Csak egy tégla vagyok a falban, igen-igen.
Valljuk be, erre a második hétre már belejöttem.
Kaptam is egy magasabb szintű pályát, hogy ne unatkozzak...
Amikor nem tudod, kinek higgy, hogy kiben bízhatsz, és ki a hátbatámadó szemétláda; amikor nincs kéz, amibe kapaszkodhatnál, ezért napokig csak kapkodsz biztonság és levegő után; amikor minden egyes érintés számítana, ha megkaphatnád; amikor végre kilábalsz, és kapsz egy sokkal rosszabb hírt; amikor az arcodra vésett mosollyal intézel és teljesítesz, hogy aztán a színfalak mögött összeomolj; amikor percekre elfeledteti veled a munka, vagy a bosszúság azt, hogy épp van nagyobb, sokkal nagyobb baj is; amikor minden este végkimerülésig maradsz ébren, hogy ne hozzon gondolatot az álom; amikor lassan már azt is elfelejted, hogy milyen az élet máshol, táboron kívül; amikor bármit odaadnál egy elismerő szóért, de sajnos ez is kevés; amikor úgy érzed, hogy a kiszakadt szíveddel fociznak lent a parkban...
Ilyen volt ez a hét. Vége lett; a várhatóhoz képest meglehetősen pozitívan. Kibogozódtak a szálak; amelyikek nem, azokat pedig beégettem.
Nincs miért hátranézni.
Csakis előre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése