Budapest és a Türelem

Sokakkal beszélgettem már arról, hogy hogyan közlekedünk Budapesten. Merthogy ki így, ki úgy.
Mikor beköltöztem a "metropoliszba", követtem a gyakorlottabbak tanácsát: azaz fél évig kötelező érvényűen térképpel mászkáltam; és mindig rászámoltam minimum 30 percet a menetidőre. Még a sarki kisboltig is; biztos, ami biztos.
Bár alapvetően sosem voltam egy türelmes alkat, engem ez a város - és mindaz az anomália, ami a közelekdésében zajlik - türelemre, nyugalomra tanított. Más ésszerű választásom ugyanis úgysincs.
Nem csak a közlekedésben; de az egyszerű, köznapi ügyintézésben is igencsak ráfér az emberre az alacsony vérnyomás - pláne itt; pláne a belvárosban. Kígyózó sorok állnak a postán, a gyorsétteremben; meg kell várni a következő villamost, mert nem férsz fel erre; kimarad egy járat; dugó áll az úton; eléd tolakodnak a pénztárnál a sorban - és még sorolhatnám.
Rengeteg ideges, dühöngő, szorongó, csalódott embert látok nap-mint-nap ilyesféle helyzetekben; van aki "csak" dohog; van aki elkéri a vendégkönyvet; más lökdösődik, esetleg öklöt ráz; sokan kiabálnak.
Persze, értem. Hogyne érteném. Ki ne lett volna olyan helyzetben, amikor LÉTFONTOSSÁGÚnak érzi, hogy időben odaérjen, elintézze, megkapja, stb.? Ugyanakkor legszívesebben mindenkihez, akin csak ezt a robbanás előtti állapotot érzem, legszívesebben odamennék, és feltenném neki az alábbi 3 kérdést:

• Valóban létfontosságú, hogy az adott dologgal meghatározott időre elkészüljön? Múlik rajta ember-élet, emberi sors? Kinek akar megfelelni ezzel?
• Tud változtatni bármivel is (ököl rázás, anyázás, körömrágás, stb.) az események menetén? Ha igen, az persze más...
• Megéri felidegesíteni magát, elrontani saját kedvét, napját, lendületét azzal, hogy egy ilyen pitiáner ügy miatt kijön a sodrából?

Olvastam egyszer valahol, hogy mi, magyarok nagyon nehezen tűrjük a bizonytalanságot, a kiszámíthatatlan változást; egyszerűen rugalmatlanok vagyunk. Úgy gondolom, ez hosszútávon komoly egészségi problémákkal is jár(hat); ezért aztán én magam igyekszem nem idegeskedni; és másokat is erre bíztatni, ebben segíteni.
És éppen emiatt úgy érzem, hogy Budapest - legyen bármilyen rohanó, rosszul szervezett és "idegbeteg" - nem túlpörget; épp ellenkezőleg: türelemre tanított, és tanít ma is - hiszen ahhoz, hogy képes legyek ép ésszel élni benne, elengedhetetlen bizonyos mértékű elfogadás, nyugalom; a dolgok, fontossági sorrend átértékelése.
Nem mondom, hogy szeretem. Mindenesetre tanulságos - egy életre.