Napi Coelho:

"Az utazás soha nem pénz, hanem bátorság kérdése." Paulo Coelho



2015. augusztus 29., szombat

Apád hogyvan?! :)

Péntek este. Zsoltit elhívták a haverok sörözni. Tekintve, hogy 5. napja be van zárva a lakásba, leszámítva a patika/bolt köröket, indokoltnak látom, hogy elengedjemzavarjam. Ráfér.
Nem vagyok még erőm teljében, áthívom hát édesapámat, hogy segítsen megfürdetni Mátét, úgyis imádja csinálni.

Zsolti itthon várja meg a nagypapát. Már cipő van a lábán, már elköszönt kétszer, de még visszalép a félhomályos nappaliba, komoly arccal apám felé fordul, és így szól:
- Péter, Mátét úgy kell büfiztetni, hogy teljesen átdobod a válladon, hogy hátrafelé lelógjon a keze, meg a feje is. (Közben mutatja, hogy hogyan lóg le a baba feje és a karjai az elképzelt váll fölött.) Nem függőlegesen, nem a mellkasodon, mint más babákat. Mátét így kell böfiztetni. (És mutatja mégegyszer.)

Összeröhögünk apámmal. Kiskoromban ő böfiztetett engem, van is egy ősrégi fotónk az ominózus, épp bemutatott mozdulatról. Zsolti kikéri magának a somolygásunkat.
Mert - ahogy mondja - tisztában van vele, hogy apám marhára ért a böfiztetéshez.
Node Máté böfiztetésében Ő a profi.

2015. augusztus 28., péntek

Bébi feeling


Nem vagyunk szentimentális alkatok. Nem sírunk a jól komponált rágó-reklámon, nem volt lufi-eregetés az esküvőnkön, a legutóbbi évfordulónkat mindketten elfelejtettük.

Nem vagyunk szentimentális alkatok, így sosem gondoltuk volna, hogy valaha ujjongani fogunk, amikor

  • végre kijön az a nagy böfi vagy puki
  • az egyetlen gyöngyszemünk végigpisili a kanapét, ágytakaróstul, mindenestül
  • elképesztően nyúlós zöldesbarna kaka van a pelenkában
  • a kicsi kincsünk végighányja Zsoltit válltól vádliig.


Sosem gondoltuk volna; most mégis ujjongunk, és rettentően megdicsérjük Mátét, amiért ennyire ügyes volt.

Aztán 3-4 év múlva majd győzzük következetesen megmagyarázni, hogy miért nem böfögünk az asztalnál, pukizunk társaságban; miért kell a wc-be pisilni, kakilni; és miért nem jó ötlet félig feldolgozott étellel leköpdösni másokat...

2015. augusztus 23., vasárnap

Türelem.


Fahéj, hátmasszázs, tonik, összebújás, gyömbér, rábeszélés, oregánó, séta, bazsalikom, kismama-tea.

Türelem.

2015. augusztus 15., szombat

Kritikai észrevétel


Az utóbbi időben sokat gondolkodom azon, hogy az emberek hogyan viszonyulnak a kritikához, mint olyan. Hogyan reagálok én, vagy bárki más, amikor valaki nem ért egyet, más állásponton van, esetleg a konkrét tetteimet, megnyilvánulásaimat véleményezi negatívan.

Megfigyelésem szerint manapság nagyon nehezen tűrjük a kritikát.

Nem akarnám e tekintetben magamat az átlag fölé, elé helyezni. Nagyon rosszul tűröm a bírálatot (én is). Rengeteget agyalok rajta, nem tudok napirendre térni fölötte mindaddig, amíg racionális magyarázatot nem találtam rá - és ilyennek vagyok hajlandó, vagy egyenesen lelkes elfogadni az engem kritikával illető személy kompetenciájának vagy alaposságának hiányát, vagy egyéb általam hiányosságként megítélt tulajdonságát is. Tehát - egyszerűen megfogalmazva - ha megkritizálnak, addig nyomozok, amíg a saját magam számára ésszerűen be nem bizonyítom, hogy valamilyen módon fölényben vagyok a kritizálómmal szemben; majd ha erre bármilyen vélt vagy valós adatot találok, akkor a további kutatást önelégülten beszüntetem. Hiszen - saját magam számára - nyilvánvalóvá vált, hogy igazam van; több se kell.

Úgy látom, mindenki más is nagyon hasonlóan jár el. Amint számára kedvezőtlen véleménnyel szembesül - legyen az apró, vagy nagy horderejű, szándékos vagy véletlen, fontos vagy lényegtelen - azonnal átáll "legjobb védekezés a támadás" üzemmódba, és belekezd azáltal megvédeni magát, hogy a kritizáló felet racionálisan, a saját maga, vagy sok esetben a külvilág számára is ellehetetleníti.

