Iskolapszichológusi szoba: ha az iskolapszichológus alkalmazása kötelező, iskolánként (székhelyen és telephelyen) 1 db
S ezen belül:
- Asztal 1 db
- Szék 4 db
- Zárható irattároló szekrény 1 db
- Számítógép perifériákkal 1 db
- Ruhatároló (fogas) 1 db
- Szeméttároló 1 db
- Telefonkészülék 1 db
- Szőnyeg 1 db
Ehhez képest nyilván állati boldog voltam, amikor a fejlesztőpedagógus beengedett a saját szentélyébe (a szentély egy használaton kívüli tornaöltözőből lett kialakítva...), és megtarthattam ott, az amúgy is orbitálisan sok, heti 8 órámat. Igaz, néha kizárt (néha olyankor is, amikor konkrétan az ajtó előtt vártam, hogy bemehessek a cuccomért); és nem, nem volt helye a dolgaimnak; de örültem, mert nem a folyosón dolgoztam, mert volt munkám, és mert világbéke. Leginkább világbéke.
(Eközben a kollégáimnak valamiért már ekkor is volt normális szobája. A fiataloknak is. Ekkortájt már gyanakodtam, hogy lehetséges, hogy én ülök háttal a mozinak...)
Ez az idilli állapot azonban hamar véget ért. A következő szeptemberben a nevezett tornaöltözőt is befogták a munkába, így a már összeszokottan egymásra fújó párosunk az utcára - akarom mondani a folyosóra került. Volna. A kollegina persze időben kapcsolt; zsíros társadalmi kapcsolatai révén sikerült is építtetnie (!!!) magának egy mozgásfejlesztő (!!!) termet az alagsorban. Nagy ablakkal, eszközökkel, legalább 8*8 métereset. Ide már persze csak elvétve mehettem be órát tartani. Kár volt belém.
(Ez még a néhai tornaöltöző. Itt a kollegina már - félig - kiköltözött, át egy szebb jövőbe.)
Némi huzavona után kiderült, hogy ugyan van egy szabad helyiség, de ezt valamelyik - szintén befolyásos - kollegina raktárnak használja. Az igazgató pedig kiállt a munkám szakmaiságához szükséges feltételekért. Ja bocs, nem. Nem volt vér a pucájában. És felküldött a tornaszertárba dolgozni.
Ígyhát ebben az időszakban a II. kerületi kétségekkel küzdő, tanácsért folyamodó szülőkkel végülis volt lehetőségem zárt térben, kiváncsi tekintetektől mentesen szót váltani. Igaz, hogy az asztalom egy kiszuperált egy személyes gyermekpad lett, és körülöttem a dobbantók, labdák, színpadi kellékek, jelmezek, és még ki tudja, mik tökéletesen kaotikus egyvelege vonta magára a kliens figyelmét; igaz, hogy ha lekapcsolták a folyosón a villanyt, akkor nálam is sötét lett; igaz, hogy továbbra sem tárolhattam sehol a felszerelésemet (Ja de. 2 szinttel lejjebb kaptam egy szekrényt...), és igaz, hogy néha benyitott valamelyik testnevelő a szivacsokért, vagy a hegedűtanár, hogy siessek már, mert ő is itt tartana órát; de végülis el tudtam látni a munkámat, amiért fizettek. Ez a lényeg, nem igaz?
Talán a sok dobbantó hatására, de hamarosan én is dobbantottam...
Dolgozom Móron. A szoba mindenkié. A laptop az enyém...
Így kerültem Mórra. Ahol ugyan feltűnt a rossz matek, hogy 4 szobában dolgozunk velem együtt 5-en, de ez aztán plasztikusan megoldódott. Valamiért mindig, minden kolléga segített; amikor nem volt pardon, túlvállaltuk magunkat, azt meg átvészeltük valahogy. Persze, itt is dolgoztam a "folyosón". Persze, itt sem volt saját polcom. És nem, itt sem tudtunk a számomra kijelölt helyiségben felállni, megmozdulni, földön játszani a kölykökkel - hely hiányában. De itt már legalább mindenki számára a kezdetektől nyilvánvaló volt, hogy a pszichológus zárt ajtók mögött, csendben, zavartalanul tud dolgozni. És igyekeztek segíteni, hogy ez meg is valósuljon.
Itt épp nem sikerült jól a logisztika. Terápia és reggeli, egy helyiségben...Végülis: életszerű.
Újabb év telt el, és - bármilyen kicsi is legyen a móri épület - az én szobám falait gipszkartonozzák, festik. Ma veszek szőnyeget - ahová igenis le lehet ülni, feküdni kölykökkel; holnap viszek még néhány szükséges kelléket, és beköltözöm. A saját képemre, kényelmemre rendezkedem be; amit leteszek, az holnap a helyén vár meg; nem leszek senkinek útban. Úgy alakíthatom ki a rendszert, hogy nekem kézre álljon, hogy én kényelmesen mozogjak, dolgozzam, létezzem benne.
Hát, eljött ez is. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése