyesféle helyzetekben; van aki "csak" dohog; van aki elkéri a vendégkönyvet; más lökdösődik, esetleg öklöt ráz; sokan kiabálnak.
Persze, értem. Hogyne érteném. Ki ne lett volna olyan helyzetben, amikor LÉTFONTOSSÁGÚnak érzi, hogy időben odaérjen, elintézze, megkapja, stb.? Ugyanakkor legszívesebben mindenkihez, akin csak ezt a robbanás előtti állapotot érzem, legszívesebben odamennék, és feltenném neki az alábbi 3 kérdést:

• Valóban létfontosságú, hogy az adott dologgal meghatározott időre elkészüljön? Múlik rajta ember-élet, emberi sors? Kinek akar megfelelni ezzel?
• Tud változtatni bármivel is (ököl rázás, anyázás, körömrágás, stb.) az események menetén? Ha igen, az persze más...
• Megéri felidegesíteni magát, elrontani saját kedvét, napját, lendületét azzal, hogy egy ilyen pitiáner ügy miatt kijön a sodrából?

Olvastam egyszer valahol, hogy mi, magyarok nagyon nehezen tűrjük a bizonytalanságot, a kiszámíthatatlan változást; egyszerűen rugalmatlanok vagyunk. Úgy gondolom, ez hosszútávon komoly egészségi problémákkal is jár(hat); ezért aztán én magam igyekszem nem idegeskedni; és másokat is erre bíztatni, ebben segíteni.
És éppen emiatt úgy érzem, hogy Budapest - legyen bármilyen rohanó, rosszul szervezett és "idegbeteg" - nem túlpörget; épp ellenkezőleg: türelemre tanított, és tanít ma is - hiszen ahhoz, hogy képes legyek ép ésszel élni benne, elengedhetetlen bizonyos mértékű elfogadás, nyugalom; a dolgok, fontossági sorrend átértékelése.
Nem mondom, hogy szeretem. Mindenesetre tanulságos - egy életre.

Kétféle SZABAD-ság

Oroszlán vagyok. Szabadnak születtem. Ezt mondtam (írtam) is már párszor.
Ugyanakkor annyi rengeteg területe van az életnek, ahol ezt a szabadságot az ember lánya igényelheti, hiányolhatja, vagy épp megvalósíthatja.

Úgy vettem észre, hogy az emberek általában kétfelé válnak abból a szempontból, hogy milyen fajta szabadság van a birtokukban.
Ahogy látom, van, aki számára a külső szabadság a lényeges. Korlátlannak tűnő anyagi feltételek; kocsi, yacht, hacienda; befolyásos kapcsolatok; luxus-nyaralás; ilyesmi. Bármit megtehet, amit csak szeretne; bármi az övé lehet, amire csak (az anyagi világ keretei között) vágyik.
És van - kábé ugyanilyen mennyiségben - olyan is, aki belül szabad. Mentes a görcsöktől, felesleges gátlásoktól és félelmektől; a pesszimizmustól és a rosszindulattól. Így bármit elérhet, amit szeretne; bármi az övé lehet, amire csak (a dolgok pszichés vonatkozásának keretei között) vágyik.

Látok ilyet is, olyat is. Nem akarok sem ítélkezni, sem rangsort állítani. Nem lehetünk egyformák.
Csupán annyit mondhatok, hogy - ha nagy falatnak is tűnik - én az utóbbira gyúrok.

És Ti melyiket választanátok?

"Elsőbbségivel?"...

"Nem, köszönöm, elég ajánlva!"

Lezajlott már velem is többször; és nyilván a postán meg mindennapos ez a beszélgetés.
Hát, egyik szemem sír, a másik nevet.

Mert marha jó, hogy tud olyat a Magyar Posta, hogy már másnapra odaér a levél ("Elsőbbségivel.").Viszont ha az apparátus képes erre, akkor mi a búbánatos francnyavalya tart nekik a többi levél esetében 2-3-4 napig???
Nem elég nagy a létszám? Csak az elsőbbségi levelek szállítására alkalmas méretű és mennyiségű közlekedési eszközük áll rendelkezésre? Vagy komolyan nem értem...

