A Megoldás

Nincs több kényelmetlenség! Nincs több nyakatekert testhelyzet, nincs több hátfájás. És már nem csak az ágyban lehet, hanem a kanapén is! Nincs több szabály, nincs több korlát, az enyém lehet bármi, amit csak a fantáziám megkíván! Nincs több várakozás! Nincs több félbeszakadt procedúra!

Bekötötték hozzánk az internetet! Már azt töltök le, ott és akkor, amit csak akarok! :)

Mission Impossible

Figyelem! A történet a képzeletem szüleménye. Minden valósággal való egyezés csakis a véletlen műve lehet...!

Könyékig túrok a táskámban. Valahol volt mégegy. Emlékszem. Tuti volt. Nincs. De, megvan. Gyűrött, de tiszta. Jó lesz.
Kedvesen a szomszéd nénihez fordulok, megkérdem, megőrzi-e a cuccom. Némi szkepszissel bólint. Remek.
Elindulok. A mozgástól néha megbillenve felrántom az ajtót. Itt nincs. Tovább kell mennem. 2-3 kocsi végigjárása után (ajtó kétkézzel felránt, majd visszaerőltet kocsinként 4-szer) megtalálom. Foglalt. Kivárom. Remélem, a néni addig nem száll le a laptopommal Érd-Felsőnél...
Felszabadul. Belépek. Az ajtó meglepő módon kifelé nyílik. Befelé szokott. Bemenet ez kellemes meglepetés.
Amit látok, arra nem nagyon vannak európai kifejezések. Papír azért van. De nem számolok vele. El tudom képzelni, hogy hol járhatott, mielőtt ide került. Neeem, inkább nem gondolok bele.
Nekiveselkedek. A szoknyát rutinosan beletűröm a pólómba, felül, így az tuti megússza. A harisnya nem probléma, az legalább bármilyen állásban testhez simul. Nyertem.
Az ülőke le van hajtva. Erre jó az itteni papír. Tépek egy adagot, és felhajtom az ülőkét. Nem marad úgy. Újabb darabot tépek, amivel kényelmesen(???) megtartom a fenti állásában az ülőkét, hogy ne dőljön rám. Helyben vagyunk.
Persze ha épp vágányt váltunk, akkor gondot okozhat, hogy nem tudok megkapaszkodni semmiben, ami ne vonná maga után a fertőző osztályon való hosszas kezelésemet. Az ismert póz megtartásához a hajam lágyan végigtörli a berendezés szemben fekvő részét. Össze kellett volna fogni ezt is. Erre nem gondoltam. Mindegy. Azzal legalább nem eszem, és nincs rajta nyálkahártya...Ja, és naponta megmosom úgyis...
Aztán vágányt váltunk. A befelé jövet áldásnak tűnő kifele-nyíló-ajtó hirtelen nyikkanással kicsapódik. Kint az Érd-Felsőn leszállni készülő nyugdíjasok és középiskolások magukra erőltetett nyugalommal figyelik a produkciót. Pukkedlizni nem tudok, le van tolva a harisnyám, így inkább csak kedvesen mosolygok, és a lehető leggyorsabban visszarántom az ajtót. És ezúttal be is zárom - bár így legalább 3 másodperccel tovább kell érintkeznem a kilinccsel, mint amennyire okvetlenül muszáj lenne. Mindegy. Fő az óvatosság. Így másodjára. Ahogy néztem, senkinek nem volt elég ideje, hogy fotózzon, vagy videózzon, ha minden jól megy, megúszom a youtube-ot.
Végeztem. Kiveszem az eddig kalózként fogam között szorongatott zsebkendőt. És használom. Nyálas. Sebaj. Az legalább steril. A helyükre rántom a rétegeket, rutinosan elkerülve az ülőkét a szoknyám szélével. Ez megy.
A csapban nincs víz. Várható volt. Áldom az eszemet a táskámban tartott kézfertőtlenítőért. Az első mosdóig megteszi.
Lehúzni persze szintén nem lehet. Sebaj. Majd kiviszi a léghuzat.
Azért - biztos, ami biztos - bent megvárom Érd-Felsőt. Csak akkor lépek ki, amikor a közönség már leszállt. Kikémlelek. Nem látom a nénit meglógni a laptopommal.
Azt hiszem, nyertem. :)

A sz@r is keserű...

Kevés dolog tud annnnnyira felidegesíteni, mint amikor emberek előre megfontolt szándékkal nem vesznek tudomást a velük történő jó dolgokról. Ármányt keresnek az őszinte mosoly, gúnyt az elismerés mögött; ha lehetőséget kapnak, az terhes feladat; ha ajándékot, az nem felel meg az ízlésüknek.
Ha belegondolok a helyzetükbe: szánom őket. Szeretnék segíteni - de nagyon nehéz.
Mert amikor kedves vagyok, iróniát vagy arroganciát feltételeznek.
Pedig a puszta jószándék vezet, hogy megjavítsam azt, amit maguknak rontanak el.

Szupercsapat

A falmászó edzésünkön korosztály szerint vannak a gyerekek. Előbb a kicsik jönnek, fél tíztől, majd 11-től a nagyok.

A szombati táborba viszont vegyesen jelentkezett mindenki - a középsős Lalától a jövőre középsulis Daniig és Konrádig. Mi pedig egy kicsit aggódtunk - senkinek nem legyen unalmas vagy érdektelen a program.

Aztán eljött a szombat, és jöttek vele a Helyzetek. Amikben tökéletesen bebizonyosodott, hogy a Szupercsapatot eddzük hétről hétre. Mert természetesen mindenki tette a dolgát, mindenki megtalálta a a társaságát;

• de amikor mostazonnal szüksége volt valakinek egy almára, akkor valamelyik nagyfiú pattant, és adott (az én kezem természetesen ismétcsak 8 órán át foglalt volt...és nem vakaróztam :D); 

• amikor fel kellett mászni a kimerült picilány mellé, és felsegíteni egy nehéz pálya utolsó 3 lépésén (amivel már 30 perce küszködött kitartóan), akkor természetes volt, hogy többen is jelentkeztek a feladatra; 

• és lélegzetvisszafojtva figyelte mindenki, hogy Ákos hogyan veszi az elölmászás akadályát (elárulom: csillagos ötösre);

• és a közös játékoknál is mindenki megvárt mindenkit; érezhetően az összes táborozó a csapat teljes jogú résztvevője lehetett;

 

• és mindenkinek jutott egy ölelés, egy simogatás, egy dicséret - nem csak tőlünk, hanem a táborozó-társaktól is. 

 

Nem volt feleselés, egymás agyára-menés (játékból bírkózás azért persze igen), megvadulás; ellenben megtapasztaltunk rengeteg empátiát, szeretetet, kedvességet, kreativitást, játékos kedvet és figyelmességet.
Köszönjük, Kedves Szülők, hogy ilyen lurkókat neveltek; köszönjük, fiatalok, hogy Veletek tölthettük (és hogy így tölthettük Veletek) a szombatot! :)

Napi trükk

Ugye ismeritek azt, amikor egy gyerkőc annyira belelovalja magát egy problémába, hogy már zokog, és magyaráz, és nem tud megnyugodni.

Tegnap - abszolút intuitíve, szigorúan megérzés alapon - kitaláltam és -próbáltam egy ilyen lurkó megnyugtatására egy új technikát, és nagyon bejött. Nevezetesen:

Vedd az öledbe a kölyköt szemből, öleld magadhoz szorosan, fojtsd belé a szót, és mondd azt, hogy most nem magyarázunk, meg nem gondolkozunk, CSAK ARRA FIGYELÜNK, HOGY EGYSZERRE VEGYÜK A LEVEGŐT. Ezután fel kell venni az ő sírástól zaklatott ritmusát, majd szépen ki lehet egyengetni és le lehet lassítani (ügyelve persze, hogy ne a saját ritmusomat erőltessem rá, neki az túl lassú, "megfullad" tőle). 

Ennyi. :)
Nagyon egyszerű, és nekem nagyon bejött. Várom a visszajelzéseket, ha valaki kipróbálja! :)