Sorsfonál

Vannak emberek, akikkel a sorsunk itt-ott időről időre összeér. Nem főszereplői az életemnek abban az értelemben, hogy nem vagyunk napi kapcsolatban, nem függünk egymástól, nem ismerjük egymás minden lépését, érzését. Sokkal inkább vagyunk jószándékú szemlélődők egymás színpadának nézőterén, mégcsak nem is az első sorban (ott nagy a fluktuáció).

Valahol, valamikor fontosak voltunk, fontossá váltunk egymásnak. Megismertünk egy szeletet a másikból; kicsit megnyíltunk, kicsit mertünk gyengék meg önmagunk lenni; kicsit talán megálltunk, mert a másik olyan utat mutatott, amin még nem jártunk. Aztán végül mégis másfelé - a magunk útján - indultunk tovább.

Néha találkozunk. Talán beszélünk. Talán még azt sem. A legtöbbször csak felszínesen. Néha gondolkodom, hogy meg kellene állni, elkapni a másik karját (ha akarja, ha nem) valami szoros, támogató ölelésbe, és a fülébe suttogni, vagy az arcába kiáltani, hogy "Hahó, itt vagyok, látlak, nem vagy egyedül! Egyszer régen megszerettelek, és azóta sem nőtt be a szívem lágya!"

Aztán csak elnézem, messziről, ahogy újból elgurul a gombolyag, lepereg róla a sorsfonál, és már megint messze járunk egymástól, talán még álmunkban sem érnek össze a gondolataink. Nézek, hallgatok, szemlélődöm. És várom a nézőtéren, hogy végre tapsolhassak a másik sikerének. Kicsi vagyok, elveszem a tömegben. Nem hallja majd a hangomat.

Nem is baj. 

Jó megélni, hogy ezekben a találkozásokban tisztán és önzetlenül, elvárásoktól teljesen mentesen tudok jelen lenni. 

Jó volna ilyen tisztán és egyszerűen szeretni mindenkit - azokat is, akikkel szemben van vesztenivalóm...

Lábadozom

...pedig nem is voltam beteg. Csak lenyomtam egy szezont.

Így jobban belegondolva, inkább olyan ez, mint a másnaposság, egy atomkirály buli után. Zseniális volt, minden pillanatát imádtam, most viszont minden porikám fáj, és bár nem tudom megígérni, hogy nem csinálok ilyet többet, most egy darabig biztos nem...

Ma már nem ébredtem úgy, mint akit agyonvertek. Az elmúlt egy-másfél hétre visszatekintve ez komoly előrelépést jelent. Már majdnem elmentem futni is - képes lettem volna már rá - de aztán inkább szigorúan letiltottam magamat, nehogy visszaessek a tegnap délutáni brutális energia-minimumra. Azt hiszem, az nagyon terhelő lenne az emberiség számára...

Lábadozom, és közben már mennék újra, hegyeket mozgatnék, szárnyakat bontanék, de tudom, éreznem kell, hogy még nincs elég erőm hozzá. Azért még felébredek éjszaka az allergiára (szigorúan 4 után és szigorúan egyszer, ez is előrelépés már), azért könnyebben kijövök a sodromból, mint általában. Még így is azt érzem, hogy brutálgyorsan regenerálódik a szervezetem. Egyetlen itthon, nagyjából punnyadva töltött este máris csodákat tett velem. Ami azért valljuk be, nem túlságosan nagy áldozat.

Egye fene: várom már a szombati kenumaratont!

Egy kicsit. ;)

Otthon, Te Édes!

Engem simán magával vihetne a cigánykaraván. (Feltéve, hogy a Férjemet is hozzák...) Lételemem a mozgásban levés, képtelen vagyok megülni a seggemen. Ha véletlenül mégis kellene, akkor kitalálok valami izmos feladatot a saját szórakoztatásomra, hogy ne őrüljek meg egyhelyben.
Július 26-a óta nem voltam még egybefüggő 48 órát itthon. Szigetköz, kölykök, nyaralás, túra, továbbképzés váltották egymást egy hónapon át. (Oké, előtte se' rohadtunk a panelban, csak júliusban előfordult, hogy 3 napig is szégyenszemre itthon evett minket a fene. De azért lenyomtunk 2 turnust, voltunk a Szigetközben x-szer, felderítettük a cseszneki via ferrata pályát, meg ilyenek...)

Ilyenkor szokták megkérdezni, hogy "Most akkor panaszkodsz, vagy dicsekedsz?", és be kell valljam, egyszerre a kettőt.

Imádom a (cigány)életünket! Semmiért nem adnám oda.
De aki rá akat venni, hogy ma délután elmenjek hazulról, arra rávágom a telefont. Vagy összetörök a fején valamit, komolyan.
És most egy jó darabig NEM fogom decathlonos bevásárlótáskába gyűjtve hurcolni egész nap a hajszárítómat, fogkefémet, melegpulcsimat, pénztárcámat, hajkefémet, váltózoknimat, stb, stb, stb! És egy jó darabig nem fogok felöltözni azért, hogy kikászálódjak az éjszaka közepén pisilni! Kádban fetrengve fogok lábat borotválni, ráülök a wc-re és a TELJES RUHATÁRAMMAL gazdálkodom! Jaaaa, és ha valami koszos, akkor kimosom. Mosógépben! Gyalog fogok boltba járni, mert itt van a sarkon, és nem hagyom el a wifi hatósugarát.

