Napi Coelho:

"Az utazás soha nem pénz, hanem bátorság kérdése." Paulo Coelho



2015. augusztus 15., szombat

Kritikai észrevétel


Az utóbbi időben sokat gondolkodom azon, hogy az emberek hogyan viszonyulnak a kritikához, mint olyan. Hogyan reagálok én, vagy bárki más, amikor valaki nem ért egyet, más állásponton van, esetleg a konkrét tetteimet, megnyilvánulásaimat véleményezi negatívan.

Megfigyelésem szerint manapság nagyon nehezen tűrjük a kritikát.

Nem akarnám e tekintetben magamat az átlag fölé, elé helyezni. Nagyon rosszul tűröm a bírálatot (én is). Rengeteget agyalok rajta, nem tudok napirendre térni fölötte mindaddig, amíg racionális magyarázatot nem találtam rá - és ilyennek vagyok hajlandó, vagy egyenesen lelkes elfogadni az engem kritikával illető személy kompetenciájának vagy alaposságának hiányát, vagy egyéb általam hiányosságként megítélt tulajdonságát is. Tehát - egyszerűen megfogalmazva - ha megkritizálnak, addig nyomozok, amíg a saját magam számára ésszerűen be nem bizonyítom, hogy valamilyen módon fölényben vagyok a kritizálómmal szemben; majd ha erre bármilyen vélt vagy valós adatot találok, akkor a további kutatást önelégülten beszüntetem. Hiszen - saját magam számára - nyilvánvalóvá vált, hogy igazam van; több se kell.

Úgy látom, mindenki más is nagyon hasonlóan jár el. Amint számára kedvezőtlen véleménnyel szembesül - legyen az apró, vagy nagy horderejű, szándékos vagy véletlen, fontos vagy lényegtelen - azonnal átáll "legjobb védekezés a támadás" üzemmódba, és belekezd azáltal megvédeni magát, hogy a kritizáló felet racionálisan, a saját maga, vagy sok esetben a külvilág számára is ellehetetleníti.

Mindenki ezt csinálja: nyilván ez a természetes reakció.

Ugyanakkor az ilyen típusú konfliktusaim azon része jelentősen gyorsabban, hatékonyabban, és minden fél számára megnyugtatóbban oldódik meg, amelyekben képes vagyok uralkodni magamon, a "legjobb védekezés a támadás" attitűd helyett belehelyezkedni a vita-partnerem nézőpontjába, és (még ha nem is értem meg, vagy értek vele egyet) annak figyelembe-vételével, róla is jóindulatot feltételezve konstruktív megoldásokat ajánlani a közös helyzet orvoslására.
Tehát vádaskodás, hánytorgatás, személyeskedés, magyarázkodás és találgatás helyett, a saját elgondolásom sarokpontjait megtartva és kihangsúlyozva kísérletet teszek arra, hogy megközelítsem a másik fél álláspontját, kifejezzem felé az együttérzésemet és a vele való kompromisszum-kötésre való hajlandóságomat.
Ez általában bejön.
És úgy veszem észre, hogy az emberek általában nagyon meglepődnek ezen a fajta hozzáálláson. Ez pedig azt sugallja, hogy ritkán, kevesen alkalmazzák.

Pedig - tapasztalatból mondom - sokkal jobb a szájíz a végén.

2015. augusztus 14., péntek

3


"Helló Béjbi, csak két hét múlvára vártalak!", pöttyös tornacipő, katonai hálózsák-szellőztetés, csillag-vagy-fecskézés, életem első Rába-túrája, thai pirított tészta, kívülről fújt utazós zenék, "Ne kapaszkodj abba a kurva fába!", "Van terved?" "Na jah. Cézársaláta."; nyelviskolai éjszakák, autóban hajnalig-romantikázás, "ha úgy akarja a szervezetem", kertben sátrazás, cserépkályha-bontás, Hullámhegy, lájkvadászat utáni pezsgő, pezsgő utáni lánykérés, életem első Hévíze, közös SZABADság, rengeteg Szigetköz, esküvői vízitúra, 4 borvidék egy év alatt, ablakcsere, Skodálatos, életművészet, teljesítménytúra-hegyek, új gitár, pöpec munkamegosztás, Erdély, otthonról haza, szakoktatóság, első félmaraton, Máté-várás, tökély-lakás, legjobb szezon, közös évforduló-elfelejtés.

És még elmondhatatlanul sok csoda.

Zsolti.


