Napi Coelho:

"Az utazás soha nem pénz, hanem bátorság kérdése." Paulo Coelho



2016. november 25., péntek

Ketten az élet


Most érzem először, hogy elég idő telt el ahhoz, hogy írjak róla.

Amikor valaki meghallja, hogy gyermekét egyedül nevelő anyuka vagyok, lettem nemrégiben, azt mondják, nehéz lehet. De közben az emberek teljesen másra gondolnak nehézség alatt, mint amilyen ez valójában. Nyögvenyelősen befizetett számlákra, egzisztenciális bizonytalanságra gondolnak; úgy képzelik, hogy egyáltalán nincs időm magamra és a dolgaimra, hiszen az időm 100%-ában "gyerekezek"; közben pedig sejteni vélik, hogy a szabadság szelétől szédülten tántorgok a mindent elöntő hormonok és ösztönök viharában, mielőbbi "vigaszt" keresve kapcsolatban vagy még annál is kevesebben.
Ezen a ponton hadd nyugtassak meg mindenkit: a környezetemhez képest meglepő egzisztenciáls stabilitásban élünk; sokkal több időm van a teendőimre, mint ezelőtt akár fél évvel is (köszönhetően a jó viszonynak a gyermekem apjával, és Máté mára már kialakult napirendjének), és egyáltalán nem remeg a kezem érte, hogy belevessem magam a friss szingli anyukák izgalmas életébe.

Amikor nehéz, akkor egyáltalán nem ezek miatt nehéz.
Nehéz egyedül hazaérni 3 nagy, nehéz csomaggal és egy fáradt, nyűgös 15 hónapossal; és mindezt felcipelni a 3. emeletre egy körrel.
Nehéz minden reggel azonnal ébernek lenni, és tenni a dolgomat, amikor Máté pillái felpattannak; és egyszer se aludni vissza, gondolván, hogy majd valaki más felkel Vele kivételesen.
Nehéz (!!!) mit kezdeni a hirtelen jött szabadsággal, amikor Máté valamelyik másik szerettével van: tartalommal tölteni meg ezeket a perceket, órákat, és nem csak elfecsérelni őket - vagy ha mégis, akkor elengedni az efölött érzett lelkiismeret-furdalást.
Nehéz minden egyes kérdésben egyedül meghozni az apró-cseprő döntéseket - arról, hogy kell-e mégegy polárharisnya, hogy ottaludjunk-e vagy hazajöjjünk, hogy kell-e adni a köptetőt még; gyakorlatilag bármiről a családunkkal kapcsolatban.
Nehéz elvárás-mentes ölelések, puszik, simogatások nélkül élni, miközben egész nap elvárás-mentes öleléseket, puszikat és simogatásokat osztok.

És végül: a legnehezebb minden este 8-kor végezve a napi "műszakkal" elégedetten leülni, majd szembesülni vele, hogy a feladatom itt lejárt mára; hogy ezen a napon már nincs senkinek se szüksége rám. A gondolataimra, az ötleteimre, a nevetésemre, a történeteimre, a fáradtságomra akár. Nehéz nem szólni senkihez, nehéz egy-egy napot - lett légyen kellemes vagy kemény - egyedül feldolgozni, lezárni és szívet nyitni egy új nap felé.

2016. október 17., hétfő

Nő a tükörben

Fotó: Vágó-Lévai Katalin

Én vagyok az a nő azzal a nagyon helyes kisfiúval. Amikor látsz minket, azt látod, hogy milyen csinosak vagyunk, összeszedettek. Látod, hogy figyelünk egymásra, talán hallod, ahogy éneklek Neki. Látod, hogy türelmes vagyok Vele; de ha nem sikerül, akkor is legalább igazságos.
Látod, hogy ketten vagyunk egymásnak. Látod, hogy nem zárkózunk be. Van programunk szinte minden napra, rengeteg barát, ismerős, rokon.
Azt is látod, hogy teendőnk is akad bőven. Házimunka, munka, önként vállalt szívességek. Látod, ahogy kifogyhatatlan energiával egyensúlyozok 4-5-6-7 feladat között, és kicsit irigyelsz, hogy ennyi felé tudom megosztani magamat. Ha nem látnád, hogy közben a Kicsivel is foglalkozom, talán féltenéd; így látod, hogy nincs rá okod.
Aztán kiderül a sport is. Kétnaponta eljárok? Versenyre készülök? Mégis mikor? Milyen időből, energiából minden mellett? Babakocsival futok? Nem nagyon nehéz az?
És még főzni is marad időm? Pedig hányan rendelnek! Hetente takarítás? És olyankor a székeket is felpakolom?
És én veszem meg mindenkiét? És lefotózom barátságból? Hogy lehet, hogy nekem csak 10 perc kitérő, és belefér, míg más neki se' veselkedik?