Ha lehet, ha tudjuk jól is, akkor miért nem csináljuk mindig jól?
Félek, ez az ország, vagy maga az emberiség egyszer még ebbe fog belehalni...

Buddha és a box

Szeretek odafigyelni másokra.
Ha meglátom, hogy a hölgynek le van csúszva a slicce, akkor szólok neki a villamoson. Koncerten magam elé engedem, aki alacsonyabb, és nem lát tőlem. Felveszem, amit valaki más leejtett. Idegenek tüsszentésére is azt mondom: "Jobbulást!". Kérés nélkül elkezdem végezni a kollégám munkáját, ha látom, hogy épp azt sem tudja, hol áll a feje. Igazodom mások hangulatához, időbeosztásához, ha tehetem.
Nem gondolom, hogy ezek nagy dolgok lennének. Számomra természetesek. Nem kell értük dicsérni, bálványozni vagy elismerni. Szerintem az a normális, hogy a dolgok, az emberek így működnek. Egymás fogaskerekeibe símulva, békében, megértésben és harmóniában egymással. Mert így könnyű, így érdemes. Nekem legalábbis.
És persze azon sem lepődöm meg, hogy az emberek ezt a fajta hozzáállást a legritkább esetben tekintik az erősség jelének. Sokkal gyakrabban gondolnak mujának, együgyűnek és befolyásolhatónak miatta. Úgy gondolják, azért alkalmazkodom, mert képtelen vagyok az önállóságra és a kreatív önérvényesítésre.
És azt kell mondjam, valamilyen szinten az utóbbiban van is igazuk.
Nem a képességem, hanem az ingerenciám hiányzik arra, hogy átgázoljak másokon a saját céljaim érdekében. Tudnék. Ebben biztos vagyok. Mármint: fizikailag, szellemileg képes lennék rá. De ugyanakkor nem tudnék, nem szeretnék; lelkileg. Nem tartom helyesnek, és emiatt a lehető legkevesebbszer teszem meg; leginkább csak akkor, ha sarokba szorítanak. Akkor is a lehető legkisebb kár irányába hatva - akár a saját, akár a környezetem érdekei szerint.

Meg tudom tenni, képes vagyok rá, hogy földbe döngöljek másokat - de nem szeretek. Szeretném, ha az életem minden egyes helyzete megoldható volna szép szóval, kedvesen, okosan; úgy, hogy mindenki elégedetten és tanulságos tapasztalatokkal gazdagabban zárjon egy-egy helyzetet.
Ugyanakkor azt is tudom, hogy minden szituációt így kezelni képtelenség.
Egyrészt azért, mert néha az én agyamat is elönti a harci rinaldó, úgy istenesen. Évente mondjuk egyszer. És akkor - bár akkor is úgy tartanám helyesnek és megtérülőnek - képtelen vagyok a higgadt és empatikus kommunikációra.
Másrészt pedig azért, mert a legtöbbször a kommunikációs partner nem szeretne ilyen módon együttműködni velem; és következetes módszerességgel hágja át a tisztességes és agresszivitástól mentes kommunikáció szabályait.
Ezekben az esetekben pedig két dolgot tehetek: továbbra is empatikus maradok, mintegy példát mutatva - és nem süllyedve a bíró színvonalára; vagy felveszem a kesztyűt, és megmutatom, hogy Buddha közelharcban is kemény ellenfél.
Mert lehet, hogy nem szeret verekedni. De tud.
És úgy gondolom, szűk látókörű ember, de legalábbis rossz stratéga, aki evvel nem számol.

Széljegyzet egy meg nem írt levél margójára

Mi, emberek olyan sokszor vagyunk hajlandóak csak azért kérdezni, hogy más szájából halljuk a választ! Olyan nagyon sokszor kérdezünk funkcionálisan tökéletesen feleslegesen!
Az ilyen kérdés lényegében nem más, mint a felelősség átruházása a másikra. Nem merem kimondani - még legbelül, még talán félhangosan sem - ezért aztán kimondatom valaki mással - akit ezután még le is hordhatok érte, le is beszélhetek róla; dühös is lehetek rá.
Önmagunkkal hadakozni, saját magunkban csalódni, egymásnak ellentmondó belső álláspontokat ütköztetni nem könnyű, és egyáltalán nem kellemes.
Aztán persze - lépésről lépésre - felnövünk ehhez a feladathoz is.
Addig pedig kérdezünk.