2015. augusztus 11., kedd

A szivárvány túloldalán


Szeretném előre leszögezni: egy gyönyörű várandósság gyönyörű utolsó napjait, heteit élem. Semmi okom panaszra, és ezzel maximálisan tisztában is vagyok. Ahogy azzal is, hogy mindenem megvan, amire csak vágyhatnék: boldog család, szerető Férj, csodálatos otthon, egészség, ÉLET. Aki szeretné ezt elmondani nekem újból, és meggyőzni, hogy működjek máshogy, annak nagyon hálás vagyok; mindemellett a racionalitás talaján ez sajnos azt hiszem, nem megy. TUDOM, hogy hogyan kellene éreznem, működnöm, az alábbiak mégis velem vannak. Pont emiatt írom le. Mert nem racionális. És engem épp annyira irritálnak - ha nem jobban egy picikét - mint esetleg a kedves olvasót. 
Aki meg meg akarna ölelni, vagy kirángatni ebből egy jegeskávéra, annak mély hálával fogok adózni.

32 fokot mutat a hőmérő a hálószobában. A ventillátor teljesen kiszárította a torkomat, és megpörgette az idén amúgy kegyes allergiámat; mégis egész éjszaka megy. Nem tudom, hány napja kapkodok a levegőért így; júliusban is volt egy hét: nagyon emlékszem, nagyon rossz volt.

Néhány napja, hete még azért nem mentem sehová, mert jólesett itthon lenni, fészket rakni. Most már annyira behúzott ez az egész, hogy nehezemre esik rávenni magamat a bárhová menésre.
Itthon vagyok a 32 fokban, és teszem a dolgom. Mert munka az mindig van itthon. Hopp, a konyhaszekrény még nincs csilli-villire takarítva; hopp, a kamrában még nem raktam rendet; közben lejárt a mosógép; csinálni kell, mint a gép. Morcoskodom, hogy a Férjem nem igazította el maga után az ágytakarót: az egész nyamvadt lakás kezd valami furcsa múzeumra emlékeztetni, a kiállítás címe pedig: "Itt él a Várnai-Polányi család". Aztán belép a látogató, és látja, hogy tök kamu az egész: hiszen minden annyira elrendezett és túl precíz, hogy itt nemhogy nem él senki, de az egész már egyenesen ijesztő is...Pláne, amikor a teremőr néni (ez lennék én) rámorog, hogy ne egyen le a padlóra, mert ki van takarítva. Agyrém.

Egy hete még úgy éreztem, hogy én vagyok a világ legszebb, legboldogabb kismamája. Most úgy érzem, hogy egy szerencsétlen partra vetett bálna vagyok, aki baromira vágyik vissza a vízbe. Mérlegelem, hogy lezuhanyozzak-e, ahol találkozom a testemmel: nem, nem a babám irritál az óriási pocakban. Az irritál, hogy az egy éve még aktív sportoló testemen összeér a két comb, és kidörzsölik egymást; a mellem a hasamra lóg (!!!), pedig nem olyan óriási, higgyétek el; olyan tokám van, mint Miss Röfinek...Nem is (csak) az esztétika. Ezek elképesztően kellemetlen dolgok. (Igen, kevésbé kellemetlenek, mint egy terhességi komplikáció, de visszautalnék a fenti, dőlt betűs részre, majd visszasüppednék az abszolút irracionális megéléseim közé.) Pláne úgy, hogy tennék én ellenük, node nem tudok.

Csak úgy tudok közlekedni, mint egy pingvin. Lassan, és vicces járással. Vannak testrészeim, amelyek higiéniájára óriási gondot kell fordítanom, viszont paradox módon már hónapok óta csak tükörből látom őket. Nem érem el a lábkörmömet, a hétvégén a Férjem segítsége nélkül nem tudtam felhúzni a harisnyámat. Lassú vagyok és hamar elfáradok. Állandóan pisilnem kell. Megfordulni az ágyban felér egy akrobata-mutatvánnyal.

No és: tök mindegy, hogy mit veszek fel, úgyis ugyanaz a vége: hogy kocka alakú és narancsbőrös a seggem, eltűnt a derekam, a mellemről inkább ne beszéljünk, és valaha asszem volt egy vállalható vádlim is...Tehát ha sikerül valami kényelmeset, amiből nem ficcen ki sehol ez a megnövekedett létforma, és még esetleg a színek sem ütik egymást, akkor nyertem.

És ezek után kimenni az utcára? A 41 fokba? Emberek közé? Úgyis csak a saját kis témámról tudok beszélni már most (úúúúristen, mi lesz később?!?!), ami már most nyilván tök uncsi az embereknek (biztosan nekem is az lenne); emellett lassú vagyok, és kevésbé esztétikus is...Klassz. Akkor koncert helyett inkább nézek egy epizódot a Dr. Csont-ból...

