Mozgásfejlesztő kisokos

Amikor kisbabánk van, rendkívül sokszor találkozhatunk azokkal az ortodox, begyöpösödött elméletekkel, miszerint a gyermek bíztatása, megtapsolása, kiemelt figyelemben részesítése meggyorsítja egy-egy mozgásfajta megtanulását; ha látja a kölyök, hogy mennyire örülünk az újdonsült tudománynak, majd gyakrabban végzi; ahogy a patkány is megtanulja a laboratóriumi ketrecben, hogy a gombnyomásért cukrosvíz jár.

Kamu az egész.

Az viszont valóban segít a kisded mozgásfejlődésének motiválásában, ha
- a közelében őrizetlenül hagyjuk bármilyen technikai eszközünket.
- tudatosan a közelébe pozicionálunk kisgyerek kezébe nem való tárgyakat.
- 10 másodpercre magára hagyjuk alvó állapotban egy franciaágy közepén.
- időre megyünk valahová, és szeretnénk mielőbb bepelenkázni vagy felöltöztetni, esetleg mindkettőt.
- olyan kortásaival engedjük össze, akik hamarabb érnek oda az izgalmas tárgyakhoz, mint ő.

Fenti esetekben a kisded mozgása akár másodpercek alatt is ugrásszerűen képes fejlődni.

Lélegzet

Felhúz, bezippel, megköt, megpuszil, folyosó, lépcső, szemerkél, megnyom, indulás, egyik láb, másik láb, jön a kar, jön a táj, portás, hűvös, beszív, kifúj, előre figyel, az útra koncentrál, halad a táj, nincs idő agyalni, nincs idő félni, beszív, kifúj, kienged, magam mögött hagy, most minden egyszerű, egyikláb, másik láb, beszív, kifúj, üres fej, itt a tó, gyönyörű felhők, gyönyörű fények, nincs volt, nincs lesz, most van, csak a láb, csak a tüdő, csak a ritmusos trappolás, semmi sietség, semmi várakozás, a táv annyi, amennyi, nincs mese, nincs variálás, beszív, kifúj, emberek, arcok, mosolyok, hűs, dolgozik a test, pihen az elme, egyik láb, másik láb, merre forduljak, utat fürkészek, most minden rendben van, most megáll a világ körülöttem, csak én haladok, én futok, a megélt kínok elől, az aggodalmak elől, a kételyek elől, a lábaim irányba állnak, a gondolatok irányba állnak, egyik láb, másik láb, beszív, kifúj, nincs baj, nem lesz, minden egyszerű, MOST van, nem tegnap, nem holnap, minden rendben VAN, tiszta fej, tiszta elme, nincs baj, most nincs, most érzem, pillanatról pillanatra lüktet az érzés, hogy nincs baj, még most sincs, és még most sem, így nem is lesz már, beszív, kifúj, feldolgoz, levon, megenged, egyik láb, másik láb, elfogad, túlhalad, elenged.

Utópia

Szeretnék egy olyan világban élni, ahol egy kisgyerek nem betegedhet meg.
Vagy ha már megbetegszik, legalább fájdalmai nincsenek.
Szeretnék egy olyan világban élni, ahol nem csak az orvosok lelkiismeretessége és szakmai tudása; nem csak a többi szak- és nem szak-személyzet felkészültsége és odafordulása a megfelelő; de a tárgyi és a szabályozási környezet is támogatja egy beteg gyermek gyógyulását.
Szeretnék olyan világban élni, ahol a megfelelő, időben történő, a beteg jogait és alapvető igényeit tiszteletben tartó ellátás nem kiváltság, hanem alanyi jog.
Szeretnék egy olyan világban élni, ahol nem kellene unos-untalan protekcióhoz folyamodni ahhoz, hogy egy gyermek a lehető leggyorsabban meggyógyulhasson.
Szeretnék egy olyan világban élni, ahol nem bírálják felül a szülői kompetenciáimat.
Szeretnék olyan világot, ahol - mivel ugyanannyiba kerül - mindenki kedves és segítőkész az undok udvariatlanság helyett; legalább akkor, amikor ugyanígy fordulnak felé.
Szeretnék egy olyan világot, ahol nem kell azoknak az orvosoknak, nővéreknek szerény körülmények között dolgozniuk, akik mindent megtesznek, hogy a fentiek megvalósuljanak.

Szeretnék egy olyan világban élni, ahol előre elháríthatok minden veszélyt, fájdalmat, félelmet a kisfiam útjából. Ahol átvállalhatok mindent, ami fájdalmat okoz Neki.
Szeretnék, de sajnos sosem fogok.