Vagy legalábbis majdnem kérdezünk, majd rájövünk, hogy milyen mechnaizmus van mögötte, és mégse'. :D

Függőség-függetlenség

Azt gondolom, az emberek nagy része sok esetben félreértelmezi a függetlenség fogalomkörét. Ahogyan én is tettem hosszú ideig.
A félreértés meglátásom szerint abból fakad, hogy a függőséget - így a függetlenséget is - viszonylagosnak, valamihez kapcsolódónak tekintjük. Azaz függetlenné válunk anyagilag a szüleinktől; érzelmileg  a korábbi párunktól; szellemileg az előítéletektől, korábbi tapasztalatoktól; lélekben a frusztrációktól; viselkedésünkben a berögződésektől. Általában ezeket a folyamatokat úgy éljük meg, hogy felszabadulunk valamiféle kötöttség alól, amely lehetővé teszi egy nyitottabb és boldogabb élet megélését. Én viszont úgy látom, hogy ez egyáltalán nem így működik.
Véleményem szerint a fenti értelmezésben vett függetlenség lelki értelemben ugyanúgy függőség marad; mivel relatív, viszonylagos, tehát a hátterében egy külső, befolyásunkon kívül eső tényező áll; és végeredményben ez határozza meg, hogy gyakorlati értelemben függünk-e tőle.
Ez így egy kicsit bonyolult, próbálom egy példán elmagyarázni. Amikor anyagilag függetlenné válunk a szüleinktől, az alatt általában azt értjük, hogy már nincs szükségünk a mindennapi életünk fenntartásához az anyagi támogatásukra, így nem is vesszük igénybe, nem is fogadjuk el azt. A függetlenséget ilyenkor hajlamosak vagyunk összekeverni azzal a sikerélménnyel és hatékonyság-érzéssel, melyet afölött érzünk, hogy segítség nélkül tudjuk menedzselni az életünk valamely területét. Ha pedig mégis megszorulunk anyagilag, akkor nagyon könnyen önnön függetlenségünk rabjává válhatunk, csakazértsem kérve segítséget azoktól, akik szívesen adnák. Azt gondolom, ha gyakorlati értelemben az is, lélektani érelemben egy ilyen gátlást semmiképpen nem nevezhetünk függetlenségnek.
Ugyanúgy, ahogy azt sem, amikor a néhai szerelmespár egyik tagja némi idő elteltével bőszen hangoztatja, hogy ő már túl van a korábbi kapcsolaton, független az akkori élményektől, érzésektől. Lehet-e független valójában,  ha az elméjében még mindig ezzel a mércével méri, ehhez a nullponthoz viszonyítja magát? Nem hinném.