Én vagyok az a folyamatos kötéltáncot járó nő azzal a tündéri kisfiúval. Nem látsz minket, amikor képtelenek vagyunk felkelni betegen, reggel. Nem látsz, amikor összefeszülünk, ő őrjöng, csapkod és már én is kiabálok.
Nem látsz, amikor számolom a perceket, hogy mikor lehetek már végre egyedül. Nem látsz, amikor kétségbeesetten keresem a társaságot, futva a gondolataim magánya elől.
Nem látod a pánikomat, amikor túlvállalom magam, se a kapkodásomat, amivel totál feszülten, de minden nyamvadt teendőm végére járok. Nem látod, amikor a Kicsi órákig játszik egyedül a felettem tornyosuló felhők árnyékában.
Nem látod, amikor betegen is futok, sírva is futok, mert a gondjaim elől kell elfutnom kétnaponta.
Nem látod, amikor sosem látott ételeket találok és tálalok fel a szinte üres hűtő előtt fejet vakarva, ahelyett, hogy rendes, tápláló fogásokat ennénk mindketten. Nem látod, mit összegörcsölök, hogy mikor takarítsak - annyira utálom! Nem látsz, amikor gyerekkel a hátamon, lihegve, totál leizzadva fordulok 3. kört a kocsiból a harmadikra, és nem hallod, ahogy anyázok, amikor leesik a kulcs-csomóm.
Nem látod, hogy az önbecsülésem a másoknak tett szívességek pókfonalain lóg. Nem látod, hogy folyamatosan bizonyítani akarok magamnak pontosan úgy, ahogy másoknak.

Látod, amikor mosolygok, de nem látod, amikor a könnyeimmel küzdök a fiamat nézve, azon gondolkodva, hogy mennyi mindent szeretnék még megadni neki, amit valószínűleg már elpuskáztam; vagy épp este, az üres, sötét lakásban, amikor senkivel nem oszthatom meg az örömömet, bánatomat, és végül mindig az a legnagyobb boldogságom, amikor bebújok a bársonyosan szuszogó babám mellé. Látod, mennyi felé megyek, de nem látod, hogy milyen kétségbeesetten kapaszkodom ezekbe a szalmaszálakba: már csak a hétvégéig kell kibírni...

Ne irigyelj. Ne is sajnálj.
Nekem jó ebben az életben, ez az én Sorsom, és értem is, szeretem is. Ne mérd magad hozzám, mert azzal mindkettőnket megítéled. Ne ítélj. Csak fogadj el. És fogadd el Magadat is!

2016. szeptember 22., csütörtök

Anya-képek


Fényképek villannak fel előttem az életünkből.

Sötét van, csak a lámpák fénye világít be az autóba. Már nem sírsz, de a könnyek még ott csillognak az arcodon. Hangosan, tudatosan mosolyogva éneklem a dalaink egyikét, miközben izmosan nyomom a gázt, tekerem a kormányt, hogy hazaérjünk a munkámból, mire fürödnöd kellene. Elkéstem, mert már elfáradtál. Nincs választásom.

Az ágyban ülsz mellettem, kezedben képeskönyv, erre ébredek. Vagy egy órát feküdtem kiájulva Melletted, Te pedig okos voltál, vigyáztál magadra, nem dúltad fel a lakást, nem rántottál magadra semmit. Igazából meg se pisszentél, hagytad, hogy aludjak. Mi történhetett volna?

A hátamon alszol hátrabicsaklott fejjel a metróban, miközben 12 gyereket terelek, hogy a megfelelő szerelvényre szálljunk fel. Neked alvásidő, nekik tábor. Egy hölgy megkérdezi, nem marad-e ferde ettől a nyakad. Nem hiszem.

A fürdőkádban ülök, Te mellettem matatsz, aztán kiszaladsz a konyhába. Zörgést hallok, megijedek, Rád kiáltok. Te sírva fakadsz, és mire kirohanok, látom, hogy csak a játékaiddal mókoltál. Én meg azt hittem, tilosban jársz, veszélyben vagy. Ügyes voltál, és én megbántottalak. Neked van igazad.

A kemping közös zuhanyzójában állok anyaszült meztelenül. Zuhanyozni készültem, Te még felöltözve játszottál a dézsádban, de orra estél, vérzik az ínyed. Állva szoptatlak meztelenül a hideg csempék között. Nincs más megoldásom.