Anyatigrincs

Mióta Máté megszületett - igazából mióta megfogant - nagyon gyakran futok bele abba a feltételezésbe, hogy a döntéseimet az Őt is érintő kérdésekben nem az ő legjobb érdeke, hanem a saját kényelmem, elvakultságom, hóbortom szerint hozom. Így volt ez az otthonszülés, együttalvás, igény szerinti szoptatás, mosható pelenkázás, hordozás, nem túlsterilizálás, sok közös program, és még számtalan téma vonatkozásában. Így tapasztaltam ezt rokonok, barátok, ismerősök, egészségügyi dolgozók irányából.

A minap ugyanez az egészségügyi ellátása, betegsége kapcsán merült fel. Értetlenül és nagyon szomorúan tapasztalom, tapasztaltam, hogy egyrészt feltételezik, hogy anyaként nem én tudom a legkompetensebb, és minden tényezőt leginkább tekintetbe vevő döntést hozni a gyermekem jóllétével kapcsolatban, másrészt abszolút elsiklanak egy 5 hónapos gyermek pszichés, lelki igényei fölött. A mai nyugati medicina jól láthatóan nincs felkészülve arra, hogy egy kisbaba gyógyításakor nem elsődleges minden esetben a diagnózis és protokolláris eljárásrend, hanem ezekkel legalább egyenrangú helyet kell(ene) kapjon a manócska lelki jólléte is; azaz legalább ilyen fontos, hogy ne féljen, ne fájjon semmije, a lehető legnyugodtabb és legmegnyugtatóbb környezetben és állapotban lehessen. 

Ha felelőtlen szülő vagyok amiatt, mert lesz@rom, hogy meg tudták-e vizsgálni teljes mértékben a dobhártyáját, amikor 4 napon keresztül folyamatosan fájdalmai voltak, amiket végre vissza tudtam vezetni az emésztőrendszerére, és csillapítani tudtam; és ezek után nem fogom mégegy - pillanatnyilag - felesleges vizsgálatnak kitenni, inkább hagyom itthon, a meleg biztonságban pihenni, regenerálódni, akkor vállalom a felelőtlen jelzőt. Ha gondatlanság, hogy nem adok lázcsillapítót akkor, amikor az előző adagot sugárban hányta ki, ettől látványosan megkönnyebbült, és a közérzete a láz mellett is jó - akkor gondatlan anya vagyok, azt hiszem.

Felelőtlen, gondatlan, de minden idegszálával figyelő, alkalmazkodó, a.), b.), c.)...zs.) terveket gyártó amivel fenn tudom tartani a gyermekem jó kedélyállapotát, közérzetét, gyógyulási ütemét.

Függetlenül attól, hogy mi az átlag, mit mond a szomszéd, mi szokott segíteni vagy mi az évtizedes gyakorlat. Anyatigris vagyok, egyszeri és megismételhetetlen kölyökkel, akit én ismerek - és nem mellesleg én is szeretek - a legjobban.

Vallomás

Amikor először elképzeltem, valahogy így képzeltem az első találkozásunkat. Ezt is beszéltük meg azokon az alkalmakon, amikor együtt hangolódtunk az újfajta egységre.
Aztán persze minden teljesen máshogy alakult, és elszalasztottuk a lehetőséget, hogy ilyen puhán, ilyen biztonságban, ölelő melegben; ilyen önfeledten és fesztelenül bújjunk egymáshoz. A pillanat, mint egy buborék elpattant, a "mi napunk" elmúlt; hirtelen mindenki elkezdett figyelni és megpróbálni megérteni minket, legfőképpen engem; pedig van, amire nincs magyarázat, amit egyszerűen csak érzünk, olyan magától értetődően, ahogy a levegőt vesszük.
Nem értették, én pedig nem tudtam megmagyarázni. Csak vágytam erre az érzésre sóvárogva, mégis gyáván, és kicsit szégyenkezve is, amiért biztosan én érzem rosszul, mások tudják jól.
5 hónapnak kellett eltelnie, hogy magamhoz merjelek ölelni úgy, ahogy megszültelek volna; úgy, ahogy megszülethettél volna, ha nem alakul valahogy máshogy. 5 hónap kellett, hogy a víz lágy ölelésében ne csak mosdatni, simogatni, Veled nevetni merjek; hanem magamhoz öleljelek, végigfektesselek a testemen, felolvadjak Benned úgy igazán, ahogy az első pillanatainkban kellett volna.
5 hónap kellett, de végül eljött. És amit a szemedben láttam, az azonnal cáfolt minden korábban belém ültetett szégyent vagy kétséget.
Ígérem, ha máskor ilyen erővel hívsz, senki másnak nem hiszek már, csak Neked.