Ugyanez a függetlenségi mérce vonatkozik az érzéseinkre, emberi integritásunkra egy kapcsolaton belül is. Mondhatjuk, gondolhatjuk, hogy függetlenek vagyunk, csak mert megkeressük a saját megélhetésünket; tudjuk, hová mennénk lakni, ha hirtelen fordulna a szerencse; vannak saját  barátaink; és képesek vagyunk önállóan gondolkodni, dönteni, problémát megoldani. Ugyanakkor egy kapcsolaton belül sem ebben látom a függetlenség - tovább megyek, a szabadság - lehetőségét. Amint elgondolkodunk azon, hogy menne-e a másik nélkül, az már egy függő gondolatmenet. Hiszen önmagunkat a másik fél rendszerében definiáljuk, és helyezzük a talpraesettség, vagy az önellátás egy bizonyos szintjére. Ez a gondolatmenet feltételezi  a másik felet, és őt tekinti a mi életünk elsődleges megoldásának, vagy legalábbis a megoldások forrásának. Ami nemcsak, hogy némileg megalázó és abszurd, de senki számára nem is kényelmes hosszú távon.
Én azt gondolom, egy párkapcsolatban az jelenti a valós - gyakorlati és lélektani - függetlenséget, amikor a felek nem gondolkodnak arról, hogy mi történne velük a másik nélkül. Mert lényegében ugyanazok a lehetőségek számukra abban az esetben is, mint magában a kapcsolatban. A lehetőségek ugyanis csakis tőlünk magunktól függnek. Akár párkapcsolatban élünk valakivel, akár nem. Akár mással élünk párkapcsolatban. Én nem leszek se jobb, se szebb, se több attól, aki mellettem van; és ő sem lesz semmilyenebb tőlem. Változni, fejlődni, tanulni csak saját magunk révén tudunk; ezt a másik katalizálhatja ugyan, de végrehajtani csakis mi tudjuk.
Így azt gondolom, egy párkapcsolatban sem függ a másik féltől a függetlenségem. Az csakis tőlem függ, és attól a szemlélettől, ahogy megélem a dolgokat. A kék ég is lehet kalitka, ha annak érzem; és egy szűk cella is lehet maga a Tér, ha képes vagyok így értelmezni. A saját lelki- és fizikai terünket csak mi vagyunk illetékesek alakítani, emiatt még a hozzánk legközelebb állóknak sincs sok hatásuk rá.
Persze abban az esetben, ha a fenti jogunkkal élünk is, és nem hisszük el, hogy a szabadságunk egy másik ember kedvétől, hangulatától, hozzáállásától függ. Ez pedig merész vállalkozás, elsőre kivihetetlennek tűnő erőpróba.
De csak egyszer kell sikerülnie ahhoz, hogy megérezzük, mennyivel könnyebb is az élet igazán függetlenül, szabadon egy hasonló társsal.

Beépített határok

Pszichológusként, emberként is iszonyat érzékeny és érdekes kérdést vetnek fel a belénk kódolt, mély, zsigeri gátlások. Legyenek bár tanultak, vagy öröklöttek. Lényegében a kettő egy, és ugyanaz: akár a génjeink tanulták meg őket generációkkal korábban, akár mi magunk; akár környezetünktől lestük el, akár az elődeink környezete indukálta őket: ezekből a rácsokból börtön épül.
Amitől számunkra mások a szabályok, mint mindenki más számára. Kicsit keményebbek, kicsit szorosabbak. Vannak dolgokat, amiket nekünk muszáj, míg senki sem kötelezhető rá; vannak dolgok, amiket nekünk tilos, pedig mindenki megteheti.
Évtizedek, évszázadok mély genetikus berögződései munkálnak, vétóznak és köteleznek a sejtjeinkben; emlékek előtti berögződések fogják meg a kezünket félúton, vagy szorítják az állkapcsunkat egy segítő kézre tudattalanul. A test vergődik a túlságosan ősi és elemi erő fogságában; az elme megzavarodva próbál kétségbeesetten rendet tenni - hiába. Vélt hibások és hibák lépnek a színre; vált a megvilágítás, és az életünk kudarcok, rossz döntések és ellenségek sorozatává alakul; mosolyogni lehetetlen; még megmaradni emelt fővel sem könnyű. A tehetetlenség kihajt éjjel az utcára; fojtogat, ablakot kell nyitni; elüldöz amellől, akit a legjobban szeretünk; könnyeket csal; kétségeket ébreszt - kinek-kinek vérmérséklete szerint.
És éneklünk - mit éneklünk, üvöltünk - Rúzsa Magdival, és érezzük belül, mélyen minden szavát. Magunkba isszuk a dalt, az elmondhatatlan szenvedést, mitegy legitimálva azt, amit érzünk. És elhisszük, hogy ezeknek a gátaknak bizony szabad létezniük.
Megszokjuk, hogy nekik van helyük az életünkben; és mi vagyunk azok, akiknek nincs.
Rúzsa Magdi nagyon jól megfogta a lényeget. Aláírom. Hallagtom is, vagy negyedszer, amíg írok.
De a világba akarom kiáltani az igazságot is: hogy mindannyiunknak jogunk van a saját, gátlások nélküli és felhőtlen életünkhöz; az élvezetekhez, a hibázásokhoz, a hóbortokhoz, a gyengeségekhez, harsány nevetésekhez, fájdomtól eltorzul archoz és megállíthatatlan könnyekhez is.
Jogunk van embernek lenni, ennek minden fájdalmával és gyönyörűségével.
És - ha nem is kötelességünk - elvehetetlen lehetőségünk küzdeni az ostoba, berögzült, emlékeken túli és emlékek előtti gátaink, határaink és félelmeink ellen.
Mert lehet ugyan élni velük. De nem érdemes.

Van itt minden, csak kérni kell...

Vezető egyéniség vagyok. Ez gyakran jár azzal, hogy én irányítok másokat - instrukciókkal, ötletekkel, szabályokkal, miegymással.
Mindemellett nagyon is jól tudom, hogy az irányításnak; az egyirányú kommunikációnak is vannak szabályai.
Nevezetesen az, hogy ezt is tisztelettel, a másik lényére való tekintettel, odafordulással és elfogadással; a megfelelő szavak megválasztásával, és a másik lekicsinylését, vagy semmibevevételét elkerülve, egyenrangú partnerként kommunikálva kell véghezvinni.
Ennek pedig a legegyszerűbb eszköze a gyerekként untig gyakoroltatott udvariassági formunák következetes használata. Úgy, mint "kérem" és "köszönöm"; "légyszíves" és "kérlek"; "elnézést", esetleg "sajnálom".
Gyerekkel is. Kekeccel is. Taplóval is. Értetlennel is. Ötödszörre is. Rosszkedvűen is. Azzal is, aki nem érdemli. Azzal is, aki rászolgált az ellenkezőjére.
Hiszen ugyanezt várjuk el saját magunkkal szemben is. Magamon tapasztalom,  nap, mint nap: van itt minden, csak kérni kell.
Nem evidensnek venni, követelni, számonkérni vagy lebecsülni.
Úgy még az is lehet, hogy a másik fél szívesen ad, vagy cselekszik.

Amikor egy gyermek sír

Gyerkőcökkel való tapasztalataim során rengeteg sírással találkoztam már. A legtöbbjük besorolható volt az alábbi kategória-rendszer szerint:
- "fáj valami" sírás
- "fáradt vagyok" sírás
- hiszti-sírás

A hiszti-sírást utálom. Tudom, hogy egyetlen gyerek esetében sem kiküszöbölhető - viszont hiszem, hogy előfordulási gyakorisága minimálisra redukálható a kezdetektől következetesen alkalmazott megfelelő módszerekkel, kompromisszum-készséggel, birka-türelemmel.
A "fáradt vagyok" sírást még mindig nehezen viselem - de már sokkal könnyebben, mint az előzőt; mivel nagyjából tudom a megoldását. Bújás, kedvesség, szeretés; és a gyerkőc vagy rám alszik, vagy hálásan együttműködik a továbbiakban, hogy mielőbb odaaludhasson valahová.
A "valami fáj" sírást pedig - bármennyire is hangos, fizikailag zavaró és ezáltal idegesítő inger; maximálisan meg tudom érteni, és el tudom fogadni. Akkor is, ha órákig - szó szerint órákig tart.
Mert tudom, milyen vigasztalan tud lenni egy csöppnyi lény, amikor úgy érzi, elvesztette a világa középpontját, az édesanyját; amikor bárhogy keresi, nem találja, és nincsenek meg az eszközei hozzá, hogy utána menjen, és felkutassa. Pótlék, kedvesség, játék, figyelem mit sem ér. A pillanatnyi űr - még ha órákon belül végetér is - kitölthetetlen; a sírás-ordítás-kétségbeesés abbahagyhatatlan. Belealudni lehet, de elfelejteni ébredés után sem.
Csakis akkor, amikor a fájdalom oka, az öröknek hitt veszteség megszűnik, és anya visszatér.

Nem jó hallgatni az ilyen sírást sem - de ezért egy cseppet sem haragszom. Megértem és elfogadom, ahogy az időjárást. És hiszen, hogy így, ezzel együtt van jól a világ.
Hiszen egy másfél órás bömbölésnek csakis kimondhatatlan szeretet és bizalom lehet a hátterében.

Lekicsinylés helyett

(Ajánlom ezt a bejegyzést Áginak, és Balázsnak; ezúttal maximálisan külön-külön. Szerintem tudni fogják, hogy miért.)