Hajt az anyai ösztönöm, hogy nézzem meg, megvagy-e, működik-e a bébiőr, ami mellett otthagytlak a sátorban. Fényesség fogad, egy barátunk nyugtat Téged. Felsírtál, a bébiőr elromlott, én pedig nem hallottalak, így nem is rohanhattam hozzád. Magadra hagytalak. Sose hagynálak magadra.

Egész nap a nagyszüleidnél voltunk. Egész nap a nagyszüleiddel voltál, amíg én pihegtem valahol a sarokban. Este 7 óra, és még mindig nem értünk haza. Hulla fáradt vagy, de engem hajt a vágy, hogy teljesítsem az aznapra kiszabott, hosszú futótávot. A Nagypapád előtt révedezel a biciklin, nem sírsz, de látom, hogy sok volt, elég volt. Le akarom futni. Önző vagyok.

Az éjszaka közepén járunk, meg se merem nézni hány óra. Már megint nem alszunk rendesen. Tudom, hogy Te is szenvedsz ettől, de folyamatosan ébredsz, lehetetlenség pihenni melletted egy icipicit is. Szeretlek, dajkállak, de le akarlak tenni, el akarok vackolni és aludni akarok reggelig. A pokolba kívánom már az egészet.


Én nem vagyok szuperhős, csak egy ember vagyok. Mikor megszülettél, senki nem mondta, hogy ez nem lesz elég. Rettentően szeretném jobban csinálni, megadni Neked mindent, amit csak lehet. Folyton játszani, nevetni Veled, a többi kötelességemet megoldani amíg alszol, vagy a többi szeretteddel vagy. Szeretném, ha nem lenne szükségem ennyi pihenésre, üresjáratra; be tudnám érni kevesebbel a terveim megvalósulásából; ha rugalmasabb, türelmesebb, strapabíróbb lennék. Tudom, hogy mi így vagyunk tökéletesek egymásnak; tudom, hogy nagyon szeretsz, ahogy én is Téged. Sokszor érzem azt, hogy Te vagy a NAGY és én vagyok a KICSI. Hogy sokkal bölcsebb, türelmesebb, rugalmasabb vagy, mint én vagyok, mint nekem kellene lennem.
Minden nap azon dolgozom, hogy jobb anyukát formálhassak Neked magamból. Köszönöm, hogy türelmes vagy, és kérlek bocsáss meg nekem, ha nem sikerül!

2016. augusztus 24., szerda

Máté *1*



11400 gramm, 80 cm magas. 86-92-es ruhákat hord, 21-es a lába.
Kb. 6:30-kor kel, általában azonnal tejcsizik egy kicsit, aztán mosolygósan, nagy szemekkel felfedezőútra indul a hálószobában. Néha örömmel veszi ilyenkor, ha simogatom, puszilgatom a pofiját, nózizunk; máskor erősebb a kalandvágy, szabadulna, indulna.
Nagyjából 3 óránként elfárad, ilyenkor alszik; de akár 5-6 órát is kibír ébren. Itthon a hálószobában, vagy az autóban tud elaludni nappal, esetleg babakocsiban vagy a hátamon dől ki néha-néha. Este 19:30 és 21:00 között tér nyugovóra általában. Egy nagy, közös családi ágyban alszik velünk, szereti, ha egymáshoz érünk éjszaka.

Már szinte mindent eszik, amit mi is. Nincs kimondott kedvence, eddig semmire nem fújolt, semmit nem utasított vissza. Kedvence a pogácsa és az őszibarack. Reggelihez rizstejet iszik. Szeretne egyedül inni csőrős pohárból és kanalazni kistálból, de ezek még csak nagyon maszatosan mennek.
Ha nagyobb távot kell áthidalnia, négykézláb indul neki, vagy ülő helyzetből fel-fel mutogat, nyúl a kezünk után. Ha felsegítjük, egykézen fogva nagy örömmel közlekedik. Bár már egyedül is tud sétálni, a nappalit is átsétálta épp tegnap átlóban, még nem ez az alapvető mozgásformája, nagyobb biztonságban érzi magát kézenfogva. Nagyon szeret fel-le lépcsőzni a segítségünkkel.
Szavakat még nem formál, de mutogatással és hangokkal már szinte mindent kifejez. "Brrrr"-nek hív mindent, ami mozog; a kutyusra azt mondja: "u". Vélem, hogy én vagyok "eje", és talán a "deje" kifejezést is a "gyere" kifejezésére használja, de ezek még nem biztos elemei a szókincsének.
Imád mindent, amin gombok vannak vagy világít; kedvencei az olyan tárgyak, amiknek nyele van (seprű, légycsapó, fakanál). Rengeteg felnőtt mozdulatot leutánoz: telefonál, fésülködik, dobozból "iszik", autót vezet. Tud simogatni, de általában inkább csapkod. Az autókat tologatja; néha mást is, és ahhoz is brümmög. Nagyon szeret az autóban jönni-menni: ezzel negyedórákig eljátszik, baleset nélkül. Egyelőre a legtöbb játékot a szájába is veszi. Nagyon muzikális, ahogy zenét hall, azonnal mozogni kezd rá: ritmusosan rázza a fejét, hajlítja a térdét. Mostanában szívesen nézeget könyveket, kéri, hogy mutogassam meg Neki, hogy mi micsoda. Imád egyedül lapozni.
Nagyon szociális, barátságos; pillanatok alatt kapcsolatot teremt idegenekkel, nagyon hamar megbízik mindenkiben. Ételt csak kevesektől fogad el, de kézenfogva sétálni sokakkal hajlandó. A szemkontaktust velünk már gond nélkül elhagyja, simán kisétál a látómezőnkből valamelyik új ismerősével. Nagyon szereti a nála nagyobb gyerekek társaságát, a kortársaival még nem nagyon tud mit kezdeni, viszont rengeteget tanul tőlük.
Összességében egy nagyon nyitott, motivált, kalandvágyó és rugalmas kisfiú, sok türelemmel és óriási hanggal, akarattal.


