Változások

Valami - úgy tűnik - változik bennem. Nem a vasorrom kezd kinőni, és nem a farmer-gombokat pattintja le egy domborodó pocak. Nem. Valami még beljebb, "mindentől messze, a szívhez közel"  formálódik, alakul bennem. Azt hiszem, a lelkemben, a lényemben, a pszichémben, vagy nevezzük, aminek akarjuk.
Tegnap kezdő takonykórtól révedező fizimiskámra is azt mondta egy régen látott ismerős: nagyon szép vagyok. És valóban, úgy is éreztem magamat. A 2 percenként kifújt orr, a résnyire nyitvatartott szem csak egy dolog. És nem tettem - ahogy korábban szoktam - , hogy a dolog lényegét rajtam kívül álló külső körülményre - ruhára, cipőre, sminkre, hajra, megvilágításra - hárítsam. Mert én magam is azt éreztem, hogy valóban szép vagyok. Önmagamból fakadóan, spontán. És függetlenül a rekvizítumaimtól.
A másik pedig az optimizmus. Ugyanaz a kedves ismerős megjegyezte, hogy szegény én, lassan ki sem látok a takonyból; milyen rossz, hogy megbetegedtem. És erre tiszta szívből, és gondolkodás nélkül válaszoltam azt, hogy "Ez a legkevesebb!", és hogy ez egyáltalán nem nagy ügy, úgyis majd elmúlik; most kicsit kellemetlen, de nem kell azért emiatt befordulni, vagy sajnálni magamat. Pár nap, és túl leszek rajta.
Nem ismerek magamra! Hová tűnt az akut önsajnálat és a mardosó önutálat.
Úgy tűnik, hogy a bennem élő nagy lélek kezd megbékélni a neki kiszabott külső vázzal. És ha eddig tartott neki ez a folyamat, hát tartson eddig. Én mindenesetre nagy szeretettel és örömmel fogadom az újonnan magamtól kapott belső harmóniát.