Vannak helyek a világon, amelyek gyerekek számára vannak kitalálva. És jelen esetben nem a "testi-fejlődési" értelemben vett gyerekekre gondolok.
Vannak helyek a világon, ahol azok érzik igazán jól magukat, akik lélekben, akik önmagukkal, akik mélyen, legbelül nem jutottak még el addig, hogy...és itt persze nem tudom jól megfogalmazni, hogy meddig, "hováig".
Amit biztosan érzek, mint vízválasztó, az az önelfogadás valamilyen - magasabb - szintű mértéke. De ez sem tökéletes így.
Megpróbálom elmagyarázni.
Van egy hely a világon, ahol még néhány évvel ezelőtt is iszonyúan jól éreztem magamat. Repestem, örömködtem, fantasztikusnak tartottam, hogy itt szeretnek és elfogadnak, és nem kell mást tennem érte, csak a helyi szabályok szerint játszanom. Valóban ilyen volt akkoriban számomra: csodavilág, meseország.
Aztán - talán egy éve - odáig jutottam, hogy már hallani sem akartam erről a helyről. Összesen két év telt el. Mi történt?
Sokáig nem raktam össze. Egészen pontosan: a saját magam példáján egyáltalán nem raktam össze a folyamatot. Azután - ahogy a szűk környezetemben éppen most zajlik valami kísértetiesen hasonló - hirtelen a helyére kerültek a puzzle apró darabkái.
Gyerekként fantasztikusan felemelően nagyszerű ott lenni. Megélni mindazt, amit a hely és az emberek kínálnak. Azután - ha minden jól megy, ettől az egésztől függetlenül - ahogyan feljődsz, alakulsz, és egyre közelebb kerülsz önmagadhoz, lassan elkezdenek szorítani a korlátok. Azok a korlátok, amelyek eddig a tökéletes biztonságot - vagy legalábbis ennek az érzetét - adták. Rádöbbensz, hogy a kipárnázott rács is rács, és a luxuskivitelben berendezett, tágas kalitka is börtön. Fizikailag, szellemileg egyaránt.
Azután megtapasztalod, hogy a Te lényed; a Te újdonsült tudásod, hozzáállásod, tetteid, szándékod és véleményed hogyan kelt riadalmat azokban, akik mindezt a világot - minden mesterségességével és minden csodájával együtt - fenntartják. És nem érted, miért kerülsz tőlük egyre-egyre távolabb. És nem érted, hogy miért löknek távolabb maguktól, amikor a tudásod, az energiád, az erőd, a lelkesedésed éppen az ő ügyük szolgálatába szeretnéd állítani. Amikor Te magad is tenni akarsz ezért a csodavilágért.
Azután - jó esetben - megérted, hogy nem baj, még csak nem is különös, ami történik. Ebben a világban ők a felnőttek. Te pedig gyermekként érkeztél ide. Bukdácsoltál, tanultál, lelkesedtél, nevettél, figyeltél, alkalmazkodtál - most pedig a kapott-szerzett tudással már a szárnyaidat próbálgatod. És az első megtett körök után szívesen repülnél vissza ide, ebbe a meleg fészekbe, ahol mindezt megtanultad; köszönetet mondani, hálásat, őszintét; és újabb fiókákat nevelni, dajkálni, segíteni, készíteni. És persze merszet, biztonságot, erőt gyűjteni a következő körökhöz. A fészek nem csak a kicsiknek menedék...
Szívesen repülnél vissza mindezért - de egy fészekben megvan, hogy hányan férnek el; ez a néhány hely pedig azoknak jut, akik a legkevésbé merészkedtek messze. Akik számára nem nyílt ki annyira a világ, mint számodra. Akik nem részegültek meg annyira a fénytől-hangtól-színtől-formától, mint Te, akik nem szerettek bele a szabad, áramló levegőbe olyan nagyon.
Ilyenkor, így, ilyen kegyetlen egyszerűséggel derül ki, hogy valamilyen értelemben nem vagy már gyerek többé. És számodra egy kicsivel tágabbak a lehetőségek annál, mint, hogy itt legyél felnőtt.
Köszönd meg hát, hogy itt lehettél; hogy részesültél mindabból a meleg békéből, ami itt mindenki számára adott - a kinti világban pedig olyan ritka; bontsd ki az újdonsült szárnyakat, és repülj.
Szabadon, amerre csak vágysz! A szívedben pedig ne mérgezd az emlékeket. Mindenkinek kell egy fészek legbelül. És mindenki egy kicsit gyűlöl mindent és mindenkit, amikor el kell hagynia azt.