Boldog Szülinapot, Kispocok!


2016. július 6., szerda

Máté és a közlekedés

Megszületett, és én nem vettem neki babakocsit. Vettem helyette hordozókendőt, és hordoztam, elbújt a mellkasomon, mint pici borsószem a héjában.
És rövidesen megkérdezték, hogy: - Mikor fog megszületni? - Én meg megmutattam a kis fejét, hogy lámcsak, már meg is született.
Aztán picit nagyobb lett, és akkor már azt kérdezték, hogy nem szakad-e le a derekam. Én pedig készségesen válaszoltam, hogy neeeem, dehogy, hiszem együtt erősödött a baba súlyának növekedésével, hozzá vagyok edződve.
Inkább hordozzam hátul - tanácsolták azért.
A hátamra is tettem hamarosan, hiszen tényleg elég nehézsúlyú kezdett lenni a fiatalember. Ekkor már kérdések hada tepert maga alá: Nem ejtem le, amikor a hátamra veszem? Kell segítség? Nem zavarja, hogy nem látom? Nem zavar engem, hogy nem látom? Nem fullad meg? Nem rossz neki?
Én pedig készségesen válaszoltam legjobb tudásom és idegzetem szerint. Mindenkit megnyugtattam, hogy nekünk így jó, mi már csak így szoktuk meg egymást.
És közben azt is kérdezték, hol a babakocsi. Nem lenne jobb abban? Nem lenne kényelmesebb? Én pedig készségesen válaszoltam újra és újra.
Lett persze babakocsink is. Felém is tudott nézni benne a Baba, ahogy illik. Igaz, rendszeresen elkámpicsorodott benne, de azért használtuk, amikor az volt a praktikusabb, vagy a kényelmesebb.
Aztán elkezdtünk együtt futni. Azt csak babakocsival lehet. Vettünk is egy jobb babakocsit - igaz, abban csak előre tud nézni a Baba, de sebaj, legalább nézelődik. Nem baj, hogy nem látjuk egymást? Nem, hiszen halljuk egymás hangját, nyúlik a lelki köldökzsinór. Nem kényelmetlen neki a futás? Vajon aludna, ha az volna?

Máté 10 hónapos korára abszolút "kétlaki" lett: babakocsiban és a hátamon is egyformán szeret utazni.
Akár a hátamról lesi a nagyvilágot, akár a babakocsiban suhanunk a közös sport élményében, ez biztos: a kérdések maradnak: Nem görbül el a nyaka? Nem nehéz így nekem? Nem borítom ki a kanyarban?

Én pedig folyton azon agyalok, vajon mi volna elég megnyugtató ahhoz, hogy ne aggódjanak a népek: lássák, hogy Máté teljes biztonságban és békében van - közlekedjünk bármivel is.

2016. június 10., péntek

Így lettünk futó-család.


