Jóról, rosszról egyaránt.
Most leginkább a változásról szeretnék.
Néhány generációval ezelőtt Dédanyáink szemrebbenés nélkül vízbeölték magukat, ha "szégyenben maradnak" férj nélkül, egy születendő gyermekkel. Ugyanígy persze azt is szemrebbenés nélkül végignézték, ahogy két férfi életre-halálra vív párbajt a kegyeikért - és a győztesnek nyújtották a kezüket. 14 évesen, 4 általánossal a hátuk mögött jogos kötelességüknek érezték, hogy dolgozzanak, hozzájárulva a családfenntartáshoz.Egy életen át kitartottak jóban-rosszban a férjük mellet - ahogy a férj is mellettük. "Csukva tartották" a hálószobájuk ajtaját, ablakát. Otthon maradtak gyereket nevelni, míg a férj kötelességének érezte az éhes szájak ellátását. És végül: nem a boldogságot tekintették életcélnak, hanem a tisztességet, mindenek előtt.
Azután jöttek Nagyanyáink. Bár számukra is először jött a sorban a házasság, és csak azután a vele járó kellemességek, közülük már többen váltak el - újabb örömök nyomában. Bár nagy karriert még csak kevesen építettek, dolgozni azonban szinte mindnyájan dolgoztak már - természetesen ambíciózus férfiak vezetése alatt. Legtöbbjük már kijárta az általános iskolát - sokan le is érettségiztek közülük. Természetes volt számukra, hogy ők végzik a házimunkát, és ők nevelik a gyerekeket; hogy összetartják és etetik a családot; hogy várják az unokákat; hogy tudnak kötni és horgolni. Az életcéljuk pedig a fennmaradás lehetett, a nyugdíjas-kor megélése békében, megbecsülésben.
És megszülettek Anyáink, akik már ismerték a Levis farmert, és - ha nem is gyakran - ettek banánt és lázadtak a rendszer ellen. Némelyek tökéletes és vállalt szexuális szabadosságban, mások az anyáik erkölcseinek való maximális alávetéssel és megfeleléssel reagáltak a nők korábbi évszázados jogfosztottságának végetérésére. A tehetségesebbek egyetemre készültek, és a férfiakkal egyenrangú pozícióban helyezkedtek el, még ha nem is kaptak ugyanannyi fizetést a munkájukért. Ha elromlott a házasságuk, sokan kiléptek, és új partnert kerestek - de nagyon ügyeltek arra, hogy mindvégig tekintettel legyenek a gyermekeik érzéseire, érdekeire. Bár érezték a súlyát, nyomasztását, még nem ismerték fel a bennük lapuló, generációsan öröklődő frusztrációkat, szorongásokat. Hitték is, meg nem is, hogy a nőknek is ugyanolyan joguk van az élvezetes szexhez, mint a férfiaknak. Néhányuk már dacolt a hagyománnyal, és csakazértsem tanult meg főzni. Az életcéljuk a lázadás révén egy új, egy jobb világ elhozatala lehet, lehetett talán.
Azután megszülettünk mi. Az árubőség, a globalizáció és az információ korában nőttünk fel. Természetes számunkra, hogy gördülékenyen kommunikálhatunk nemzetközi viszonylatban; hogy azonos pozícióban, azonos bérért dolgozunk, mint férfi-társaink; hogy a szexualitás számunkra is a gyönyör forrása; hogy a párunk jelen van, amikor életet adunk a csemeténknek; hogy a férfiak kiveszik a részüket a házimunkából; hogy autót vezetünk. Ha egyáltalán összeházasodunk életünk párjával, amikor a kapcsolatot javíthatatlannak ítéljük, akkor felbontjuk - ahogy az egyes technikai eszközöket is sokszor inkább újjal pótoljuk, mintsem hogy szerelőhöz vinnénk javításra. Felismertük, hogy generációk nyomasztó terhei vannak a vállunkon - ígyhát pszichológushoz járunk, és tudatosan fejlesztjük az önismeretünket. Célunk a boldogság elérése - szinte bármi áron.
Úgy érzem, míg dédanyáink közösségi lények voltak, s életüket a közjó, végső soron a társadalom gördülékeny előrehaladása oltárán áldozták fel (és hangsúlyozom: némileg, mai szemmel nézve feláldozták), addig napjainkig a világ fokozatosan az egyéni érvényesülés és boldogság irányába tart. Évtizedes kapcsolatok szakadnak szét az ideális pár megtalálásának útvesztőjében; biztonságra vágyó gyerekek néznek értetlenül rózsaszín mámorban úszó, hiteltelen, oda nem illő férfiakra-nőkre a szülőjük mellett, akik gyakran csak a vágy kielégítésének ideig-óráig kitartó eszközei. Nagy szabadságunkban gyakran elfeletünk felelősséget vállalni - vagy érezni azok iránt, akik felé egyszer már vállaltunk. Azt gondoljuk, ez a 60-80 év, ami kiméretett, csakis a mi időnk - így hát nem vesztegethetjük a lehetőségeket kompromisszumokra, 90%-os megoldásokra.
Mert nekünk 100% kell, annyi jár. Élvezetből, figyelemből, megértésből, gyapjúból a pulóverben, csillagban a szállodán, lóerőben, feszes nőben, kockás hasban, tudomisén.
Száz százalék kell, egy hegycsúcs, ami csakis a miénk. És állunk mindnyájan - már akik feljutottak - egy-egy külön hegycsúcson; még látjuk egymást, de a hang már nem ér el a szélben; állunk dülöngélve, és nincs kiben megkapaszkodnunk.
És persze átkozzuk a többieket, hogy miért nem jönnek közelebb.
Úgy gondolom, nem elég a boldogsághoz vezető utat megtalálni, és a boldogságot átélni, magunkénak érezni; azt meg is kell osztanunk ahhoz, hogy valódi boldogság váljon belőle, hogy valóban örömünk teljen benne.
Az embereknek meg kell fogni a kezét az úton, és továbbsegíteni, akit tudunk; hogy fent a Csúcson majd együtt állhassunk mindnyájan, dülöngélve a szélben, de biztosan, mert biztosak lehetünk benne, hogy szilárdan tartjuk egymást.
Azt hiszem, ez a teljesség maga. Boldogság és biztonság. Legalábbis nekem.
http://www.youtube.com/watch?v=0WOE-XD_H1A
Ez díjnyertes írás.
VálaszTörlés