Mindenki ezt csinálja: nyilván ez a természetes reakció.

Ugyanakkor az ilyen típusú konfliktusaim azon része jelentősen gyorsabban, hatékonyabban, és minden fél számára megnyugtatóbban oldódik meg, amelyekben képes vagyok uralkodni magamon, a "legjobb védekezés a támadás" attitűd helyett belehelyezkedni a vita-partnerem nézőpontjába, és (még ha nem is értem meg, vagy értek vele egyet) annak figyelembe-vételével, róla is jóindulatot feltételezve konstruktív megoldásokat ajánlani a közös helyzet orvoslására.
Tehát vádaskodás, hánytorgatás, személyeskedés, magyarázkodás és találgatás helyett, a saját elgondolásom sarokpontjait megtartva és kihangsúlyozva kísérletet teszek arra, hogy megközelítsem a másik fél álláspontját, kifejezzem felé az együttérzésemet és a vele való kompromisszum-kötésre való hajlandóságomat.
Ez általában bejön.
És úgy veszem észre, hogy az emberek általában nagyon meglepődnek ezen a fajta hozzáálláson. Ez pedig azt sugallja, hogy ritkán, kevesen alkalmazzák.

Pedig - tapasztalatból mondom - sokkal jobb a szájíz a végén.

2015. augusztus 14., péntek

3


"Helló Béjbi, csak két hét múlvára vártalak!", pöttyös tornacipő, katonai hálózsák-szellőztetés, csillag-vagy-fecskézés, életem első Rába-túrája, thai pirított tészta, kívülről fújt utazós zenék, "Ne kapaszkodj abba a kurva fába!", "Van terved?" "Na jah. Cézársaláta."; nyelviskolai éjszakák, autóban hajnalig-romantikázás, "ha úgy akarja a szervezetem", kertben sátrazás, cserépkályha-bontás, Hullámhegy, lájkvadászat utáni pezsgő, pezsgő utáni lánykérés, életem első Hévíze, közös SZABADság, rengeteg Szigetköz, esküvői vízitúra, 4 borvidék egy év alatt, ablakcsere, Skodálatos, életművészet, teljesítménytúra-hegyek, új gitár, pöpec munkamegosztás, Erdély, otthonról haza, szakoktatóság, első félmaraton, Máté-várás, tökély-lakás, legjobb szezon, közös évforduló-elfelejtés.

És még elmondhatatlanul sok csoda.

Zsolti.


2015. augusztus 11., kedd

A szivárvány túloldalán


Szeretném előre leszögezni: egy gyönyörű várandósság gyönyörű utolsó napjait, heteit élem. Semmi okom panaszra, és ezzel maximálisan tisztában is vagyok. Ahogy azzal is, hogy mindenem megvan, amire csak vágyhatnék: boldog család, szerető Férj, csodálatos otthon, egészség, ÉLET. Aki szeretné ezt elmondani nekem újból, és meggyőzni, hogy működjek máshogy, annak nagyon hálás vagyok; mindemellett a racionalitás talaján ez sajnos azt hiszem, nem megy. TUDOM, hogy hogyan kellene éreznem, működnöm, az alábbiak mégis velem vannak. Pont emiatt írom le. Mert nem racionális. És engem épp annyira irritálnak - ha nem jobban egy picikét - mint esetleg a kedves olvasót. 
Aki meg meg akarna ölelni, vagy kirángatni ebből egy jegeskávéra, annak mély hálával fogok adózni.

32 fokot mutat a hőmérő a hálószobában. A ventillátor teljesen kiszárította a torkomat, és megpörgette az idén amúgy kegyes allergiámat; mégis egész éjszaka megy. Nem tudom, hány napja kapkodok a levegőért így; júliusban is volt egy hét: nagyon emlékszem, nagyon rossz volt.

Néhány napja, hete még azért nem mentem sehová, mert jólesett itthon lenni, fészket rakni. Most már annyira behúzott ez az egész, hogy nehezemre esik rávenni magamat a bárhová menésre.
Itthon vagyok a 32 fokban, és teszem a dolgom. Mert munka az mindig van itthon. Hopp, a konyhaszekrény még nincs csilli-villire takarítva; hopp, a kamrában még nem raktam rendet; közben lejárt a mosógép; csinálni kell, mint a gép. Morcoskodom, hogy a Férjem nem igazította el maga után az ágytakarót: az egész nyamvadt lakás kezd valami furcsa múzeumra emlékeztetni, a kiállítás címe pedig: "Itt él a Várnai-Polányi család". Aztán belép a látogató, és látja, hogy tök kamu az egész: hiszen minden annyira elrendezett és túl precíz, hogy itt nemhogy nem él senki, de az egész már egyenesen ijesztő is...Pláne, amikor a teremőr néni (ez lennék én) rámorog, hogy ne egyen le a padlóra, mert ki van takarítva. Agyrém.

Egy hete még úgy éreztem, hogy én vagyok a világ legszebb, legboldogabb kismamája. Most úgy érzem, hogy egy szerencsétlen partra vetett bálna vagyok, aki baromira vágyik vissza a vízbe. Mérlegelem, hogy lezuhanyozzak-e, ahol találkozom a testemmel: nem, nem a babám irritál az óriási pocakban. Az irritál, hogy az egy éve még aktív sportoló testemen összeér a két comb, és kidörzsölik egymást; a mellem a hasamra lóg (!!!), pedig nem olyan óriási, higgyétek el; olyan tokám van, mint Miss Röfinek...Nem is (csak) az esztétika. Ezek elképesztően kellemetlen dolgok. (Igen, kevésbé kellemetlenek, mint egy terhességi komplikáció, de visszautalnék a fenti, dőlt betűs részre, majd visszasüppednék az abszolút irracionális megéléseim közé.) Pláne úgy, hogy tennék én ellenük, node nem tudok.

Csak úgy tudok közlekedni, mint egy pingvin. Lassan, és vicces járással. Vannak testrészeim, amelyek higiéniájára óriási gondot kell fordítanom, viszont paradox módon már hónapok óta csak tükörből látom őket. Nem érem el a lábkörmömet, a hétvégén a Férjem segítsége nélkül nem tudtam felhúzni a harisnyámat. Lassú vagyok és hamar elfáradok. Állandóan pisilnem kell. Megfordulni az ágyban felér egy akrobata-mutatvánnyal.

No és: tök mindegy, hogy mit veszek fel, úgyis ugyanaz a vége: hogy kocka alakú és narancsbőrös a seggem, eltűnt a derekam, a mellemről inkább ne beszéljünk, és valaha asszem volt egy vállalható vádlim is...Tehát ha sikerül valami kényelmeset, amiből nem ficcen ki sehol ez a megnövekedett létforma, és még esetleg a színek sem ütik egymást, akkor nyertem.

És ezek után kimenni az utcára? A 41 fokba? Emberek közé? Úgyis csak a saját kis témámról tudok beszélni már most (úúúúristen, mi lesz később?!?!), ami már most nyilván tök uncsi az embereknek (biztosan nekem is az lenne); emellett lassú vagyok, és kevésbé esztétikus is...Klassz. Akkor koncert helyett inkább nézek egy epizódot a Dr. Csont-ból...

És közben minden nap ezerszer elmondom, mennyire tökéletesen vagyunk, mennyire szuper minden. Mert ezek a tények. Mondjam azt, hogy tököm tele van? Igazából nincs is tele.
Csak kezdem nem szeretni magamat olyannak, amilyenné ez az elmúlt pár hét tesz. Rendmániásnak, tehetetlennek, nagydarabnak, izzadósnak, lassúnak, és mindezek miatt elképesztően ingerlékenynek és nyűgösnek.
Mert ilyen vagyok most. Vita és kompromisszum nélkül: látom, élem, hiszen én vagyok még mindig a legtöbbet együtt magammal.
Fogalmam sincs, merre van innen az előre; valószínűleg a Természet nemsokára megoldja egy imádni való energia-bomba cukicsomaggal, aki mellett semmi esélyem nem lesz negatívnak lenni egy pillanatra sem.

De ez most rossz és ijesztő.
Ha kérditek, hogy vagyok: elmondom majd, hogy szuperül; és ezt meg gondoljátok mögé, légyszi.

2015. augusztus 5., szerda

29-es életérzés

Egyedül, a kormány mögött, halkan surrog alattam a gép, a légkondi az arcomba fújja a hűst, kint szikrázik a nap. Falom a kilométereket, nagyon ráérek, a világ összes ideje az enyém.
A lejátszóban ez forog, torkom szakadtából éneklek vele. És közben elönt a teljesség, elönt a hála érzése.



Holnap leszek 29. Mindenem megvan ezen a világon, amire csak vágyhatok, vágyhatnék. Meleg, szerető család, fantasztikus otthon, észbontó tervek, idő, tér, szabadság, hit. És Máté.

Legszívesebben elengedném a kormányt, lehúznám az ablakot, kinyújtanám a karom, és belerepülnék az univerzumba.