Napi Coelho:

"Az utazás soha nem pénz, hanem bátorság kérdése." Paulo Coelho



2016. november 25., péntek

Ketten az élet


Most érzem először, hogy elég idő telt el ahhoz, hogy írjak róla.

Amikor valaki meghallja, hogy gyermekét egyedül nevelő anyuka vagyok, lettem nemrégiben, azt mondják, nehéz lehet. De közben az emberek teljesen másra gondolnak nehézség alatt, mint amilyen ez valójában. Nyögvenyelősen befizetett számlákra, egzisztenciális bizonytalanságra gondolnak; úgy képzelik, hogy egyáltalán nincs időm magamra és a dolgaimra, hiszen az időm 100%-ában "gyerekezek"; közben pedig sejteni vélik, hogy a szabadság szelétől szédülten tántorgok a mindent elöntő hormonok és ösztönök viharában, mielőbbi "vigaszt" keresve kapcsolatban vagy még annál is kevesebben.
Ezen a ponton hadd nyugtassak meg mindenkit: a környezetemhez képest meglepő egzisztenciáls stabilitásban élünk; sokkal több időm van a teendőimre, mint ezelőtt akár fél évvel is (köszönhetően a jó viszonynak a gyermekem apjával, és Máté mára már kialakult napirendjének), és egyáltalán nem remeg a kezem érte, hogy belevessem magam a friss szingli anyukák izgalmas életébe.

Amikor nehéz, akkor egyáltalán nem ezek miatt nehéz.
Nehéz egyedül hazaérni 3 nagy, nehéz csomaggal és egy fáradt, nyűgös 15 hónapossal; és mindezt felcipelni a 3. emeletre egy körrel.
Nehéz minden reggel azonnal ébernek lenni, és tenni a dolgomat, amikor Máté pillái felpattannak; és egyszer se aludni vissza, gondolván, hogy majd valaki más felkel Vele kivételesen.
Nehéz (!!!) mit kezdeni a hirtelen jött szabadsággal, amikor Máté valamelyik másik szerettével van: tartalommal tölteni meg ezeket a perceket, órákat, és nem csak elfecsérelni őket - vagy ha mégis, akkor elengedni az efölött érzett lelkiismeret-furdalást.
Nehéz minden egyes kérdésben egyedül meghozni az apró-cseprő döntéseket - arról, hogy kell-e mégegy polárharisnya, hogy ottaludjunk-e vagy hazajöjjünk, hogy kell-e adni a köptetőt még; gyakorlatilag bármiről a családunkkal kapcsolatban.
Nehéz elvárás-mentes ölelések, puszik, simogatások nélkül élni, miközben egész nap elvárás-mentes öleléseket, puszikat és simogatásokat osztok.

És végül: a legnehezebb minden este 8-kor végezve a napi "műszakkal" elégedetten leülni, majd szembesülni vele, hogy a feladatom itt lejárt mára; hogy ezen a napon már nincs senkinek se szüksége rám. A gondolataimra, az ötleteimre, a nevetésemre, a történeteimre, a fáradtságomra akár. Nehéz nem szólni senkihez, nehéz egy-egy napot - lett légyen kellemes vagy kemény - egyedül feldolgozni, lezárni és szívet nyitni egy új nap felé.

2016. október 17., hétfő

Nő a tükörben

Fotó: Vágó-Lévai Katalin

Én vagyok az a nő azzal a nagyon helyes kisfiúval. Amikor látsz minket, azt látod, hogy milyen csinosak vagyunk, összeszedettek. Látod, hogy figyelünk egymásra, talán hallod, ahogy éneklek Neki. Látod, hogy türelmes vagyok Vele; de ha nem sikerül, akkor is legalább igazságos.
Látod, hogy ketten vagyunk egymásnak. Látod, hogy nem zárkózunk be. Van programunk szinte minden napra, rengeteg barát, ismerős, rokon.
Azt is látod, hogy teendőnk is akad bőven. Házimunka, munka, önként vállalt szívességek. Látod, ahogy kifogyhatatlan energiával egyensúlyozok 4-5-6-7 feladat között, és kicsit irigyelsz, hogy ennyi felé tudom megosztani magamat. Ha nem látnád, hogy közben a Kicsivel is foglalkozom, talán féltenéd; így látod, hogy nincs rá okod.
Aztán kiderül a sport is. Kétnaponta eljárok? Versenyre készülök? Mégis mikor? Milyen időből, energiából minden mellett? Babakocsival futok? Nem nagyon nehéz az?
És még főzni is marad időm? Pedig hányan rendelnek! Hetente takarítás? És olyankor a székeket is felpakolom?
És én veszem meg mindenkiét? És lefotózom barátságból? Hogy lehet, hogy nekem csak 10 perc kitérő, és belefér, míg más neki se' veselkedik?

