Mikor megérkeztem, minden teljesen más volt, mint amilyenre emlékeztem. Más volt a vízpart - csak sejteni lehetett a Dunát valahol, a fák mögött, más volt a kemping és a bolt is.
Az emberek viszont ismertek. Azok voltak ott, akik mindig is szoktak. Arcokra nem is emlékszem - nem az arcuk, hanem a lényük, az érzetük volt jelen. Ági, Endi, a boltosnéni... Emlékszem, ahogy segítettem neki bezárni délután.
Zsoltit telefonon értem el. Naptárral a kezemben próbáltam egyre nyugtalanabbul, türelmetlenebbül és ingerültebben kitalálni, hogy mikor fogjuk tudni mindketten itt tölteni az időnket. Mikor lesznek a táborok? Hány túra fér bele idén?
Meleg volt, már biztosan nyár, talán már július is. Rohant az idő.
Emlékszem a bénító érzésre, ahogy rádöbbenek: az idei nyár már nem lesz olyan, mint a tavalyi, vagy a tavaly-előtti. Zsolti nem kap szabadságot, nekem ügyelnem kell a munkahelyemen; talán augusztusban egy-két hetet eltölthetünk itt. Ha mázlink van, még csoport is jut arra a hétre...
Emlékszem a félelemre, a fájdalomra; a kétségbeesett gyász ízére; hogy olyasmit veszítek el menthetetlenül, ami nélkül nem teljes az életem. Ami pótolhatatlan.
Egyedül riadtam fel a hűvös lakásban. Percekbe telt, mire sikerült beazonosítanom azt a megmagyarázhatatlan mardosó kétségbeesést, ami a testemet-lelkemet átjárta.
Álmomban elvesztettem a Szigetközt.
Álmomban elvesztettem az álmaimat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése