Dilemma

2014. január 2-tól egy éven át - azt hiszen, mondhatom, hogy - aszketikus életet éltem. Lefutottam havonta 60-80 km-t; emellett naponta egyszer ettem - igaz, akkor bármit és bőségesen.
Meg is lett az eredménye: a lepunnyadt lekvárból fél év alatt bombabiztos alakom lett; a ruháim meglepő módon lazává váltak, a közérzetem az egekbe röppent.
Fentieket imádtam, így a módszert tovább folytattam. Tiszta sor.
És közben baromi büszke voltam magamra, arra, amit elértem; óriási sikerélmény és megelégedettség uralkodott az életemben. Azt éreztem, hogy képes vagyok irányítani a sorsomat; nem azzal, hogy vékony maradok, hanem azzal, hogy elégedett tudok lenni, tudatosan, huzamosan magammal.

Karácsony előtt megtudtuk, hogy kisbabánk lesz. Óriási öröm, óriási újratervezés...Kábé egy hónapig még naponta egyszer ettem, és próbáltam a megszokott ütemben kijárni futni. Fentiek eredményeképp a folyamatos éhség és torokgyulladás boldog állapotában töltöttem az első "tudatos" heteket. El voltam keseredve. Január utolsó két hetében végül "jobb belátásra tértem", már csak itthon tornáztam, elkezdtem naponta többször enni.
A futással, az étrenddel is szinte napra pontosan 1 év telt el együtt, mikor elengedtem a gyeplőt.

Azóta szenvedek.

Pedig igazából élvezhetném.
Aki velem volt, tudja: tényleg úgy éltem egy évig, mint egy önsanyargató aszkéta. Akkor kellett volna szenvednem. (Szenvedtem is, de az óriási elégedettség és önbizalom mindenért duplán kárpótolt. Sosem éreztem még olyan jól magamat a testemben.)
Mégis: most úgy érzem magam, mint aki felköpött, aztán alááll...Egy év "önmegtartóztatást", 1 év felépített, bejáratott, működő (és így sokkal kisebb energiabefektetéssel tovább-működtethető) rutinját odadobtam a kutyák közé.
Kifogásnak érzem, hogy "nem bírom az iramot". Kifogásnak érzem, hogy "fáradt vagyok". Néha még azt is, hogy "ezt a baba miatt kell megennem".

Ugyanakkor meg: emellett az óriási szenvedés-nyomás mellett sem megyek ki, és futok heti 2-3 alkalommal 8 km-t, ahogy előtte. Tehát nyilván nem átverem magamat, nyilván a szervezetem jogosan jelzi, hogy vissza kell váltani alacsonyabb sebességfokozatba. (Ezt mi sem mutatja hitelesebben, mint a tény, hogy rengetegszer rajtaütés-szerűen elalszom random hülye időpontokban. Tehát hitelesen, "igazoltan" vagyok túl fáradt...)

Fogalmam sincs, mit kellene csinálnom. Összeszorított foggal megemberelnem magam, és folytatni amit tavaly elkezdtem, legalább a rendszerességet kőkeményen fenntartva (és ha muszáj, akkor az intenzitáson, távokon csökkentve), és nem rettegve attól, hogy hogyan leszek képes egy kisbaba mellett újra elölről kezdeni az egészet (mert már nem akarok, nem tudok anyukaként sem anélkül az önbizalom és önszeretet nélkül élni, amit az előző évben megszereztem); vagy elengednem magamat, és belesodródom a "most megtehetem" kétes illúziójába, hogy aztán duplán koppanjak az üvöltő csemete vs. úgy nézek ki, mint egy bálna ördögi körében.

A testem az egyiket mondja. A testem nem fél attól, hogy mi lesz vele.
Azt hiszem, jobban bízik bennem, mint én őbenne...

Hétköznapi hős

Rengeteg olyan nap van, amikor hétköznapi hősnek érzem magamat.
Persze nem mentem meg az őserdőket, nem találom fel a rák ellenszerét, és nem csökkentem 0%-ra a nők elleni erőszakot...Aztán mégis.

Nem olyan dolgokért, amikért ünnepelni kellene engem - ugyanakkor meg néha úgy érzem, kéne valahol egy nagy büszkeség-fal, amire néha felkerülhetne, hogy

• elmosogatok reggel, indulás előtt, hogy a Férjemnek ne kelljen délután,
• munka után még lemegyek az edzőterembe, hogy lefussam az 5 km-emet, és ne növesszek a leendő bálna méretű pocakom mellé ( / mögé / azt kiegyensúlyozandó) elefánt méretű feneket,
• szép rendet tartok az otthonunkban akkoris, amikor orbitálisan fáradtan érek haza minden nap,
• kedvesen és gyorsan válaszolok mind a 60 emailre, amit csak kapok,
• 8 munkaóra alatt ellátok 7 klienst és megírok 4 szakértői véleményt,
• ezek után még van kedvem vacsit főzni.

Nem nagy csoda ez; nagyjából ugyanezeket csinálja mindegyikünk nap, mint nap.
Ugyanakkor tényleg kellene az a bizonyos büszkeségfal, ahová nap, mint nap kifüggeszthetnénk mindenkit, aki becsülettel ellátja a kötelességeit, figyelmes a környezetével, ügyel az egészségére, odaadó a családjával.
Olyan dolgok ezek, amik mellett a napok sodrásában nagyon könnyen elmegyünk, természetesnek véve őket. Ugyanakkor ez mind valahol, valaki számára komoly fegyelmezettség, logisztika, erőfeszítés, kitartás, akaraterő kérdése. Amiért mindenkinek kijár az elismerés.

Ráérsz?

Mélyen tisztelt Olvasók!

Kimagasló tudományos jelentőséggel bíró, saját fejlesztésű, a gyakorlatban untig tesztelt és bizonyított hatékonyságú módszert osztok meg Veletek. Csak itt, csak most, csak Nektek!

Rengetegszer belefutok a jelenségbe - mondhatom: nap, mint nap - hogy az emberek a "Ráérsz xy-kor?" típusú kérdésre hezitálva, vagy egyáltalán nem válaszolnak. Nem mondanak nemet, de igent se. Kitérnek a válaszadás elől, vagy igent mondanak olyan gesztusok kíséretében, amiből már előre lehet tudni, hogy a dolog olyan lesz, mint a kutya vacsorája.

Ígyhát: következzen a rég bevált, agyontesztelt, csalhatatlan receptem az ilyen jellegű helyzetek uralására:

1. Ha megkérdezik, ráérek-e, végiggondolom, hogy fontos-e nekem az adott program. Ha nem nagyon fontos, akkor nem ígérem meg, hogy jelen leszek, és ezt a kommunikációmban egyértelműen jelzem is. Nem hivatkozom külső indokokra (=kifogás), hanem elmondom az igazat. Pl.: "Baromi fáradékony vagyok mostanság, szerintem képtelen leszek elmenni az esti összejövetelre. Bocsi." Egy ilyen után - ha mégis pont ahhoz lenne kedvem - nekem nem ciki mégis beesni; persze ekkor már számolni kell vele, hogy a másik fél is rugalmasan átalakította az adott programot (mondjuk fiúbuli lett), tehát nem árt a módosítás előtt érdeklődni...A lényeg: ilyenkor nem hagyatom nyitva a másikkal a kiskaput, azzal hitegetve, hogy "Óóóó, én el akarok menni!", majd ejtem pofára azzal, hogy "Sajnos közbejött valami...". Én azt hiszem, hogy megtisztelem ezzel a másik felet - még akkor is, ha az adott helyzetben nehéz kimondani, hogy "Bocs, de nekem ez most nem az elsődleges prioritás, ha esik be fontosabb dolgom, akkor azt fogom választani."
2. Ha pedig fontos az adott program, akkor megnézem a naptáramban, hogy foglalt-e már az adott időpont. Ha nem foglalt, akkor (és itt jön a trükk) beírom az adott eseményt, és (még fontosabb mozzanat) innentől a később megszervezésre kerülő tevékenységeknél figyelembe veszem ezt a naptári bejegyzést. Tehát nem szervezek rá. Tiszteletben tartom a szándékomat, és ezt másokkal is tiszteletben tartatom. A főnökömmel is - ha korábban úgy határoztam, hogy meggyőzöm. A férjemmel is - nyilván a naptár-bűvölésnél az ő programjait sem hagyom figyelmen kívül.

Ennyi a bölcsek köve.
Ilyen módon hiszem, hogy az ember arra ér rá, amire rá szeretne. Ha két fontos esemény időpontja eleve ütközik, akkor nagy valószínűséggel valamelyik a megszervezéskor még módosítható. (Oké, vannak extrém kivételek, de ezek nem a hétköznapi események általában...)
Ha pedig később jön új opció, akkor azt bizony a már meglévőkhöz kell igazítani. Nincs olyan, hogy "valami közbejön". A "valamit" - úgy tapasztalom - akkor nem lehet a naptáramhoz igazítani, ha az fontosabb nekem a naptári bejegyzésnél. Akkor meg az első variációt kell választani már rögtön az elején, nemde?

Így tudok helytállni 2 féle munkával, 3 városban, bentlakóval a pocakomban nap, mint nap. :)
Nesze Nektek! :)

Mókuskerék

Van egy munkahelyem.

Van egy stabil munkahelyem.

Van egy stabil munkahelyem, fizetéssel.

Van egy stabil munkahelyem, normális fizetéssel.

Van egy stabil, kulturált munkahelyem, normális fizetéssel.

Van egy stabil, kulturált munkahelyem, normális fizetéssel, munkaidővel.

Van egy stabil, kulturált munkahelyem, normális fizetéssel, emberi munkaidővel.

Van egy stabil, kulturált munkahelyem, normális fizetéssel, nagyon emberi munkaidővel.

Van egy stabil, kulturált munkahelyem, normális fizetéssel, nagyon emberi munkaidővel, kollégákkal.

Van egy stabil, kulturált munkahelyem, normális fizetéssel, nagyon emberi munkaidővel, képzett kollégákkal.

Van egy stabil, kulturált munkahelyem, normális fizetéssel, nagyon emberi munkaidővel, képzett kollégákkal, akik dolgoznak.

Van egy stabil, kulturált munkahelyem, normális fizetéssel, nagyon emberi munkaidővel, képzett kollégákkal, akik 20 éve együtt dolgoznak.

Van egy stabil, kulturált munkahelyem, normális fizetéssel, nagyon emberi munkaidővel, képzett kollégákkal, akik 20 éve együtt dolgoznak, és mindent tudnak.

Van egy stabil, kulturált munkahelyem, normális fizetéssel, nagyon emberi munkaidővel, képzett kollégákkal, akik 20 éve együtt dolgoznak, és mindent jobban tudnak nálam.

Van egy vidéki, stabil, kulturált munkahelyem, normális fizetéssel, nagyon emberi munkaidővel, képzett kollégákkal, akik 20 éve együtt dolgoznak, és mindent jobban tudnak nálam.

Van egy vidéki, stabil, kulturált munkahelyem, normális fizetéssel, nagyon emberi munkaidővel, ahová minden nap utazom, képzett kollégákkal, akik 20 éve együtt dolgoznak, és mindent jobban tudnak nálam.

Van egy vidéki, stabil, kulturált munkahelyem, normális fizetéssel, nagyon emberi munkaidővel, ahová minden nap összesen oda-vissza 90 percet utazom, képzett kollégákkal, akik 20 éve együtt dolgoznak, és mindent jobban tudnak nálam.

Van egy vidéki, stabil, kulturált munkahelyem, normális fizetéssel, nagyon emberi munkaidővel, ahová minden nap összesen oda-vissza 90 percet utazom, képzett kollégákkal, akik 20 éve együtt dolgoznak, és mindent jobban tudnak nálam, és akik közé nekem nagyon nehéz beilleszkedni.

Van egy vidéki, stabil, kulturált munkahelyem, normális fizetéssel, nagyon emberi munkaidővel, ahová minden nap összesen oda-vissza 90 percet utazom, képzett kollégákkal, akik 20 éve együtt dolgoznak, és mindent jobban tudnak nálam, és akik közé nekem nagyon nehéz beilleszkedni, ahol igyekszem.

Van egy vidéki, stabil, kulturált munkahelyem, normális fizetéssel, nagyon emberi munkaidővel, ahová minden nap összesen oda-vissza 90 percet utazom, képzett kollégákkal, akik 20 éve együtt dolgoznak, és mindent jobban tudnak nálam, és akik közé nekem nagyon nehéz beilleszkedni, ahol igyekszem alkalmazkodni.

Van egy vidéki, stabil, kulturált munkahelyem, normális fizetéssel, nagyon emberi munkaidővel, ahová minden nap összesen oda-vissza 90 percet utazom, képzett kollégákkal, akik 20 éve együtt dolgoznak, és mindent jobban tudnak nálam, és akik közé nekem nagyon nehéz beilleszkedni, ahol igyekszem alkalmazkodni, de gyakran nem veszik észre.

Van egy vidéki, stabil, kulturált munkahelyem, normális fizetéssel, nagyon emberi munkaidővel, ahová minden nap összesen oda-vissza 90 percet utazom, képzett kollégákkal, akik 20 éve együtt dolgoznak, és mindent jobban tudnak nálam, és akik közé nekem nagyon nehéz beilleszkedni, ahol igyekszem alkalmazkodni, de gyakran nem veszik észre, és úgy érzem, minden rossz, bármit csinálok.

Van egy vidéki, stabil, kulturált munkahelyem, normális fizetéssel, nagyon emberi munkaidővel, ahová minden nap összesen oda-vissza 90 percet utazom, képzett kollégákkal, akik 20 éve együtt dolgoznak, és mindent jobban tudnak nálam, és akik közé nekem nagyon nehéz beilleszkedni, ahol igyekszem alkalmazkodni, de gyakran nem veszik észre, és úgy érzem, minden rossz, bármit csinálok, ami miatt ma többször majdnem sírva fakadtam.

Van egy vidéki, stabil, kulturált munkahelyem, normális fizetéssel, nagyon emberi munkaidővel, ahová minden nap összesen oda-vissza 90 percet utazom, képzett kollégákkal, akik 20 éve együtt dolgoznak, és mindent jobban tudnak nálam, és akik közé nekem nagyon nehéz beilleszkedni, ahol igyekszem alkalmazkodni, de gyakran nem veszik észre, és úgy érzem, minden rossz, bármit csinálok, ami miatt ma többször majdnem sírva fakadtam, és ahonnan 4 hónap múlva elmegyek GYES-re.

HAPPY END nincs.

Sodródom. :)

Nagyon úgy néz ki, hogy anyuka leszek. Tulajdonképpen már vagyok - csak a gyermekem egyelőre még bentlakásos...:)

Világ életemben egyetlen egy dolog volt, amiben NEM akartam dönteni, kontrollt gyakorolni, irányítani: ez pedig a gyermekáldás témaköre volt. Sosem akartam gyerek-PROJEKTet; még az esküvő előtt felhívtam a Férjem figyelmét, hogy ha "magától" nem lesz babánk, akkor nem fogok tigrisbukfencet vetni érte; mióta eltartom magamat, sosem remegtem, "nehogy" babám legyen; de eközben azon sem izmoztam, hogy legyen már.
A Férjem valahogy hasonlóképpen.

El is döntöttük, hogy nem tudjuk mi még ezt eldönteni; nem bírjuk a vállunkra venni annak a felelősségét, hogy "tudatosan" életre hívunk egy csemetét, akiről aztán örökké gondoskodni szeretnénk; túlságosan link hippik vagyunk mi még ehhez. Várunk; majd alakul.

November végén, december elején körülbelül 8 embernek meséltem el mindezt - soha ennyinek - teljes átéléssel, meggyőződéssel.
Aztán két nappal karácsony előtt brahiból vettünk egy tesztet, amin - máig nem tudjuk, hogyan - azonnal kivillant a két csík.

Most boldogok vagyunk.

És én, a világéletemben kontroll-mániás, szinte fürdőzöm abban, hogy most TÉNYLEG nem én irányítok; a kezdetektől esélyem sincs irányítani. Élvezem, ahogy történik velem a csoda; örülök, hogy végre - 20 éve először - legálisan ehetem akkor és azt, amit és amikor megkívánok; tobzódom, hogy rengeteg dologban nem tudok döntést hozni, mert a testem hoz helyettem; és valahol legbelül nagyon mélyen és magabiztosan, ösztönösen TUDOM, hogy minden a legnagyobb rendben halad a döntéseim nélkül is. Tudom, hogy a testem tudja, mit csinál. Tudom, hogy egészséges kisbabánk lesz. Tudom, hogy gond nélkül képes leszek megszülni.

Sodródom, és életemben először nem félek közben. Érzem, hogy ez az erő nem vihet rossz irányba.