Napi Coelho:

"Az utazás soha nem pénz, hanem bátorság kérdése." Paulo Coelho



2015. november 10., kedd

A könyökömön jön ki...

(a másik könyökömön...)

...az elmúlt 11 hét.

Lám-lám, milyen beszédes a magyar nyelv: így fogalmaz, és nekem tényleg kijött a könyökömön az elmúlt hetek fáradtsága, nyomása, új helyzete, nemalvása, alkalmazkodási kényszere. (Amit melleslg imádok a Kispocokkal együtt, aztán mégis!)

Nem emlékszem, hogy beütöttem volna, de amikor az ember konstans egy 6 és fél kilós kisbabával zsonglőrködik, akkor szerintem ennél komolyabb dolgok felett is hajlamos elsiklani...Az viszont vitathatatlan, hogy valami érte a bal könyökömet: vagy a sok terhelés, vagy valami külső behatás miatt tojásnyira duzzadt, és elképesztően fáj.

Mennék én orvoshoz, de a kórházi viszonylatok elég kilátástalanok; pláne úgy, hogy Máté másfél óránként azért szeret összebújni és eszegetni egy kicsit...Meg aztán: nem is hiszem, hogy röntgen, az ultrahang, az esetlegesen felírt gyógyszer használna...
Szerintem az használ, ha megpróbálom egy kicsit kipihenni az elmúlt már majdnem 3 hónap fáradalmait.

Merthogy pont akkor ütött be ez a traumatológiai eset, amikor már testileg-lelkileg is kezdtem a fáradtság mélypontjára kerülni.
Nem véletlen. Ahogy a fenti szólás is mondja...

2015. november 8., vasárnap

Baba-diéta ;)

Kajakóma

Minden modern diéta úgy kezdődik, hogy amennyiben nem akarunk pufók ufók lenni, felejtsük el a ritkán, óra szerinti nagy zabálásokat; a lakoma-szerű reggeli-ebéd-vacsora helyett törekedjünk inkább több apró étkezés beiktatására a nap folyamán elszórtan, rövid időközönként.

Valljuk be, a mai embernek - tisztelet a ritka kivételnek - ez nehéz. Szeretünk egyszerre sokat, jóllakásig enni, abszolúte nem természetes állapotunk a gyakori rágcsálás.

Snitt.

Minden modern szoptatásról szóló könyv, prospektus vagy cikk úgy kezdődik, hogy a babánkat szoptassuk igény szerint: azaz adjunk neki enni, ahányszor csak kér, ne ragaszkodjunk makacsul a 3 óránkénti etetéshez, ahogy anyáink, nagyanyáink, és még annyi generáció tagjai tették. A baba remekül érzi és jelzi, mikor éhes: annyi a dolgunk, hogy ezt elhiggyük neki, és tápláljuk, amikor táplálkozni szeretne.

A babának ez a természetes. A nagyinak, anyósnak, rokonoknak, szomszédnéninek meg az, hogy "akkor kell enni, amikor evés-idő van". És kinevetnek (megtörtént!!!), hogy éjszaka is szoptatok, hiszen akkor meg ugyebár aludni kell.
Közben meg aerobikra járnak, Diéta és fitness-t olvasnak, paleóznak, figyelnek a táplálkozásukra, és egytől egyig küzdenek a kilóikkal...

Azt hiszem, nekem - aki baba-koromban azt szoktam meg, hogy csak akkor kapok enni, amikor annak van az ideje (és szoktatott erre édesanyám a legnagyobb körültekintéssel, és szeretettől vezérelve), viszont cserébe ezen alkalmakkor bizony tele kell ennem a pocakomat, mert a következő étkezés viszonylag soká lesz - szóval nekem nagyon nehéz lesz már megtanulnom sokszor enni keveset, és nem degeszre enni magamat naponta egyszer-kétszer. (Az "akkor eszem, amikor éhes vagyok" egyébként már megy. Az étkezések komform ideje már hidegen hagy.)
És kíváncsian várom, hogy vajon a pillanatnyilag igény szerint szoptatott, és a későbbiekben is az éhségéhez igazodva táplálni tervezett Máténak vajon mi lesz a természetes. Úgy jól érezni magát, ha teljesen kiürül a gyomra, aztán degeszre tölti (ahogy én jól érzem magamat); vagy mindig csak kicsit nyamnyogni, és nem megvárni a nagy éhséget sem...Ahogy az okos dietetikusok tanácsolják.



2015. október 28., szerda

"Hogy kerül egy csecsemő a kocsmába?!"

- tette fel a kérdést felháborodva egy néhány sörtől és felestől szűkült látókörű tinédzser 20 perce a Múzeum Café-ban.