És közben minden nap ezerszer elmondom, mennyire tökéletesen vagyunk, mennyire szuper minden. Mert ezek a tények. Mondjam azt, hogy tököm tele van? Igazából nincs is tele.
Csak kezdem nem szeretni magamat olyannak, amilyenné ez az elmúlt pár hét tesz. Rendmániásnak, tehetetlennek, nagydarabnak, izzadósnak, lassúnak, és mindezek miatt elképesztően ingerlékenynek és nyűgösnek.
Mert ilyen vagyok most. Vita és kompromisszum nélkül: látom, élem, hiszen én vagyok még mindig a legtöbbet együtt magammal.
Fogalmam sincs, merre van innen az előre; valószínűleg a Természet nemsokára megoldja egy imádni való energia-bomba cukicsomaggal, aki mellett semmi esélyem nem lesz negatívnak lenni egy pillanatra sem.

De ez most rossz és ijesztő.
Ha kérditek, hogy vagyok: elmondom majd, hogy szuperül; és ezt meg gondoljátok mögé, légyszi.

2015. augusztus 5., szerda

29-es életérzés

Egyedül, a kormány mögött, halkan surrog alattam a gép, a légkondi az arcomba fújja a hűst, kint szikrázik a nap. Falom a kilométereket, nagyon ráérek, a világ összes ideje az enyém.
A lejátszóban ez forog, torkom szakadtából éneklek vele. És közben elönt a teljesség, elönt a hála érzése.



Holnap leszek 29. Mindenem megvan ezen a világon, amire csak vágyhatok, vágyhatnék. Meleg, szerető család, fantasztikus otthon, észbontó tervek, idő, tér, szabadság, hit. És Máté.

Legszívesebben elengedném a kormányt, lehúznám az ablakot, kinyújtanám a karom, és belerepülnék az univerzumba.

2015. június 28., vasárnap

Felújítási napló

Amikor 2013. őszén, az esküvőnk után megvettem a gyönyörű zöld járólapot, meg a bambuszos csempét, nem gondoltam, hogy majd' két évet kell majd várnom, mire a napi gyakorlatban is élvezhetem a szépségüket, gyönyörködhetek bennük.
Ami most, 2 év után történt, arra viszont érdemes volt várni.
Felújítás - egyszerre csiga-lassan és villám-gyorsan. 2 évnyi erőgyűjtés kirobbanó koncentrációja egy hétben. Hihetetlen tempó, hihetetlen eredmény.
Azért írok blogbejegzést róla, mert még mindig nehezen hiszem el, amit látok, amikor kimegyek a fürdőbe...



2015. június 22., hétfő:
7:30: Az ismerős burkoló kijön a megbeszélt időpontban, és konstatálja, hogy a fürdőszobában még fent van a régi csempe. Megegyeznek a Férjemmel: a burkoló dolgozik addig máshol, a Férjem meg leveri a csempét egy nap alatt. Holnap újra kezdjük az egészet. Remek. Egy napot csúszunk. Mi lesz ebből?!
21:00: Csempe leverve, a Férjem levert. Annyira sincs ereje, hogy a felhalmozódott sittet és törmeléket levigye a pincébe. Kimerült, éhes, és az egész olyan kilátástalan. A lakásban porfelhők szállnak. A hálóban még le tudok ülni, feküdni. Kész csoda. Sose lesz ebből semmi.



2015. június 23., kedd:
7:30: A Férjem munkában indulva betessékeli a már a ház előtt várakozó burkoló-segédet. A srác visszafogott, tisztelettudó, a maga módján humoros. Kínálom étellel, itallal, de (egyelőre) nem kér semmit. Csak a pincekulcsot, ahová nekiáll lehordani a tegnapi bontás romjait. Dolgozik, mint a gép egy órán át: addigra lehord mindent (amit tegnap a Férjemnek már nem volt ereje, pedig az ő reszortja volt), feltépi a régi műpadlót, átrendezi az anyagokat, eszközöket, a lehetőségekhez mérten feltakarít.
8:30-kor rá tudom venni egy kis reggelire, amit éppen elkölt, mikor megérkezik a Mester. Azonnal munkához látnak: a fürdőt egy az egyben vakolni is kell...
11:00: Meg merem végre kérdezni, hogy mi a mai terv. A Mester elmondja, hogy leburkolja a fél előszobát, majd bepallózza, hogy tudjuk használni a fürdőt, wc-t. Aztán továbbmennek: ha az egészet meg akarná csinálni, akkor nem tudnánk mászkálni a lakásban másnapig. Nekem mázlim van: nálam a Szomszéd kulcsa, aki nyaral, és előzékenyen felajánlotta a fürdőjét és a kanapéját erre az esetre. Kérdem, csomagoljak-e. A Mester rábólint. Délre átköltözöm.
12:00: A Mester megkezdi a fürdőszoba padló és az előszoba burkolását.
17:00-kor átkopog: végeztek. Holnap reggel jönnek, folytatják. Benézek, és tényleg le van rakva a járólap, végig. Rend, tisztaság. A lépcsőházban is. Kezdek megnyugodni. Mégiscsak lesz itt valami. Megegyezünk: csütörtökre küldi a festőt: néhány helyen be kell javítani a falat, mert 2-3 milliméteres rétegben jön le róla az ősrégi festék. Ha már csináljuk, csináljuk jól, ugye...
23:00: Végzek a másnapi teendő-listával, lefekszem. Muszáj komoly logisztikát követnem, különben nem végzünk péntekig...Szóval inkább leírom. Ha kell, hát éjjel.



