A jutalmazásról

Egy kedves kolleginám-barátnőm pusztába kiáltott kérdése ihlette az alábbi bejegyzést.
Angol-szakkört kezd egy általános iskolában; és az őt patronáló tanár külön felhívta a figyelmét, hogy adjon valami materiális jutalmat (matrica, édesség) a foglalkozás végén a gyerekeknek. Ő nem szeretne. És némileg bizonytalan benne, hogy jól gondolja-e.
Teljesen objektíven sajnos én sem tudom megítélni - de a következőkben törekedni fogok rá. És mindenképpen mellé szeretnék állni.
Több okból kifolyólag is.

1. A jutalmazás pszichológiája:
Az emberi elme valahogy úgy működik, hogy minden egyes tettünknek megpróbálja megtalálni az ésszerű magyarázatát. Ha megvettünk egy pulóvert, akkor már sokkal szebbnek ítéljük 3 másikhoz képest, mint azt a vásárlás előtt tettük. Ha felvesszük a pulóvert, akkor utólag hajlamosabban vagyunk azt mondani, hogy fáztunk. És ki ne gondolná úgy fizetésemelés után a - még a lelkesen végzett, szabad akaratból választott - munkájáról is, hogy valójában kevesebbért már nem is vállalná el?
Egyszóval mindennek megtaláljuk az okát - és ebben hajlamosabbak vagyunk a leginkább szembeszökő tényezőt választani.
Azaz: ha jutalmat kapunk az amúgy élvezetes szakkörért, akkor amikor megkérdezik, hogy mi a jó benne, csak rápillantunk a füzetünkre, és közöljük: hát, hogy matricát kapunk a végén! Gyerekek esetében ez méginkább valószínű fordulat - hiszen ők még ritkábban kalkulálnak a belső érzésekkel, mint a felnőttek.
Emiatt aztán a belső motiváció (=szeretek angolra járni) meglepő gyorsasággal alakulhat át külső motivációba (=kapok érte valamit). Ami alapvetően nem probléma mindaddig, amíg az - amúgy szeretett - tevékenység mellől el nem marad a külső jutalom. Viszont amikor elmarad ("mert már elég nagyok vagytok"; "mert elfelejtettem hozni"; "mert most nem viselkedtetek rendesen") az - immáron jogosnak érzett - díjazás; akkor könnyen vele múlik a motiváció is. ("Ha nem kapok csokit, már nem is jó!") Így aztán a gyerkőcök olyan tevékenységektől vadulnak el, amelyeket éppenséggel szerettek, és maguk választottak korábban.
Éppen emiatt én magam csak speciális esetekben jutalmazok tárgyi eszközökkel - természetesen dicséretben, mosolyban sosincs hiány.

2. Amikor valaki nem érdemel jutalmat
Tegyük fel, hogy a csoport nagy része jól dolgozik - kivéve egy gyerkőcöt, aki folyamatosan zavarja a foglalkozást. Ha alapvetően a tárgyi jutalmazás pártján állunk, mi a teendő?

• Ne adjunk neki matricát? Akkor biztos, hogy teljesen magába zuhan, és ha eddig szerette az adott foglalkozást, mostantól biztos, hogy megváltozik a hozzáállása.
• Vagy kapjon ő is jutalmat, mint a többiek? Akkor mire jó az egész? Alanyi jogon jár, függetlenül a viselkedéstől? Mert ha így van, az magyarázattal szolgál - de ezt akkor nem árt a leges-legelső jutalom kiosztása előtt tisztázni a lurkókkal. Ha viszont valóban a megfelelő viselkedést díjazza, akkor mit gondol vajon a többi gyerek, ha a rendetlenkedő is kap? És vajon hogy fognak viselkedni 3-4 ilyen alkalom után ők is?

A magam részéről kerültem már ilyen zsákutca-helyzetbe, és nehéz szívvel, és kattogó fogaskerekekkel azt találtam ki, hogy mindenki kapott matricát; de aki jól viselkedett, az kettőt választhatott, aki rendetlenkedett, az pedig csak egyet. Ez meg persze anyagi katasztrófa egy idő után - de egy-egy alkalommal határozottan belefér.

3. A józan, reális érték-közvetítés:
Véleményem szerint jelen társadalmunk túlságosan materiális, anyagi alapokon nyugszik. Az ember mércéje nem az erkölcs, a tudás, a tartás, a tettek; hanem nagyon gyakran az általa birtokolt anyagi javak: ruha, autó, lakás, satöbbi.
Amennyiben azt szeretnénk, hogy a gyerekeink már ebbe a felfogásba nőjenek bele - hiszen végső soron ebben a világban fognak élni - akkor ez az érvem nem ellenérv a jutalmazás irányába.
Azonban ha arra törekszünk, hogy a szellemi, lelki, eszmei értékek számukra is legalább annyit jelentsenek még, mint számunkra, akkor előbb vagy utóbb meg kell tanítanunk nekik, hogy a tanulás, a tudás - bár erőfeszítésbe kerül - önmagáért, a saját öröméért és hozadékáért végzett folyamat; az elvégzője nem érdemel külön jutalmat, ajándékot érte, hiszen gyermekként, tanulóként, "felfedezőként" ez a dolga, durvábban fogalmazva ez a kötelessége a világban. Ahogy anyaként sem kapunk csokit azért, mert vacsorát főzünk, vagy tanárként sem azért, mert különösen jó órát tartottunk.

4. A jutalom, mint visszajelzés
Visszajelzésre természetesen valamennyiünknek szükségünk van. Mivel apró gyerekeket tanítok, számomra leggyakrabban csak a pozitív visszajelzés létezik - annak mértéke változik a megérdemlés arányában.
Nagyon fontosnak tartom ez esetben, hogy a gyerkőcök megtanulják, hogy a kapott "jutalom", dicséret, elismerés nem a kapcsolatunkat, a szeretetünk mértékét mutatja, hanem az adott, aznapi teljesítményre reagál, azt tükrözi vissza. Nem őt magát minősíti, csupán a pillanatnyi teljesítményt helyezi el egy skálán. Az, hogy a csoport tagjai által kijelölt skálához viszonyítunk, vagy a gyerkőc képességeihez, korábbi teljesítményéhez - már megint helyzet és hozzáállás kérdése. Szerencsésnek tartom magamat azért, mert nem kell osztályzatokat osztanom - így a dícséreteim, jutalmaim (már amikor tárgyi formában jutalmazok) mindig az adott gyerkőc előmeneteléhez képest értendőek - azaz tudom a lurkókat önmagukkal, önmagukhoz mérni.
Nagyobb gyerekekkel azonban maximálisan működőnek tudom tekinteni azt a rendszert, amelyben nem csak mi jutalmazunk, értékelünk; hanem egy-egy óra végén ők is értékelnek minket. Azaz: ők is eldönthetik, hogy érdemlek-e ma matricát; és ha igen, egyet vagy kettőt. A jutalmazást azt hiszem ebben a kontextusban még én is elfogadhatónak tartanám - de ennek ellenére nem fogom bevezetni.

Inkább megtartom a matricákat és cukorkákat azokra a front-hatásos napokra és délutáni alvás nélküli hetekre, amikor utolsó adu ászként már csak ők maradnak a kezemben, hogy meg tudjam őrizni a siserehad figyelmét és lelkesedését. Mert "vészhelyzetben" bevallom, néha én is gumicukor után nyúlok...