Egy jó darabig.
Egészen pontosan azt hiszem, szombatig délutánig.

Kegyetlen dolog ez a szerelem! :) 

Kedvenc sportjaim

Az idei nyár számomra az önismeret jegyében telik.
Rengeteg új dolgot megtudtam magamról - amit szívesen el is mesélek bárkinek, akinek van rá 3 és fél órája, és vesz nekem néhány sört, hogy mélyértelmű hangulatomba kerüljek. Akinek viszont erre nincs ideje (vagy söre), annak ajánlom szeretettel az idén nyáron felfedezett új kedvenc sportágaim listáját. Ezekben egyelőre tuti világrekorder vagyok - merthogy eddig ugye nem léteztek. (Jaaa, a futást most hagyjuk. Azt ezek a sportágak csak hátráltatják!)

1. Csomagtartó stokizás:
Szigorúan páros sportág. Egy odacipel, egy bepakol. A végén, amikor a neheze elfogyott, akkor már mindkét versenyző gyömöszöl. A siker titka, hogy minden bepakolandót oda kell hurcolni előre, hogy egyértelmű legyen a felhozatal, illetve, hogy a szkeptikusokat el kell küldeni jó messzire, mondjuk gyereket őrizni. Verhetetlen párom Dani. Vele nem ismerünk lehetetlent! :D

2. Bevásárlás 20 főre, 4 napra, bevásárló lista nélkül:
Ha közben hozzámszólsz, átharapom a torkod. Kávé nélkül is megy, csak sokkal lassabban. A Lidlben már atomkirály vagyok, a Tescoban még kell egy óra rá. Listát nem a sportérték miatt nem írok, hanem mert már megy nélküle is. Idén nem hagytam ki egyszer se, semmit. :)

3. Csomagolás:
Legyen adott 2 fő 2 hétre elég ruházata, piszkos állapotban, összekeverve más, irreleváns ruhadarabokkal is. Legyen adott 24 óra arra, hogy ezeket a ruhákat tisztán, szárazon indulásra készre csomagoljuk. Legyen továbbá adott egy program, amelyben evezés, kiállítás-megnyitó, party, edzéstartás és sziklamászás is szerepel. Csomagoljuk be. Ne őrüljünk meg. Vigyázat, a kettő együtt követelmény! ;)

4. Bkv-n gyerek-számlálás:
Vegyünk 20 db 4 és 10 év közötti kölyköt. Vigyük ki őket a Keleti pályaudvarhoz, 40 fokban. Próbáljunk meg velük felszállni egy buszra, lehetőleg ugyanarra. Olyat válasszunk, amire még 13 percet várni kell, miközben a megállóból elmegy 8 másik busz. Őrizzük meg a hidegvérünket, és lehetőség szerint minél több gyereket is. Ha ráordítunk random idegenekre, hogy "Nem itt szállunk le!", pontlevonás jár! :P

5. Étel-intolerancia-monitorozás:
Ha 20 főből egy glutén-érzékeny, egy laktóz-érzékeny, egy pedig vegetáriánus; egy nem szereti a tejfölt, 5 meg az erőset, és ma estére csilis bab az előirányzat, akkor hány táborvezető, hány nap alatt, hányévesakapitány. Naugye! :D

Azt hiszem, egyértelmű, hogy a fenti sportértékek mellett a mászás, futás, kerékpározás, evezés és túrázás csak apró nüanszok a nyárban, amit kedvtelésből űzünk.
Jaaa, nem mintha ezeket nem szeretnénk. Imádjuk!
Asszem. ;)

Tini-anyu

Velem minden héten megtörténik a varázslat.

27 éves vagyok; üzemszerűen kötéltáncolok épp a felhőtlen fiatal-lét, a "nekem már mindent szabad, de kevés dolgot kötelező még" állapota és a komoly, felelős, családot alapító, kisbabára, befelé figyelésre (is) vágyó (És környezet-tudatos. És társadalmi felelősséget vállaló.) nagybetűs Felnőtt élet között. Akarom még ezt is, már azt is.
Alapesetben egy tudathasadt állapot lehetne ez az átmenet.

Aztán egyszer csak, ma reggel, ahogy a tükörbe néztem, és felváltva láttam a kattant, dög tinilányt és a gondoskodó, kölykeiért aggódó anyatigrist, megvilágosodtam.
És rájöttem, hogy velem varázslat történik, heti rendszerességgel. :)
Mert nekem már most van gyerekem. Nem is egy, van vagy 30-40. Némelyikük úgy kezel, mint Anyukát. Némelyikük úgy szívja a vérem, mint egy osztálytársét. Van, aki tanácsot kér. Van, aki megcsikiz. Akad, akit én nyugtatok meg, ha sír; én kötöm a cipőjét, én adok neki enni, inni. És van, aki összerak, ha rossz napom van. És a legtöbben egyik nap így, a másik nap úgy.
És mindenki rendszeresen hozzámbújik.

Számukra nem abszurd, nem kettős, hogy egyszerre vagyok Pótanyu és Jóbarátnő. Számukra természetes, magától értetődő, hogy mindkettő vagyok egyszerre. Ahogy az is, hogy mindkét szerepben feltalálhatom magam gördülékenyen, problémamentesen. Nekik ez nem idegen. Az volna furcsa, ha másképp lenne.

Velük, közöttük egyszerre lehetek tini és anyu. Nem kell választanom. Velük sosem kell majd. :)
Tenyerén hordoz a Sorsom.