De vannak helyek a világon, amelyek gyerekek számára vannak kitalálva.

Megmérettetés

Bár versengő típus vagyok, nem szeretem a versenyeket.
Azaz pontosítok: nem szeretem azokat a helyzeteket - legyen az felelés, vizsga, bemutató, koncert, sportverseny, bármi - amikor a korábbi nagyon hosszas és lelkiismeretes felkészülés egyetlen, 5-10-20-45 perces aktuális teljesítményben kell, hogy megmutatkozzon.
A legtöbb vizsgámra, fellépésemre, versenyemre, bemutatómra ugyanis valóban rengeteget készültem, készülök. Tárgyi tudásban, és újabban lélekben is. És iszonyúan falsnak és igazságalannak találom, amikor mindezt a felkészülést végül egyetlen "pillanatkép" alapján értékelik. Még akkor is, ha ez a pillanatkép - ahogyan nekem az adrenalin segítségével általában - jól sikerül.
Ezt a pillanatképet ugyanis sok minden árnyalja. Az együttműködő felek. A technikai eszközök. Az izgalom. Az egészség. Körülmények. Megannyi apró, kiszámíthatatlan, önmagában ártatlan és ártalmatlan körülmény.

Azt gondolom, csakis akkor értékelhetjük, akkor minősíthetjük valakinek a munkáját, teljesítményét - és akkor sem őt magát! - ha jól ismerjük a történetét, a hozzáállását, az erősségeit és gyengeségeit. Ebben az esetben pedig minek a górcső; minek a nagyító alá vett fél óra?!
Persze, az életben sokszor olyanokkal kerülünk kapcsolatba, olyanokat kell meggyőznünk vagy megnyernünk, akiket akkor látunk életünkben először. Én pedig szentül hiszem, hogy ez a fajta "prezentációs" feladat erre, és csakis erre nevel.
A többi, sokkal gyakoribb élethelyzetben a környezet - a kollégák, a család, a barátok, a szomszédok - úgyis tudja, vakon és tétovázás nélkül tudja, milyen emberek vagyunk; és nem kell kétszer végiggondolnia, hogy mellénk, vagy ellenünk álljon egy vitában.

Na mentem vizsgatanítani. Így 4 év után.

Történések

Mozgalmas volt az utóbbi pár nap (hét?), nem mondom.
Az, hogy Balázs nálunk lakik, létrehozza az "este mindig van kihez szólni" állapotot - ez pedig a bloglás rovására megy.
Napközben meg...Találtam egy újabb családot, akiknél gyerkőcre vigyázok, így a "szabad" délelőttjeim száma - elvben - heti 2-re csökkent.
Igenám, de most kezdem az egyetemi, szakos tanítási gyakorlatomat is - konkrétan hétfőn. Óratervek, pszichológia-tankönyvek és szemléltető-anyagok kellene, hogy körbevegyenek; nna, ennek még csak most fogok nekiállni.
Egyszóval: nem jutok ide. Továbbra is vannak érzéseim, gondolataim; továbbmegyek: témáim is; csak nem jut idő a megírásukra.
Kicsit olyan ez, mint a mondás: Majd alszunk a sírban!
Azért én előbb is írok majd, jó?

A haj lélektana

Mi nők gyakran a frizuránkat használjuk önkifejezésként - annyi minden más mellett persze. Az életünk egy-egy szakaszában jelentése van számunkra annak, hogy hogyan hordjuk a hajunkat: röviden, hosszan, összefogva, kiengedve, befestve vagy természetesen.
Bár Anna, a fodrász a végsőkig tagadja, én hiszem, hogy az a lelki állapot, amiben aktuálisan élünk, igenis hatással van a hajunk állapotára - és persze viszont, bár ezt sokkal könnyebb belátni. Hiszem, hogy a boldog élet boldog hajat is hoz; egészségeset, élettel telit, csillogót, erőset.
A női hajviselet mindemellett számomra irányjelző is, amely az adott hölgy viszonyulását mutatja önnön nőiességéhez.
Sokáig volt nagyon rövid hajam. Akkor növesztettem meg, amikor rádöbbentem, hogy számomra a nagybetűs "Nő"-ség kulcsa a hosszú haj, valahol mélyen. Nő lettem, frizurailag is; először bohéman befestve, aztán később konszolidáltra visszaváltva. Fontos volt, hogy hosszú a hajam - mert ezáltal éreztem magamat teljesnek és hitelesnek; csak így tudtam elképzelni, hogy majd egyszer férjhez megyek, családot alapítok, kiteljesítem az életfeladataimat.

És bármi történt a hajammal, én nem engedtem. Kiszívta a festék, a nap; összetört a vége, betettek neki a nyári kalandok; én pedig ragaszkodtam hozzá rendületlenül, és igyekeztem megőrizni belőle a lehető legtöbbet. Mintha a hajam által váltam volna önmagam számára is elismerten Nővé - és nem akartam volna feladni ezt a saját magamtól kapott elfogadást.

Tegnap levágattam a hajam. Nem rövidre, félhosszúra; de levágattam. Éppen be lehet copfozni. Nem bántam meg.
Nem bánom, mert valahol belül mostanra értettem meg, hogy a nőiségem nem a frizurám centikben mért hosszán múlik. Sokkal inkább azon, hogy mi sugárzik belőlem. Elégedett harmónia, vagy kapkodó káosz?
Szeretem magamat, és szeretem az új, vagány, sportos, nőcis frizurámat is. És már tudom, hogy nem ez a hajam határoz meg engem. Én, a belső energiáim és erőm sugárzik ki - bármilyen legyen is - a hajamra.

Bátorság

Úgy gondolom, a bátorságot nagyon gyakran félreértelmezzük.
A szememben nem az a bátorság, amikor a saját fejünk, szívünk,ösztönünk után rohanva megteszünk valamit, amit a társadalmi norma, vagy a közösségi jóérzés, mások érdeke megtilt, ellenjaval. Ez a fajta viselkedés a szememben egy nemes gesztus önmagunk felé, egy lépés az önelfogadás irányába - de korántsem a folyamat vége, eredménye, korántsem egy elért cél. Inkább fejlődési stáció.
Azt sem érzem bátorságnak, amikor valamit azért nem teszünk meg, mert az ellentmond a felénk irányuló kényszereknek, elvárásoknak. Ez a viselkedés számomra épp ugyanannyira - ha nem jobban - gyávaság, mint az előző, hiszen megtagadjuk vele a saját lényünket, nem merünk emelt fővel a tükörbe nézni, nem vállaljuk a felelősséget a vágyainkért, érzéseinkét.

A szememben a bátorság az a képesség, mellyel képes vagyok a saját vágyaimat, és a környezet elvárásait olyan egységbe gyúrni, amelyben sem az én vágyaim nem szenvednek komoly hiányt, sem pedig a külvilág normáival, jogos igényeivel nem ütközöm. Bátorságnak nevezem azt, amikor az egyszerűbb hazugság helyett az igazság nehezebb útját választom - kifejezve a saját érzéseimet, védtelenre nyitva a szívemet mások előtt, és tőlük el-nem-várva, mégis remélve ugyanezt. Bátorságnak nevezem az őszinteséget, amely nem titkolja el a fájó részleteket - így vállalja önmagát, és felkészíti a környezetet is az elkövetkezőkre.

Bátornak gondolom azt, aki tudja, mikor kell, mikor lehet szembefordulni az "ellenséggel", a megoldandó feladattal - és mikor kell ésszel és erővel visszavonulni, elkerülve ezzel a véráldozatot.
Coelho is sokszor írja, hogy a Fény Harcosa tudja, hogy nem a csatát kell megnyernie, hanem a háborút. És amit ennek érdekében leginkább tehet, az - szerintem - ez a tiszta és egyenes Bátorság.