Találkozások

Idén lesz a 10 éves érettségi találkozóm.
Megöregedtünk? Nem. Ijesztő ez? Nem.Van kedvem elmenni? Nincs. El fogok menni? El fogok.

Nincs kedvem elmenni, mert már az 5 évesen is azt éreztem: akivel jóban voltam, akik számítottak, számítanak, azokkal találkozó nélkül is találkozom. Akikkel pedig annyira nem viseljük szívünkön egymás sorsának alakulását, úgyis leakad a társalgás a sablonos kérdéseknél.

Érhetnek persze meglepetések: rácsodálkozhatok régi-új arcokra. Annak viszont - sajnos - sokkal nagyobb az esélye, hogy az egész találkozás egy masszív páváskodásba fullad, ahol igazából senki sem a valódi terveiről, vágyairól, helyzeteiről mesél; hanem minél szebbnek, jobbnak, nagyobbnak akarja mutatni magát a többiek előtt. Ennek pedig inkább romboló, mint építő az ereje - szerintem. Még nekem is, akinek tényleg minden okom megvan a békességre, boldogságra, büszkeségre. Egyszerűen rossz energiája van az egész hülye, megcsinált helyzetnek.

Sokkal jobb lenne - mondjuk mint tegnap - a semmiből összefutni egy-egy régi osztálytárssal; akár olyannal, akit már ezer éve nem láttam, és azt is csak a közösségi oldalakról tudom, hogy él-e, hal-e. Eltölteni Vele egy órát, vagy csak egy felet; beszélgetni arról, ami tényleg érdekli Őt, nomeg engem; megismerni egy szeletet egymásból a vetítéseken, önbizalom-tuningokon túl.

Egy ilyen találkozó érdekelne.
Így fogom csinálni a hivataloson is? Így hát. És feldobom ezt a többieknek is? Naná! :)

Duplatükör, szimmetria.

Ő, rólam:

Tegnap megkért, hogy segítsek kitakarítani, bár arról volt szó, hogy majd ma megcsinálja egyedül. Múlt héten én takarítottam. Ma a kezembe nyomott a ház előtt egy tubus folttisztítót: azzal a szöveggel, hogy ha nem tisztítom ki kabátom estig, akkor megnézhetem magamat. Egész este házon kívül volt. Az utóbbi hetekben folyton fáradt, nyűgös, ingerlékeny. Gyakran kiszolgáltatja magát, minden reggel velem főzeti a teáját. Amikor felvetettem, hogy elmegyek sörözni a haverokkal, megkért, hogy 10-re érjek haza. Csak mióta elment itthonról, 4-szer hívott fel különböző ürügyekkel. Időnként napokra lelép a barátnőihez. Reggel én vittem le a szemetet.

Én, róla:

Napok óta feszült, ingerlékeny, figyelmetlen. A koszos ruhák kupacban hevernek a szekrény előtt a szőnyegen; ha mégis a szennyesbe kerülnek, kilógnak a zoknik. A kuka körül folyton szét van szórva a dohány, nem győzöm összesöpörni. Mindent ott hagy, ahol épp abbahagyta a használatát. Néha úgy érzem, sokkal jobban érdekli a gitározás, mint én. Nem áztatja be a koszos tányérokat, nem dobja ki az üres wc-papíros gurigát. Beledumál, amikor vezetek. Zuhanyzás nélkül fekszik bele a frissen felhúzott ágyneműbe. Egyszerre több sorozatot is néz; ha beszélgetni szeretnék, elmeséli, melyikben mi történt. Én főzök, mosok, teregetek, hajtogatok.

VAGY

Ő, rólam:

Gondosan vezeti a háztartást, mindig van tiszta ruha, meleg étel. Akkor is, ha épp fáradt, nyűgös, beteg, elfoglalt, leharcolt. Leltár van a fejében arról, hogy mit is használok, mi fogyott el, mire van szükségem; és ami hiányzik, azt előbb-utóbb beszerzi. Azt is, amire csak vágyakozom. Rengeteget, erőn felül foglalkozik a közös álmaink építésével. Mindenben támogat, akkor is, ha az a valami neki áldozatokkal jár(hat). Összepakol helyettem, amikor húzom az időt. Akkor is szeretettel ébresztget, amikor már 20 perce talpon kellene lennem. Amikor elmegyek sörözni a haverokkal, éjfélkor azért hív fel, hogy nem esett-e bajom; és nem azért, hogy leszúrjon, hogy hol kujtorgok.

Én, róla:

Minden itthoni teendőben szeretettel segít. Minden reggel megfőzi a teámat. Tolerálja, ha ingerlékeny vagy fáradékony vagyok. Azzal és oda megyek, akivel és ahová csak szeretnék; tökéletesen bízik bennem, és tiszteletben tartja a szabadságvágyamat. Megdicséri, amit főztem. Általában elmosogat helyettem. Nagyon igyekszik, hogy ne hagyjon szanaszét mindent. Elviseli, ha hülye játékokat játszom, vagy ősrégi filmeket nézek. Bármikor belemegy, hogy ma vacsorázzunk a hamburgeresnél. Végigállja velem a sort a rendelőben. Nem teszi szóvá, hogy minden nap becsengetek, pedig kulccsal is bejöhetnék, ami Neki sokkal kényelmesebb volna.

Elvárások vs. elégedettség. Jogok vs. elfogadás. Változtatás vs. változás.
Nézőpont kérdése.
Csak rajtunk múlik, minden nap.

A borsó meg a héja...

Zsolti időről időre elfelejti a telefonszámát. Ilyenkor - amikor nem jut eszébe például autószerelőnél, állásinterjún, rendelés-leadásnál, és más lényeges és kevésbé lényeges helyeken - általában felhív, én meg megmondom neki. Ő nem szabadkozik, hogy milyen feledékeny, hogy nem tudja; én meg nem dörgölöm az orra alá, hogy miért nem.

Időről időre elveszítem a kesztyűmet. Ilyenkor - amikor nem találom, és keresem a szekrényben, a kabátzsebekben, a táskámban, a kocsiban, és más lehetséges helyeken - általában megkérdezem Zsoltit, hogy nem látta-e valahol. És bár ő azt mondja, hogy nem látta, másnapra mindig megtalálja. A pakolóban, a kocsi mellett. Ott szoktam ugyanis elhagyni. És én nem szabadkozom, hogy milyen trehány vagyok, hogy mindig elhagyom; ő meg nem dörgöli az orrom alá, hogy miért nem figyelek jobban.

Zsák a foltját, azt hiszem.

Most jó.

Annnnyira nagyon, kimondhatatlanul boldog vagyok amiatt, hogy magam mögött hagytam egy - az utóbbi időben főleg - energia-vámpíroló, kimerítő, görcsös, rossz értelemben küzdelmes helyszínét az életemnek!

Máskor is történt már velem ilyen. És mindig csak már utólag, a rosszat hátrahagyva ismerem fel, hogy mennyire rossz is volt már az nekem valójában.
Ami persze nem azt jelenti, hogy amiből kiszálltam, az tényleg, abszolút értelemben ROSSZ, vagy az volt. Sokkal inkább jelenti azt, hogy velem már nem volt kompatibilis. Vagy alkalmasint én már nem vagyok kompatibilis vele. Pont ezért olyan baromi nehéz az ilyen helyzeteket hátrahagyni: mert racionálisan még az idők végezetéig bírhatóak. Csak éppen nem vagyunk racionális lények...

Úgy érzem magamat, mint aki 5 centivel a föld fölött jár. :)
A nehéz döntések jutalma ez.

Se veled, se nélküled...

A futás, ugyebár...

...remek sport; fantasztikus alakom lesz tőle (vagy legalábbis ezt hiszem), s ennek okán tengernyi önbizalmat ad; nem is beszélve a sikerélményről, az örömhormonokról, a futó-közösségről, a verseny-hangulatról, a példamutatásról a kölykeim felé; rengeteget növel az állóképességemen; erősíti az immun-rendszerem; rendszert visz a testi-lelki működéseimbe. Nem sport, hanem életforma. Beszippantott, hálás vagyok, büszke vagyok rá, imádom.

...iszonyat macera, főleg télen, amikor kint alapból nem valami hívogató az idő. Munka után már sötétben nekiindulni, hideg levegőt kapkodva filózni, hogy vajon lesz-e ebből torokgyuszi, vagy nem. Meg aztán az öltözködés: ne legyen túl sok, de túl kevés se. Milyen távra menjek? Mekkora kört. Azt már unom. De a másik rövid. Vagy hosszú. Vagy sötét, és ennek okán nem biztonságos. Halálra unom magam. Elkezdett esni az eső. Vagy a hó. Nem állhatok meg, mert rámhűl a ruha, és akkor nemcsak torok- de tüdőgyuszi is. Mégis menni kell. Lottyadt leszek, ha nem. Bálnára hízom, ha nem. Elkárhozom, ha nem. Utálom.

Ma lementem a konditerembe. "Csak" 30 percet futottam. Melegben. Békében. És mindjárt megvacsorázom.

Mégis imádom.