Munka-kerülő

Én szeretek dolgozni. Tényleg. Amikor értelme van. Amikor előrevivő. Amikor tudom jól csinálni. Amikor adottak a feltételek, vagy legalábbis megteremthetem őket. Amikor van esély. Amikor van hová.

Az elmúlt fél évben - pláne januárban - mi tűrés-tagadás: munkakerülő lettem. Nem arról van szó, elvégzem én. Nade hogyan?! Ímmel-ámmal. Folyamatosan azon töprengve, hogy hogyan lehetne egyszerűbben, gyorsabban, kényelmesebben, nyugisabban. Szimplábban.
Pedig - pláne nekem, aki szeretek dolgozni - éppen az a lényeg, hogy ne egyszerűen, a végére helyezett pipa élményéért végezzem a feladatomat; hanem magáért a cselekvésért, az élményért, a tapasztalásért, és annak minden rám és a többi résztvevőre gyakorolt pozitív hatásáért, pozitív energiájáért.

No ez az, amit az elmúlt fél év őrülete szépen lassan kinyiffantott belőlem.
Most újra tanulom. Könnyen megy. Élvezem, amit csinálok.

De azért nem ártana, ha itt állna tanulságul: Legközelebb nem akarok idáig eljutni!
Előbb veszek ki egy hét jól megérdemelt (és nem beteg-!!!) szabit! :)

Az utolsó hangos dal

Megemlékezés majd később lesz.
Most csak felszabadultság van. Szabadság. Feloldozás egy olyan feladat alól, amit már - sajnos - idejét nem tudom, mióta nem tudtam olyan minőségben, tisztességes módon végezni, mint ahogy kellett, illett, szabadott volna.

Ma megtartottam Helen Doronos pályafutásom most egy jó ideig utolsó igazi angol óráját. A hét további részében már csak kibicelek, elvarrom a szálakat.

Majd biztos írok arról is, milyen klassz volt, mennyit kaptam, mint tanultam...
Most nem.
Dől a taknyom. A szervezetem tombol.
De egy óriási puttonyt újból letettem, és ez - érzem - mindennél hamarabb meggyógyít.

Meg aztán: az élet nem áll meg, várnak holnap is az iskolapszichológusi kihívások! :)

Lak-hatás

Bizonyára minden lakberendezési könyv, és a témában megjelenő neves szaklap említi, illetve nyilván már a brit tudósok is igazolták, így azt gondolom, nem mondok újat a megállapításommal, miszerint

egy lakás otthonosságának mértékét az eldugott, félreeső zugokban elhelyezkedő káosz mértékének reciproka mutatja.

                                
Kirámoltuk a kamrát. Már be lehet menni. Meg utána ki is lehet jönni. Sérülések nélkül.
Már csak 3 polc az ex-tükrös szekrénybe (Zoli, ezúton üzenem, hogy ha látod a tükrös ajtót, add postára légyszi! :D), néhány ikeás textil-fiók, némi átrendezés a meglévő polcok között, illetve egy kulturált méretű konyhapult és -szekrény választja el az otthonunkat a földi Paradicsomtól.
(Meg úgy 25 négyzetméter járólap, és néhány új nyílászáró. De ez most mellékes.)

Úgyhogy ismétcsak: jóvilág van.
A svéd bútortervezőknek pedig millió kézcsókomat küldöm. Tényleg. :)

Anti-katasztrófa film

 (Bocs, csak ez az egy fotó készült. Inkább megéltük, mint megörökítettük a dolgot...)

Síelni voltunk a Mátrában.
Amikor elmeséltem Apunak a hétvége történéseit, mindketten komolyan meglepődtünk.
Ő azon, hogy én totális eufóriával meséltem, mi történt, hogy történt; min röhögtünk, és hogy oldottuk meg a helyzeteket. Én meg azon, hogy valóban egy másik olvasatban, másik nézőpontból belegondolva ez a hétvége igen elcseszett is lehetett volna.
Pedig baromi klassz volt! :)

Mert nem stresszeltünk szombat reggel, mégis sikerült időben elindulni.
Mert úgy döntöttünk, hogy nem idegesítjük Aput sem azzal, hogy Budapestről hazatelefonálunk: makrancoskodik a kocsi, felsőbb utasítást várunk. Inkább nekivágtunk, lesz, ami lesz alapon.
Mert negyed óra alatt napirendre tértünk afölött, hogy a szálláson csak a mi szobánk privát fürdőszobája van a közös folyosó másik oldalán...Ugyanazért az árért.
Mert nem szívtuk fel magunkat, amikor mindenki étterembe ment, csak mi főztünk...
Mert kaland volt, amikor becsípve elindultunk éjszakai síelni síbérlet nélkül, és végül 2 kilómétert sétáltunk síbakanccsal a lábunkon, léccel a vállon.
Mert az áramkimaradást azzal a biztos tudattal teáztuk át, hogy bizonyára hamarosan vége lesz; de ha nem, nekünk akkor is van kajánk, gáz-zsámolyunk és hálózsákunk (ellentétben az éttermes szekciónak...), és nem futamodunk meg.
Mert tisztában voltunk vele, hogy esőben is lehet síelni - eső nélkül nem is kihívás.
Mert imádtuk azt az egyetlen sípályát, ami a Kékesen használható volt.
Mert rádöbbentünk, hogy eddig még sosem aludtunk egy szimpla ágyban ketten - amire a gyöngyösi szálláson akarva-akaratlan rákényszerültünk.
Mert jól esett a fél órás séta a szállásig a pizzázás után.
Mert sikerült az összes csomagunk mellett és ellenére még egy óriási IKEA szekrényt is begyömöszölni hazafelé a kocsiba - és még a vezetőülést sem kellett sokkal előrébb tolni.

Apu szerint így utaznak a nyertesek.
Szerencsére bennünk fel sem merült, hogy máshogy is lehet...:D

Puzzle

 (A kép csak tetszik. Kapcsolata a bejegyzéssel nem feltétlenül keresendő...:))

Hiszek.
Valamiben, amit néhányan Istennek hívnak, mások végzetnek, karmának, megint mások véletlennek.
Én Sorsnak nevezem, és meggyőződésem, hogy ha nem is irányítója, de kísérője az életemnek. Fogja a kezem, amikor épp rossz irányba haladok; nem hagy belezúgni a szakadékba, vagy egyetlen döntéssel tönkretenni az életemet; ugyanakkor vállon is vereget, amikor megtalálom a nekem megfelelő, nekem tökéletes irányt.
Most sincs ez másképp. Az utóbbi időben - fél éveben talán - fokozottan érzem a jelenlétét, a "jeleket", ahogy Apuval hívjuk ezt.
Mert ahogy elengedtem valakit, akivel már nem volt dolgunk egymással, mellettem volt, és nem hagyta, hogy egy átgondolatlan, érdemtelen választással meneküljek - cserébe az utamba rendelt Valakit, aki igencsak ÉRDEMESnek bizonyul nap, mint nap, azóta is;
mert amint képes voltam meghozni a döntést: önálló életet kezdek az önálló, saját otthonomban, az utamba rendelt egy lehetőséget, amivel megteremthetem mindennek az anyagi alapjait;
mert szakmailag olyan lehetőségeket kaptam, amelyekkel bizonyíthattam a rátermettségemet; olyan szövetségesekkel, mentorokkal találkoztam, akik révén végül januárra a hivatásom terén is révbe értem most egy időre;
és mert éppen akkor kaptam derült égből lehetőséget a váltásra, amikor munka-téren már a kiégéssel küzdöttem.
Mindennek a tetejébe tegnap Aput felvették egy Neki való pozícióra, Budapestre.
Aminek eredményeképp egy utcában fogunk dolgozni...

Nincs jobb érzés annál, mint amikor az apró összeillésekből, összerezgésekből, a mozaik pirinyó darabkáiból lassan, de biztosan kibontakozik végre a kép...

Én pedig hiszek. Magunkban. Rendületlenül. :)