Történt ugyanis, hogy Máté nagyon nyűgös volt délután, amire - úgy sejtettük - gyógyír egy kis séta a friss levegőn. Nosza kaptuk magunkat, kendőbe töltöttük az ordító kisdedet, és elindultunk a postára, úgyis dolgunk volt ott.
Máté a szabadban azonnal delejes álomba merült, így a posta után úgy döntöttünk, kerülővel jövünk haza, sétálunk egyet a belváros felé.
Jólesett a séta, Zsoltinak meg eszébe jutott, hogy inna egy pohár sört. Hazafelé útbaesett a "Múzeum", ígyhát az alvó Mátéval betértünk. Mindketten, vesztünkre. Máté a melegben töltött nettó másfél perc alatt ébredezni kezdett, és már az sem segített, hogy Zsolti végül kiment vele a kerthelyiségbe. Hasztalan. Mire a kezemben volt a sör meg a forrócsoki, Zsolti telefonon hívott: menjünk, Máté ordít.

Nekem meg nem volt kedvem csapot-papot otthagyva hazarohanni a nagyon hirtelen magamba döntött forró csokival; pláne mindezt úgy, hogy Máté végigordítja a tízperces hazautat. Kértem Zsoltit, hogy vegye ki a kendőből, mert a kisbabát most bizony meg kell nyugtatni.

A Múzeum Café zegzugos hely. Ma este - lévén őszi szünet - tele volt közép- és főiskolásokkal. A kabátomba bugyolált bőgőmasinával először a földszinti sarkot néztem meg, de az foglalt volt. Ezután az emelet felé vettem az irányt; Máté éhesen és kómásan bömbölt a karomban.
Az emeletre érve egyből találtam egy szabad és kényelmes sarkot, ahol leültem, letettem Mátét, kivetkőztem a vastagabb ruhadarabokból, és a lehető legdiszkrétebben elkezdtem Mátét megszoptatni. Zsolti sehol. A fent ülő fiatalok közül páran ránk néztek, mikor megjelentem az ordító babával, de aztán - ahogy csend lett - ránk se hederítettek többé.

Felhívtam Zsoltit, mondtam, hol vagyunk, végre odatalált. Annyira ideges volt, hogy le sem ült. Ahogy elmesélte, lent a tinédzserek összesúgtak a hátunk mögött: "Mit keres itt egy csecsemő?!" Máté eközben félálomban, békésen cuppogott a kabátom takarásában...

Egyszóval: kedves tinédzserek! Attól, hogy gyermekünk született, mi nem haltunk meg! Ugyanazok az emberek vagyunk, akik néhány hónappal ezelőtt voltunk. Csak kicsit több a dolgunk, kevesebbet alszunk, nagyobb felelősség nyugszik a vállunkon. Jobban elfáradunk. Nagyobb a szükségünk, ugyanakkor kevesebb a lehetőségünk a kikapcsolódásra. Nem érzem magamat szar embernek azért, mert kéthetente egyszer szeretnék felnőtt ember módjára kikapcsolódni. Azért meg pláne nem, hogy mindezt a gyermekemet magammal víve, így Vele együtt teszem. Akkor érezném szar embernek magam, ha a 2 hónapos kisbabámat lepasszolnám, hogy kocsmázhassak.
Teljes mértékben ellenzem, hogy egy vendéglátóipari egységben mások kikapcsolódását megzavarjam a gyermekem viselkedésével, esetleg a sírásával. De ezt a kellemetlenséget mindösszesen kb. 60, de maximum 90 másodpercig kellett elviselnie a tisztelt publikumnak. Míg ha azonnal menekülőre fogom, akkor a kisbabám tízszer ennyi ideig bömbölt volna éhesen, mire hazaérek Vele.
Máskor is be fogunk térni egy pohár (!!!) sörre, amikor Máté a mellkasunkon alszik. Máskor sem fogom rosszul érezni magamat, amiért megetetem egy csendes sarokban, ha éhes - még akkor sem, ha a női mellnek nem ebben a funkciójában való értelmezéséhez vagytok hozzászokva. Máskor sem fogom megtagadni magunktól a kikapcsolódást, csak azért, mert szülők lettünk.

Így tanul mindenki az elfogadó együttéléshez szükséges toleranciát. Máté is. Mi is.
És Te is, kedves felháborodott tini.

2015. október 12., hétfő

Ragaszkodásaim

Vannak, mindig is voltak tárgyak, amik - úgy érzem - meghatároznak engem. A lényem részeiként funkcionálnak; egy-egy életszakaszt vagy életérzést fémjeleznek, és emiatt nagyon szorosan kötődöm hozzájuk.
Középsulis koromban ilyen volt a világoskék kockás ingem például. Volt még több is - most erre emlékszem. (Aki emlékszik többre is, írja már le!)

