Anya-képek

Fényképek villannak fel előttem az életünkből.

Sötét van, csak a lámpák fénye világít be az autóba. Már nem sírsz, de a könnyek még ott csillognak az arcodon. Hangosan, tudatosan mosolyogva éneklem a dalaink egyikét, miközben izmosan nyomom a gázt, tekerem a kormányt, hogy hazaérjünk a munkámból, mire fürödnöd kellene. Elkéstem, mert már elfáradtál. Nincs választásom.

Az ágyban ülsz mellettem, kezedben képeskönyv, erre ébredek. Vagy egy órát feküdtem kiájulva Melletted, Te pedig okos voltál, vigyáztál magadra, nem dúltad fel a lakást, nem rántottál magadra semmit. Igazából meg se pisszentél, hagytad, hogy aludjak. Mi történhetett volna?

A hátamon alszol hátrabicsaklott fejjel a metróban, miközben 12 gyereket terelek, hogy a megfelelő szerelvényre szálljunk fel. Neked alvásidő, nekik tábor. Egy hölgy megkérdezi, nem marad-e ferde ettől a nyakad. Nem hiszem.

A fürdőkádban ülök, Te mellettem matatsz, aztán kiszaladsz a konyhába. Zörgést hallok, megijedek, Rád kiáltok. Te sírva fakadsz, és mire kirohanok, látom, hogy csak a játékaiddal mókoltál. Én meg azt hittem, tilosban jársz, veszélyben vagy. Ügyes voltál, és én megbántottalak. Neked van igazad.

A kemping közös zuhanyzójában állok anyaszült meztelenül. Zuhanyozni készültem, Te még felöltözve játszottál a dézsádban, de orra estél, vérzik az ínyed. Állva szoptatlak meztelenül a hideg csempék között. Nincs más megoldásom.

Hajt az anyai ösztönöm, hogy nézzem meg, megvagy-e, működik-e a bébiőr, ami mellett otthagytlak a sátorban. Fényesség fogad, egy barátunk nyugtat Téged. Felsírtál, a bébiőr elromlott, én pedig nem hallottalak, így nem is rohanhattam hozzád. Magadra hagytalak. Sose hagynálak magadra.

Egész nap a nagyszüleidnél voltunk. Egész nap a nagyszüleiddel voltál, amíg én pihegtem valahol a sarokban. Este 7 óra, és még mindig nem értünk haza. Hulla fáradt vagy, de engem hajt a vágy, hogy teljesítsem az aznapra kiszabott, hosszú futótávot. A Nagypapád előtt révedezel a biciklin, nem sírsz, de látom, hogy sok volt, elég volt. Le akarom futni. Önző vagyok.

Az éjszaka közepén járunk, meg se merem nézni hány óra. Már megint nem alszunk rendesen. Tudom, hogy Te is szenvedsz ettől, de folyamatosan ébredsz, lehetetlenség pihenni melletted egy icipicit is. Szeretlek, dajkállak, de le akarlak tenni, el akarok vackolni és aludni akarok reggelig. A pokolba kívánom már az egészet.

Én nem vagyok szuperhős, csak egy ember vagyok. Mikor megszülettél, senki nem mondta, hogy ez nem lesz elég. Rettentően szeretném jobban csinálni, megadni Neked mindent, amit csak lehet. Folyton játszani, nevetni Veled, a többi kötelességemet megoldani amíg alszol, vagy a többi szeretteddel vagy. Szeretném, ha nem lenne szükségem ennyi pihenésre, üresjáratra; be tudnám érni kevesebbel a terveim megvalósulásából; ha rugalmasabb, türelmesebb, strapabíróbb lennék. Tudom, hogy mi így vagyunk tökéletesek egymásnak; tudom, hogy nagyon szeretsz, ahogy én is Téged. Sokszor érzem azt, hogy Te vagy a NAGY és én vagyok a KICSI. Hogy sokkal bölcsebb, türelmesebb, rugalmasabb vagy, mint én vagyok, mint nekem kellene lennem.

Minden nap azon dolgozom, hogy jobb anyukát formálhassak Neked magamból. Köszönöm, hogy türelmes vagy, és kérlek bocsáss meg nekem, ha nem sikerül!