Szombat este buli volt minálunk. Baráti összejövetelnek indult, aztán végül hárman lettünk, és a már társasághoz megvásárolt alkoholmennyiség elfogyasztásának hatására töviről hegyire megvitattuk az élet nagy kérdéseit.
Épp nagy vehemenciával váltottam témát az egyik kedves fiú barátommal folytatott nagyon mély beszélgetéseinkről, és csaptam át abba, hogy a múltbéli párkapcsolatomban kapott milyen sérülés miatt tartok ott, ahol tartok, mikor a társaság harmadik tagja provokatív éllel rákérdezett: vajon Zsoltit nem bántja, hogy csak így dobálózom a különböző férfi-nevekkel? Azért csinálom, hogy féltékennyé tegyem? Nem gondolom, hogy megalázom ezzel?
Én ilyenkor - mit van mit tenni - elgondolkodom. Azon, hogy vajon
valójában miért mondom ezeket. Mi célom vele. Valóban a páromat akarom földbe döngölni vele?
A kérdező így aztán a következő választ kapta: Zsolti pontosan tudhatja, hogy semmi oka féltékenységre. Elmesélem neki a történéseket az életemben, mitöbb, a velük kapcsolatos érzéseimről is beszámolok (néha bővebb lére eresztve is, mint igényli). Ha ettől benne féltékenység ébred, akkor
ébredjen még most, mielőtt összeházasodnánk. Tudjuk meg most, hogy hol vannak a kapcsolatunk határai, hogy
eldönthessük, hogy akarjuk-e vállalni ezeket a határokat. Ő azt, hogy én nyitott vagyok mások felé is - gondolatilag, érzelmileg, mittudomén - amellett, hogy sosem hazudnék neki vagy járnék külön utakon a háta mögött; én pedig azt, hogy esetleg rossz szemmel nézi ezeket a nagyon közvetlen emberi kapcsolataimat.
A kérdező visszakérdezett: Ezek szerint akkor
valóban provokálod Zsoltit?
Én pedig bevallottam, hogy
ebben az értelemben IGEN.
Szerencsére másnap reggel időnk is, kedvünk is volt még az ágyban, immáron kettesben jól megtárgyalni az előző estét. Vártam, hogy Zsolti majd felhozza ezt a témát - de abszolút másra, más aspektusból
hívta fel a figyelmemet, ami neki szöget ütött a fejébe. A féltékenység-téma fel sem jött volna, ha fel nem hozom. És a következő konklúzióra jutottunk együtt is:
Az ember tettei, érzései saját magáról szólnak. Ha jól működik a párkapcsolatunk, mindketten a helyén vagyunk benne, akkor
bármelyikünk megteheti, hogy nyitott, kíváncsi, elfogadó mások irányába is; hiszen egyrészt működik az őszinteség, tehát a másik tájékoztatást kap arról, hogy mit élünk meg, másrészt pedig romantikus érzelmek egyikünkben sem ébrednek egy kívülálló iránt. Ebben az esetben a külsősökkel megélt tapasztalások
nem tabuk, lehet róluk beszélni, ugyanúgy, mintha a szomszéd néni macskája lenne a téma. Ha ebben az esetben valamelyikünk fennakad valamin, akkor azt első sorban saját magában kell lerendeznie - természetesen a másik fél aktív segítségével.
Lényeg a lényeg: a párkapcsolat nem kalitka, hanem
otthon, ahol önszántamból vagyok jelen. Amennyiben úgy élek, ahogy szeretnék, és eközben a társam is ugyanígy tesz, a párkapcsolat rendben van. Amennyiben valamelyikünk olyat tesz, amivel megsérti (akarva vagy akaratlanul) a másik határait, abban az esetben el kell gondolkozni: tudjuk és akarjuk-e ezeket a határokat egymással harmóniába hozni. Azaz: hajlandó-e egyikünk a tettein, másikunk a határain változtatni a kapcsolat kedvéért. Amennyiben igen, úgy vásár után megintcsak nincs alku: aki bevállalta a változtatást, az meghozott egy döntést, és ezzel vállalta, hogy a későbbiekben annak megfelelően él. Létrejött egyfajta íratlan szerződés a felek között.
Namármost: az adott kapcsolatba mindenki egy adott készletnyi vággyal, igénnyel, preferenciával lépett be. Az első percben egyik fél sem látja tisztán, hogy a másiknak mik ezek az igényei. Idő kell, gyakran hosszú évek, míg ez az igény-profil kirajzolódik. És ennek során a legtöbbször vannak ütközési pontok a felek igényei között. Ezekben az esetekben pedig a fenti működésmód lép érvénybe.
Viszont: én csak azt dönthetem el, hogy
kell-e nekem a másik úgy, ahogy van, anélkül, hogy egy szemernyit is megváltozna. Maximum arról dönthetek, hogy
én szeretnék-e változni annak érdekében, hogy el tudjam fogadni őt. És ő is pont ugyanerről dönthet, csak fordítva.
Tehát: a féltékenység alapvetően határszabás. Nekem alapkövetelménye egy kapcsolatnak a totális őszinteség. Ha ez nincs, alapból bukta. Ha van őszinteség, akkor ha van elég bizalmam, akkor elhiszem, amit a másik mond. Ha nincs, akkor ezen nekem kell változtatni. Ha van őszinteség és bizalom is, akkor a dolgok kiderülnek. És innentől pedig mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy szeretné-e elfogadni a másikat olyannak, amilyen.
És ha Zsolti felállt volna szombat este, és azt mondja: Sajnálom, Kicsim, nekem nem fér bele, hogy egy sráccal mély szexuál-lélektani elemzésekbe bocsátkozol heti szinten, ez nekem sok, úgyhogy szedem a sátorfámat!, akkor valószínűleg baromira sajnáltam volna, de
megértem és elfogadom a döntését. És nem haragudtam volna rá.
Mindenkinek a saját határait kell kijelölni, és tisztában kell lennie azzal, hogy csakis azok szerint élhet. Azokért pedig csakis saját magát okolhatja, vagy saját magán dolgozhat velük szemben.
