Tanítómesterekről

Egy jó ideje tervezem megírni ezt a bejegyzést, csak fontolgattam-alakítgattam, melyik végéről fogjam meg. A billentyűket is szelídebben püfölöm ma, valami változik, valami érik bennem.
Vannak az életnek tanítómesterei. Vallom, hogy mindenki, akivel csak kapcsolatba kerülünk, valamilyen módon az. A legkisebb, a legügyetlenebb, a legarrogánsabb, a legtaszítóbb is. Ha jobban mögéjük nézünk, olyasmiket fogunk látni, amiről igenis érdemes elgondolkodnunk magunknak is - vagy boldogan nyugtáznunk, hogy ezen mi már túlvagyunk.
Persze vannak kifejezetten - a szó didaktikus értelemben vett - tanítómestereink szintén. Aki, ha nem is céljuk, hogy okítsanak, olyan szájbarágósan csinálnak valamit - a szó elfogadható értelémében - jobban, vagy egy magasabb szinten, hogy nem tudunk nem figyelni rájuk, nem lehet nem tanulni Tőlük. Mert akár akarod, akár nem, végül este, az ágyadban mégis elgondolkozol, hogy "Basszus ez nekem miért nem sikerül így?".
Úgy gondolom, a fenti teória fokozottan érvényes a világ szellemi, lelki, spirituális dolgaira. Ezekben csakis olyanoktól tudunk tanulni, csakis olyanok praktikáit és tanításait tudjuk megszívlelni, akiket magunk fogadunk el egy-egy területen a szellemi-lelki vezetőnkké. A dolog tehát csakis önkéntes alapon működik.
Vegyük példának a pszichológust. Amikor Izához jártam, mindig változott, hogy milyen időközönként találkoztunk. Az határozta meg, hogy megítélése szerint az adott előrehaladásunk hogyan igényli. Ennek alapján beszéltünk meg új időpontot. A találkozásaink vége felé viszont egyre kevésbé éreztem magamat komfortosan a helyzetben, bár nem is tudtam igazán megmondani, miért. Az eddigi utolsó alkalomra úgy mentem el, hogy a végén kérni fogom, hogy ne beszéljünk meg új időpontot. Nem kellett kérnem - Ő is ezt ajánlotta. Tegnapelőtt újra felhívtam, fél év után. Most úgy érzem, megint készen állok tanulni Tőle.
Úgy gondolom, az önismereti tanulás nehéz, és néha komoly lelki erőforrásokkal járó feladat. Sokáig magát a tényt sem vagyunk hajlandóak elfogadni, hogy bármilyen hiányosságunk lenne etéren. A fel- és elismerés persze már nagy lépés, de hangsúlyoznám, hogy ez az a terület, hogy igenis hiszek a lifelong learning, az élethosszig tartó tanulás létjogosultságában.
Ahogy abban is, hogy a legtöbben először nagyon utáljuk, és fröcskölő mássalhangzókkal szidjuk az így-úgy megtalált tanítómestereinket. Ugyanis nehéz, fájó, elgondolkodtató és nyögvenyelős tettekre ösztönző, amit általuk megtapasztalunk. Meg kell mozdulnunk, erőfeszítéseket kell tennünk miatta; át kell értékelnünk és újra kell gondolnunk a fényében. Ez pedig nem fér össze a testi-lelki lustasággal; az önelégültséggel; rövid távon még az instant sikerélménnyel sem. Mert ezek a sikerek csak hosszú távon válnak láthatóvá, kézzel foghatóvá.
Méginkább dühösek vagyunk akkor, ha a tanítómester merev gerinccel állja a képzelt ellenszenvünk és gúnyos kötözködésünk áradatát. Fennsőbbségesnek is érezhetjük, de idővel - mikor hosszabb, mikor rövidebb idővel - felismerjük, hogy csupán átlátja a bennünk zajló folyamatot, talán még együtt is érez, hiszen az önismeret útja nehéz, pláne egy-egy nagyobb rácsodálkozás, "szintlépés".
És általában csak ezt felismerve hagyjuk abba a sárral sárosan dobálózást, és tekintünk az őt megillető tisztelettel és megbecsüléssel a másikra.
De az igazi tanítómester nem veszi ezt rossz néven, és kész számunkra bizonyítani a jószándékát, hiszen mindez maga a tanulás útja.
A legjobb pedig, amit mi magunk tehetünk, hogy mielőbb felhagyunk azzal, hogy a Tanítómestereink mellett kicsinek, tehetetlennek és elhagyatottnak érezzük magunkat; hogy legjobb tudásunk szerint felnövünk az általuk lehetővé vált újabb feladatokhoz és kihívásokhoz; és hogy megpróbálunk a "kisebbekkel", a gyengébbekkel, az egyel "alacsonyabb szinten" lévőkkel hasonlóan fair és hasonlóan türelmes tanítók lenni.