Napi Coelho:

"Az utazás soha nem pénz, hanem bátorság kérdése." Paulo Coelho



2011. január 31., hétfő

Hogyan váljunk rossz pedagógussá?


Nem gondolkoztam sokat a kérdésen - az ellenkezőjén annál inkább: nevezetesen, hogy hogyan lehetek jó pedagógus. Nevelő. Hiteles. Szerethető.
Azután ma mégis a fenti kérdés válaszára sikerült rádöbbennem - saját hibámat elkerülve, megmaradva a számomra elfogadható útnál.
Sokat küzdök ugyanis - ahogy ma is tettem - azzal, hogy egyenlő mércével mérem önmagamat és a gyerkőcöket is. Azaz ugyanazok az elvárások - és cserébe a jogok is nagyságrendileg azonosak. Ha vannak is előjogaim, azok nem tekintély-alapúak, hanem kiérdemelt, ésszerű, a tanítványaim által is ismert alapokon nyugszanak. (Például azért én tartom az órát, mert én tudok jobban angolul.)
Így aztán van egy olyan emberi szint, amin túl egyszerűen nem engedem őket elharapódzni.
Nem azért, mert a lelkemre veszem, amit csinálnak; nem azért, mert gonosznak gondolom őket; nem amiatt, mert sérti az önbecsülésem, hogy egy 9 éves gyerek nem lesi áhitattal minden szavamat. Sokkal inkább két másik okból kifolyólag.
Elsőként: én is igyekszem tekintettel lenni rájuk. A hangulatukra, az igényeikre, a kéréseikre - pedig ezeket, pláne egyszerre többekét, néha egyáltalán nem egyszerű figyelembe venni. És nem is a szűken vett feladatom. Mégis így teszek; mert így tartom helyesnek; mert ilyen ember vagyok, és ilyen példát szeretnék mutatni Nekik.
Másrészt - és itt van a fenti kérdés kulcsa - mivel úgy gondolom, ha hagyom, hogy módszeresen, és következmények nélkül tiporják sárba a határaimat, és tegyenek velem olyasmit, amit felnőttől sem tűrök el szó nélkül; akkor legközelebb saját magamat is feljogosítva érzem majd, hogy hasonló módon viselkedjek az ő irányukba. Azaz én sem fogok törődni a lelkükkel, a szükségleteikkel, a lényükkel, az épülésükkel; azzal, hogy jól érezzék magukat abban, amit együtt csinálunk. Motorikusan, és saját igényeimhez igazodva fogom végezni a munkámat - és Nevelőből rövidesen oktatóvá satnyulok.
Ezt pedig nem szeretném.
Ígyhát marad a nehezebb út; azaz az azonos elvárások, és azonos jogok szövevényes világa, amit a legtöbb gyereknek nem sok helyen, nem sok felnőttel van alkalma gyakorolni.
Velem van.
És nem azért, mert türelmes vagyok.
Hanem azért, mert nem hagyom, hogy a másiknak tett engedmény által lépésről lépésre én is a partner színvonalára süllyedjek.

És ezt nem csak pedagógusként, és nem csak gyerkőcökkel tartom.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése