Roxette

Tudom, eltelt azóta majd' két hét.
Most jutottam el odáig, hogy elmeséljem; most jutott el idáig bennem a fíling.

Nem hiába vártam 13 évig erre a koncertre.
És nem azért, mert hibátlan volt. Hanem azért, mert a maga kedves göcsörtösségével együtt volt tökéletes. Nekem legalábbis.
Amikor megláttam Őket a színpadon, és belefogtak az első dalba, könnyekig hatódtam. Mert csak eltelt az a majdnem 15 év. Marie túl van egy agydaganaton, de még mindig bőrszerkóban áll a színpadon; a magas hangokat nem bírja, de töretlenül énekel; a zenekar nagyrésze már jóeséllyel nagypapa; én pedig felnőttem közben.
Mégis itt vagyunk: ők is, én is; ha nem is egymást vártuk, de én biztosan Őket; nem volt kidobott pénz az a horribilis összeg, amit Anyáék rászántak nekem.
Könnyekig hatott az érzés, hogy valóra vált egy újabb álmom.

Guszti azt mondta - hallgatva a koncert-videókat -, hogy rá sem ismer a számokra, sok közülük hamis, máshogy szól mint 15 éve. Ott, akkor ez teljesen más; teljesen normális és magától értetődő volt. Bár ugyanazt éneklik évtizedek óta, és a lendületük töretlen; Ők is, a képességeik és a lehetőségeik is változtak. Akárcsak mi, akiknek egy-egy szám 10 év után már mást jelent. Gyakran puszta nosztalgiát.
És számomra inkább kedves tényező, mint blama volt, hogy Marie itt-ott elfelejtette a szöveget. Mondjuk ő sem csinált belőle ügyet. Miért is kellett volna?! Hiszen - nekem - éppen ezért lett sokkal jobban szerethető. Mert így sem akarta play-backkel; mert nem akart többnek, jobbnak látszani, mint amilyen.

Számomra ez volt Bennük a tökéletes. A vállalt kor, a vállalt őrültség és a vállalt egyszerűség. A Roxette még ennyi év után is önmaga maradt.
Én pedig - ennyi év után újra - kicsit kamasz, és ugyanakkor a mai, mégis felszabadult felnőtt lehettem Velük.