Azért került a felszínre bennem ez a téma, mert az utóbbi időben több ilyen tárgyamat is érték balesetek, ez pedig tudatosította bennem a fontosságukat; így elgondolkodtam, melyik tárgyak is jelenteknek ilyen sokat nekem mostanában.
A teljesség igénye nélkül listába szedtem.

Tündéres nyaklánc:

Jelenleg nem hordom, félek, hogy megböki Mátét. Különben mindig a nyakamban lógott. Egyszer elvesztettem, és hónapokig spóroltam egy újra. Amikor aztán pótoltam, akkor egy héten belül meglett a régi is. Most kettő van belőle. Ha elveszteném...

Svájci bicska:
Mindenhol ott van velem. A dugóhúzója számtalan estét mentett már meg. Idén egyszer itthon hagytam 2 heti vízitúra előtt. Nagyon nem volt jó érzés.

Cicás bögre:

A másik elengedhetetlen túrás rekvizítum. Mindent ebből iszom, kávétól a fröccsig. Nagy előnye, hogy nem átlátszó, tehát a szemlélőnek, fotósnak fogalma sincs róla, hogy épp almalevezek, vagy vörösboroskólázom...

Sárga bögre:

2008 óta ebből ittam a kávémat. Túlélt 4 költözést, mániákusan féltem tőle, hogy eltörik. Néhány hete mégis így járt. Bár már nem gyártják, sikerült pótolnom, zöld kivitelben. Valami régi, valami új...

Rózsaszín napszemüveg:

Tavaly vásároltam, szerelem volt első látásra. Julbo, tehát extravagány; rózsaszín, tehát extra csajos. Pont, amilyen lenni igyekszem. Néhány hete szintén eltörtem, miközben kapkodva levettem magamról a hordozókendőt, levertem a fejemről és ráléptem. Azóta rendeltem egy újat; most megint rózsaszínben látom a világot.

Merrell túracipő:

Szintén kattanás, 2007 óta van ilyenem, egy párat már elhordtam belőle, ÉS ugyanilyet vettem helyette. Mert fontos, hogy legyen mindig egy olyan cipőd, amiben tutira nem lesz vizes a lábad.

A jegygyűrűm:
Valamilyen módon rajta van minden, ami 2013-ban fontos volt nekünk. A 10. évfordulónkon újat készíttetünk, ha akkor már más lesz a fontos. Lenyomata szinte mindennek, amit szeretek.

Piros pöttyös Converse:

Ennek a cipőnek sztorija van. Mondjuk úgy, hogy a szabadságom szimbóluma. Imádom. Sekély. Ez van.

A karkötőim:

Az edzéseim történetét mondják el. Aki visel ilyet, az csapattag. Az összetartozásunk jelei. Rend-fokozatok. Nem tudok már kibújni belőlük, rágyógyultak a csuklómra. Az esküvői ruhámhoz is viseltem őket. Többek között azért sem akartam kórházban szülni, mert levetették volna őket velem...

Övtáska:
Mindegy, hogy a Siptáras lila, vagy a magam-varrta zöld-pöttyös, vagy a zsírúj hordozós: a lényeg, hogy mindig KELL egy övtáska, és mindig szerelmes vagyok egybe. Vannak dolgok, amik anélkül nem mennek nekem.

Ti milyen tárgyakhoz ragaszkodtok?

2015. október 8., csütörtök

Sebességmámor


Tegnap 12:40-re volt időpontom az orvoshoz, szülés utáni 6 hetes kontrollra.
12:55-kor kimondta az orvos: minden rendben, sportolhatok.
14:51-re jegyzi a Runkeeper az első, édesanyaként jegyzett futásom kezdetét. Nem tököltem sokat...

Valahol a két tó között félúton, küzdve az 5 km-es távval (távért?) elgondolkodtam, hogy mire is jó nekem ez az egész.
Aztán rájöttem: megint az van, ami annyi dologgal, mióta Máté megszületett: keresem a régi életem apró cserepeit az új, mindent kitöltő élet lábainál. Próbálom átmenteni magamat az új szerepbe, amellé, néha kicsit annak ellenére. A tárgyakat, a szokásokat, a mozdulatokat, a szófordulatokat. Azt, aki azelőtt voltam, mielőtt anyuka lettem.

Remélem, a fúzió révén valami hihetetlenül szívós és egyszerre rugalmas; kitartó, türelmes, együttérző és közben iszonyúan elszánt hibrid születik belőlem.
Remélem.

És még mindig: az ÉLETEMért futok...