2015. június 24., szerda:
8:00: A Mester megérkezik 2 segéddel és vagy 6 burkoló-tanulóval. Kicsit toporognak, kicsit esetlenek, de azonnal nekilátnak a munka előkészítésének. 6 pár erős váll, 6 pár munkát váró kéz. Gyorsan egyeztetjük a főbb pontokat a Mesterrel, hogy tudjanak haladni, amíg nem leszek itthon, délig.
9:00: Elintézem, amit a jövő heti tábor miatt el kell.
10:00: Megreggelizem az IKEÁ-ban, majd nekilátok a beszerzésnek. Listám van, mégsem haladok gyorsan. Sok mindent nehéz volt előre elképzelni. Sok mindent nem tudok már megemelni egyedül. Közben vagy 4-szer felhívom a Mestert: mérje meg nekem ezt, számolja ki nekem amazt. Türelmesen tűri szegény. Végül 11:30 körül indulok el hazafelé.
12:30: Bemegyek az OBI-ba fugázóért. Felhívom a Mestert, kell-e még járólap az erkélyre. Azt mondja, elég lesz. Hát jó.
13:00: Hazaérek. Fürdőszoba végigcsempézve, gyönyörű; előszoba kifugázva, a kamra már mindjárt kész. A lépcsőházban őskáosz, de tudom, hogy a nap végére eltűnik. A 6 tanuló felhordja a bevásárlásomat a kocsiból egy szó nélkül.
14:30: Mégiscsak kellene burkolólap. Irány az OBI. Útközben próbálom elérni a Férjem: nem veszi fel, bár pár perce még beszéltünk. Totál bosszantó. Mikor végre felszedem, baromira összeveszünk, már mindkettőnk feszült. Végül lesz burkolólap, irány haza.
17:00: A Férjem átveszi a napi munkát a brigádtól. A Mester bevallja: elszúrta; csak péntekre hívta a festőt. Basszus. Basszus-basszus-basszus. Nem végzünk péntekig. Mikor megtudom, átballagok boci szemekkel, és megkérem, hogy legalább a fürdőszobát oldjuk meg, hogy másnap nekiállhassak festeni. Hümmög. Rosszat sejtek.
22:00: A feszültség a Férjemmel fokozódik. Kivagyunk mindketten. Kényelmetlen az ágy a szomszédban. Hontalanok vagyunk az otthonunktól egy lépésre. Nem végzünk a héten, a jövő héten meg már nem tudjuk csinálni. Csapdahelyzet. Nem tudjuk a megoldást.



2015. június 25., csütörtök:
7:30: Megérkezik a tegnapi brigád. A segéd bőszen fugáz, míg a Mester (!!!) elkezdi bejavítani a falakat, amik a festő feladatai lettek volna. Mikor rákérdezek, szerényen meséli el, hogy tulajdonképpen 4 szakmája van, köztük szobafestő-mázoló is, csak inkább a burkolásban van évtizedes rutinja, ezért azzal foglalkozik inkább.
Közben lefestem a konyhát, oda csak 1-1 tisztasági réteget kell húzni mindkét színből. A Mester csodálkozik, hogy a 7 hónapnyi nagy pocak ellenére a létrán talál fél nyolckor, de aztán hamar belátja, hogy a munka tényleg nem halad magától, nélkülem...
11:00: Minden - tényleg MINDEN - leburkolva, kifugázva, kijavítva, beglettelve. Kész. Mikor félrehívom a Mestert, hogy elszámoljunk, fejből felsorol minden tételt; benne anyagárakat is, amiket hoztak, majd együtt kiszámoljuk a négyzetmétert, és a végeredmény szinte pontosan annyi, amennyit előre megbeszéltünk. Közben a brigád minden felesleges vagy maradék anyagot és eszközt levitt a pincébe, feltakarított: a terep üres, és a lehetőségekhez mérten tiszta. Kezdhetjük újra belakni. Nem találok szavakat.
11:30: Folytatom a festést. Szeretném ma befejezni. Nagyon szeretném. És nagyon sok.
14:00: Becsenget Édesapám: jött megcsodálni a változásokat. Megbeszéljük, hogy 6-ra visszajön, beköti a csaptelepet, mosógépet, bojlert.
16:30: Elindulunk a Férjemmel csaptelepet venni. Az első helyen konstatáljuk, hogy méregdrágák, és nem is nagyon szépek. A második helyen konstatáljuk, hogy minden helyen ez a helyzet velük. Már csak a nagyáruházak vannak nyitva. Akkor ma nem lesz csaptelep. Mégegy nap fürdőszoba nélkül. Remek.
18:00: Megérkezik Édesapám szerelni. Hamar óriási szerelési káosz kerekedik a lakásban. Próbálok festeni, a Férjem szerel, egymást kerülgetjük hárman. A két pasinak más a munkamódszere, feszültség van a levegőben, amire én is ráteszek, amikor a Férjem azt mondja: ma már nem fúrja fel a szekrényt.
19:30: Kilazult egy járólap. A Férjem hívja a Mestert, aki megígéri, hogy holnap jön, és javítja. Remek.
21:00: Apu hazamegy, holnap folytatjuk. Már látszik, hogy nagyon szép lesz az egész. Mi meg ittmaradunk a félkész káosszal, és a feszültséggel. Befejezem a festést, de közben nem jutunk dűlőre. Most egymást utáljuk így, vagy csak a helyzetet? Minek ide szép lakás, ha nem tudunk szeretettel fordulni egymás felé?



2015. június 26., péntek:
5:30: Csörög a vekker, ma nem jön már brigád; ma magunk vagyunk: a feladat, és én.
6:30: Összeszedem magam, nekiállok festeni. Óriásinak tűnnek az előszoba-falak. Ha végzek is ma: hogy pakolunk vissza, hogy takarítunk ki? Basszus. Inkább nem gondolkozom, csinálom.
7:30: Megjön a Mester és a segéd javítani. Megint rámcsodálkoznak, hogy mit kepesztek a létrán. 7:35-re kábé végeznek is. Hívom Aput, jöhet segíteni.
11:00: A festés KÉSZ. Teljesen. Két rétegben. Minden helyiség. El sem hiszem. Lezuhanyzok, aztán elmegyünk beszerezni, ami még kell. Bekötő-cső, kémény-toldalék, csaptelep. Vagy 8 helyet végigjárunk, ahol nincs dolgom, már ki se szállok a kocsiból. Iszonyatosan fáradt vagyok, nagyon fáj a lábam. Végül találunk megfelelő csaptelepet. Hurrá!
14:00: Megérkezik a Férjem, és Anyu. Utóbbi hoz kaját is. Megebédelünk. A fiúk szerelnek, és elkezdem kirámolni a nappalit. Azaz: visszarámolni az előszobába, kamrába az odavaló dolgokat. Meglepően gyorsan és hatékonyan megy, meglepően jól elfér minden. A Férjem úgy segít, mint egy kisangyal, mindent elcipel, megemel; nem vitázik, nem hagy egyedül. Hurrá!
17:30: Apu végez, minden bekötve! Összepakol, aztán hazamegy. Van csaptelep, van melegvíz, van mosógép. Van boldogság is. Nem is kicsi!
18:15: Már épp csak ki kéne takarítani, mikor megérkezik Csaba, akit 19:00-ra vártunk. Én néha leülök, de azért végig pörgök, takarítok, amíg beszélgetnek a Férjemmel: ez a célegyenes, mostmár befejezzük, addig nem fekszem le.
20:15: Csaba hazaindul. Míg felmosok, port törlök mindenhol, addig a Férjem kiköltözik a szomszédból, rendet vág ott is.
22:00: Mindennel végeztük. Az új élettér gyönyörű, imádjuk mindketten. Már nem morgunk egymásra sem. Gyertyát gyújtunk, belefekszem egy nagy kád gyógyteás vízbe. Sikerült. Vége van! Megcsináltuk!



2015. június 27., szombat: 
A vekker 6:00-kor cseng, de a mai nap már nem haragszom rá annyira. Ma edzést tartunk, esküvőre megyünk. Program, persze, de az elmúlt hét után már pihentető lesz. Boldog vagyok. Már megint azt érzem, hogy mindenem megvan, amire csak vágyom!