Én vagyok az a folyamatos kötéltáncot járó nő azzal a tündéri kisfiúval. Nem látsz minket, amikor képtelenek vagyunk felkelni betegen, reggel. Nem látsz, amikor összefeszülünk, ő őrjöng, csapkod és már én is kiabálok.
Nem látsz, amikor számolom a perceket, hogy mikor lehetek már végre egyedül. Nem látsz, amikor kétségbeesetten keresem a társaságot, futva a gondolataim magánya elől.
Nem látod a pánikomat, amikor túlvállalom magam, se a kapkodásomat, amivel totál feszülten, de minden nyamvadt teendőm végére járok. Nem látod, amikor a Kicsi órákig játszik egyedül a felettem tornyosuló felhők árnyékában.
Nem látod, amikor betegen is futok, sírva is futok, mert a gondjaim elől kell elfutnom kétnaponta.
Nem látod, amikor sosem látott ételeket találok és tálalok fel a szinte üres hűtő előtt fejet vakarva, ahelyett, hogy rendes, tápláló fogásokat ennénk mindketten. Nem látod, mit összegörcsölök, hogy mikor takarítsak - annyira utálom! Nem látsz, amikor gyerekkel a hátamon, lihegve, totál leizzadva fordulok 3. kört a kocsiból a harmadikra, és nem hallod, ahogy anyázok, amikor leesik a kulcs-csomóm.
Nem látod, hogy az önbecsülésem a másoknak tett szívességek pókfonalain lóg. Nem látod, hogy folyamatosan bizonyítani akarok magamnak pontosan úgy, ahogy másoknak.

Látod, amikor mosolygok, de nem látod, amikor a könnyeimmel küzdök a fiamat nézve, azon gondolkodva, hogy mennyi mindent szeretnék még megadni neki, amit valószínűleg már elpuskáztam; vagy épp este, az üres, sötét lakásban, amikor senkivel nem oszthatom meg az örömömet, bánatomat, és végül mindig az a legnagyobb boldogságom, amikor bebújok a bársonyosan szuszogó babám mellé. Látod, mennyi felé megyek, de nem látod, hogy milyen kétségbeesetten kapaszkodom ezekbe a szalmaszálakba: már csak a hétvégéig kell kibírni...

Ne irigyelj. Ne is sajnálj.
Nekem jó ebben az életben, ez az én Sorsom, és értem is, szeretem is. Ne mérd magad hozzám, mert azzal mindkettőnket megítéled. Ne ítélj. Csak fogadj el. És fogadd el Magadat is!

2016. szeptember 22., csütörtök

Anya-képek


Fényképek villannak fel előttem az életünkből.

Sötét van, csak a lámpák fénye világít be az autóba. Már nem sírsz, de a könnyek még ott csillognak az arcodon. Hangosan, tudatosan mosolyogva éneklem a dalaink egyikét, miközben izmosan nyomom a gázt, tekerem a kormányt, hogy hazaérjünk a munkámból, mire fürödnöd kellene. Elkéstem, mert már elfáradtál. Nincs választásom.

Az ágyban ülsz mellettem, kezedben képeskönyv, erre ébredek. Vagy egy órát feküdtem kiájulva Melletted, Te pedig okos voltál, vigyáztál magadra, nem dúltad fel a lakást, nem rántottál magadra semmit. Igazából meg se pisszentél, hagytad, hogy aludjak. Mi történhetett volna?

A hátamon alszol hátrabicsaklott fejjel a metróban, miközben 12 gyereket terelek, hogy a megfelelő szerelvényre szálljunk fel. Neked alvásidő, nekik tábor. Egy hölgy megkérdezi, nem marad-e ferde ettől a nyakad. Nem hiszem.

A fürdőkádban ülök, Te mellettem matatsz, aztán kiszaladsz a konyhába. Zörgést hallok, megijedek, Rád kiáltok. Te sírva fakadsz, és mire kirohanok, látom, hogy csak a játékaiddal mókoltál. Én meg azt hittem, tilosban jársz, veszélyben vagy. Ügyes voltál, és én megbántottalak. Neked van igazad.

A kemping közös zuhanyzójában állok anyaszült meztelenül. Zuhanyozni készültem, Te még felöltözve játszottál a dézsádban, de orra estél, vérzik az ínyed. Állva szoptatlak meztelenül a hideg csempék között. Nincs más megoldásom.

Hajt az anyai ösztönöm, hogy nézzem meg, megvagy-e, működik-e a bébiőr, ami mellett otthagytlak a sátorban. Fényesség fogad, egy barátunk nyugtat Téged. Felsírtál, a bébiőr elromlott, én pedig nem hallottalak, így nem is rohanhattam hozzád. Magadra hagytalak. Sose hagynálak magadra.

Egész nap a nagyszüleidnél voltunk. Egész nap a nagyszüleiddel voltál, amíg én pihegtem valahol a sarokban. Este 7 óra, és még mindig nem értünk haza. Hulla fáradt vagy, de engem hajt a vágy, hogy teljesítsem az aznapra kiszabott, hosszú futótávot. A Nagypapád előtt révedezel a biciklin, nem sírsz, de látom, hogy sok volt, elég volt. Le akarom futni. Önző vagyok.

Az éjszaka közepén járunk, meg se merem nézni hány óra. Már megint nem alszunk rendesen. Tudom, hogy Te is szenvedsz ettől, de folyamatosan ébredsz, lehetetlenség pihenni melletted egy icipicit is. Szeretlek, dajkállak, de le akarlak tenni, el akarok vackolni és aludni akarok reggelig. A pokolba kívánom már az egészet.


Én nem vagyok szuperhős, csak egy ember vagyok. Mikor megszülettél, senki nem mondta, hogy ez nem lesz elég. Rettentően szeretném jobban csinálni, megadni Neked mindent, amit csak lehet. Folyton játszani, nevetni Veled, a többi kötelességemet megoldani amíg alszol, vagy a többi szeretteddel vagy. Szeretném, ha nem lenne szükségem ennyi pihenésre, üresjáratra; be tudnám érni kevesebbel a terveim megvalósulásából; ha rugalmasabb, türelmesebb, strapabíróbb lennék. Tudom, hogy mi így vagyunk tökéletesek egymásnak; tudom, hogy nagyon szeretsz, ahogy én is Téged. Sokszor érzem azt, hogy Te vagy a NAGY és én vagyok a KICSI. Hogy sokkal bölcsebb, türelmesebb, rugalmasabb vagy, mint én vagyok, mint nekem kellene lennem.
Minden nap azon dolgozom, hogy jobb anyukát formálhassak Neked magamból. Köszönöm, hogy türelmes vagy, és kérlek bocsáss meg nekem, ha nem sikerül!

2016. augusztus 24., szerda

Máté *1*



11400 gramm, 80 cm magas. 86-92-es ruhákat hord, 21-es a lába.
Kb. 6:30-kor kel, általában azonnal tejcsizik egy kicsit, aztán mosolygósan, nagy szemekkel felfedezőútra indul a hálószobában. Néha örömmel veszi ilyenkor, ha simogatom, puszilgatom a pofiját, nózizunk; máskor erősebb a kalandvágy, szabadulna, indulna.
Nagyjából 3 óránként elfárad, ilyenkor alszik; de akár 5-6 órát is kibír ébren. Itthon a hálószobában, vagy az autóban tud elaludni nappal, esetleg babakocsiban vagy a hátamon dől ki néha-néha. Este 19:30 és 21:00 között tér nyugovóra általában. Egy nagy, közös családi ágyban alszik velünk, szereti, ha egymáshoz érünk éjszaka.

Már szinte mindent eszik, amit mi is. Nincs kimondott kedvence, eddig semmire nem fújolt, semmit nem utasított vissza. Kedvence a pogácsa és az őszibarack. Reggelihez rizstejet iszik. Szeretne egyedül inni csőrős pohárból és kanalazni kistálból, de ezek még csak nagyon maszatosan mennek.
Ha nagyobb távot kell áthidalnia, négykézláb indul neki, vagy ülő helyzetből fel-fel mutogat, nyúl a kezünk után. Ha felsegítjük, egykézen fogva nagy örömmel közlekedik. Bár már egyedül is tud sétálni, a nappalit is átsétálta épp tegnap átlóban, még nem ez az alapvető mozgásformája, nagyobb biztonságban érzi magát kézenfogva. Nagyon szeret fel-le lépcsőzni a segítségünkkel.
Szavakat még nem formál, de mutogatással és hangokkal már szinte mindent kifejez. "Brrrr"-nek hív mindent, ami mozog; a kutyusra azt mondja: "u". Vélem, hogy én vagyok "eje", és talán a "deje" kifejezést is a "gyere" kifejezésére használja, de ezek még nem biztos elemei a szókincsének.
Imád mindent, amin gombok vannak vagy világít; kedvencei az olyan tárgyak, amiknek nyele van (seprű, légycsapó, fakanál). Rengeteg felnőtt mozdulatot leutánoz: telefonál, fésülködik, dobozból "iszik", autót vezet. Tud simogatni, de általában inkább csapkod. Az autókat tologatja; néha mást is, és ahhoz is brümmög. Nagyon szeret az autóban jönni-menni: ezzel negyedórákig eljátszik, baleset nélkül. Egyelőre a legtöbb játékot a szájába is veszi. Nagyon muzikális, ahogy zenét hall, azonnal mozogni kezd rá: ritmusosan rázza a fejét, hajlítja a térdét. Mostanában szívesen nézeget könyveket, kéri, hogy mutogassam meg Neki, hogy mi micsoda. Imád egyedül lapozni.
Nagyon szociális, barátságos; pillanatok alatt kapcsolatot teremt idegenekkel, nagyon hamar megbízik mindenkiben. Ételt csak kevesektől fogad el, de kézenfogva sétálni sokakkal hajlandó. A szemkontaktust velünk már gond nélkül elhagyja, simán kisétál a látómezőnkből valamelyik új ismerősével. Nagyon szereti a nála nagyobb gyerekek társaságát, a kortársaival még nem nagyon tud mit kezdeni, viszont rengeteget tanul tőlük.
Összességében egy nagyon nyitott, motivált, kalandvágyó és rugalmas kisfiú, sok türelemmel és óriási hanggal, akarattal.


Boldog Szülinapot, Kispocok!


2016. július 6., szerda

Máté és a közlekedés

Megszületett, és én nem vettem neki babakocsit. Vettem helyette hordozókendőt, és hordoztam, elbújt a mellkasomon, mint pici borsószem a héjában.
És rövidesen megkérdezték, hogy: - Mikor fog megszületni? - Én meg megmutattam a kis fejét, hogy lámcsak, már meg is született.
Aztán picit nagyobb lett, és akkor már azt kérdezték, hogy nem szakad-e le a derekam. Én pedig készségesen válaszoltam, hogy neeeem, dehogy, hiszem együtt erősödött a baba súlyának növekedésével, hozzá vagyok edződve.
Inkább hordozzam hátul - tanácsolták azért.
A hátamra is tettem hamarosan, hiszen tényleg elég nehézsúlyú kezdett lenni a fiatalember. Ekkor már kérdések hada tepert maga alá: Nem ejtem le, amikor a hátamra veszem? Kell segítség? Nem zavarja, hogy nem látom? Nem zavar engem, hogy nem látom? Nem fullad meg? Nem rossz neki?
Én pedig készségesen válaszoltam legjobb tudásom és idegzetem szerint. Mindenkit megnyugtattam, hogy nekünk így jó, mi már csak így szoktuk meg egymást.
És közben azt is kérdezték, hol a babakocsi. Nem lenne jobb abban? Nem lenne kényelmesebb? Én pedig készségesen válaszoltam újra és újra.
Lett persze babakocsink is. Felém is tudott nézni benne a Baba, ahogy illik. Igaz, rendszeresen elkámpicsorodott benne, de azért használtuk, amikor az volt a praktikusabb, vagy a kényelmesebb.
Aztán elkezdtünk együtt futni. Azt csak babakocsival lehet. Vettünk is egy jobb babakocsit - igaz, abban csak előre tud nézni a Baba, de sebaj, legalább nézelődik. Nem baj, hogy nem látjuk egymást? Nem, hiszen halljuk egymás hangját, nyúlik a lelki köldökzsinór. Nem kényelmetlen neki a futás? Vajon aludna, ha az volna?

Máté 10 hónapos korára abszolút "kétlaki" lett: babakocsiban és a hátamon is egyformán szeret utazni.
Akár a hátamról lesi a nagyvilágot, akár a babakocsiban suhanunk a közös sport élményében, ez biztos: a kérdések maradnak: Nem görbül el a nyaka? Nem nehéz így nekem? Nem borítom ki a kanyarban?

Én pedig folyton azon agyalok, vajon mi volna elég megnyugtató ahhoz, hogy ne aggódjanak a népek: lássák, hogy Máté teljes biztonságban és békében van - közlekedjünk bármivel is.