2014. január - Biztos, hogy télen akarsz nekikezdeni?
2014. február - Ne menj ki hóviharban, megfázol!
2014. június - Most tényleg azért erőlteted, hogy meglegyen az x km fél év alatt? Hát nem a mozgás öröméért futsz?
2014. szeptember - Igen, tényleg meglátszik a futás!
2014. november - Sötét van már esténként, elkísérlek bringával.
2014. december - Babát várva is futóverseny? Biztos vagy benne?
2015. január - Mostmár pihenned kellene.
2015. február - Végre, hallgattál ránk. Most nem az a fontos, hogy hogy nézel ki!
2015. április - Ne törődj az alakoddal, te most egy tok (!!!) vagy, amiben a kisbaba nevelkedik.
2015. augusztus - Nem vagy bálnoid gnóm, mindenki ilyen szülés előtt.
2015. szeptember - Majd sportolsz, ha kicsit jobban lesztek.
2015. október - Biztos, hogy elengedett az orvos?
2015. december - Tologatjuk ám, amíg versenyzel! Nem muszáj Vele futnod!
2016. március - Nem lehetne, hogy inkább ne ma fuss, hanem holnap? Én jobban ráérnék úgy...De ne menj messzire, inkább csak itt a park körül körbe-körbe!
2016. április - Minek az a nyamvadt GPS? Anélkül már nem is tudsz futni?
2016. május - Ma hány km-t aludt a baba?
2016. június - Lefoglaltam a szállást; de ne a futóbabakocsit vigyük, hanem az összecsukhatót: majd mi tologatjuk a babát, amíg Te elmész meztelen.



Másfél év kellett, hogy átmenjen, de most már ÉRTIK! Én pedig mérhetetlenül hálás vagyok Nekik érte!





2016. május 30., hétfő

Mátéval az Úton

Már nem emlékszem, hogy mi mi után történt pontosan. Vannak előttem képek, hangok, érzések, de nincs meg filmszalag-szerűen: ahogy ez a különleges, feloldódós élményekkel már lenni szokott.

Vártunk. Nagyon sokáig vártunk arra, hogy végre elindulhassunk együtt, ezen az közös úton, közös próbatételen. Nyugodt voltam, bíztam magamban, Mátéban, tudtam, hogy rendben leszünk együtt.
Nehéz volt? Igen. Voltak pontok, amikor azt éreztem, nem bírom tovább? Igen. Volt, amikor mindketten, együtt sírtunk? Igen. Belül mélyen tudtam, hogy ketten, egy csapatként mégis bírni fogjuk? IGEN. 
Olyan erőt éreztem magamban, amit nagyon ritkán korábban. Mondják, hogy az anyaság megacéloz: már tudom, hogy tényleg így van. 

És persze, látszólag nem úgy történt, ahogy az ideális lett volna. Nem úgy történt, ahogy el lehetett tervezni. Nem lett a vége a nagykönyvben megírt, csont nélküli "tökéletes" eredmény. Nem lett az, mert emberek vagyunk mindketten; mert nem lehet magunkat, egymást programozni; mert egy ilyen helyzetben nincs helye az elvárásoknak és a ragaszkodásoknak. 

Nem úgy fejeztük be, ahogy szerettük volna. Úgy fejeztük be, ahogy tudtuk.
És - ezúttal, végre egymást érezve, együtt rezegve - úgy, ahogy mindkettőnknek a legjobb élmény maradhatott!

9 hónap kellett ahhoz, hogy végre legyen egy olyan közös élményünk, erőpróbánk is, aminek a végére ezt az utolsó mondatot is teljes szívemmel oda merem, oda tudom írni.
És most megadatott!

Köszönjük, Ultrabalaton 2016! Maximálisan terápiás voltál!

2016. május 26., csütörtök

Apa-társas, vol. 2


Reggel a nappaliban. Apa-anya kávézik és informatikai eszközöket berhel, Máté játszik.
Máté hirtelen élénk érdeklődést mutat Apa kisasztalra helyezett bögréje után. Mire Apa:
- Kisfiam! Apának hááárom dolga van. A kávéja, a tabletje, meg a gitárja. Ezekkel nem játszhatsz. A többivel (gálánsan körbemutat az életünk összes többi tárgyára és helyszínére), azokkal felőlem...!

2016. május 24., kedd

Apa-társas


Zsolti és Máté játszanak. Zsolti magyarázza nekem (aki épp szülői szabim kerek 20 percét töltöm) a szabályokat:
Máté is a játék része. Az a lényeg, hogy ki tud minél magasabb tornyot építeni, mielőtt Máté lerombolná. Persze a játékokat nagyon nehéz egymáson megállítani, meg kapkodni is kell, mert ugye ha észreveszi, akkor azonnal ledönti...

Elvan a gyerek, ha játszik...

...vele az Apukája. ;)

2016. április 7., csütörtök

Gyermeknevelési GYIK


Azt hiszem, mostanra érett össze bennem eléggé a habzó szájú düh, a vállvonogató értetlenkedés és a magasról rátevés ahhoz, hogy írjak egy rövid GYIK-et azzal kapcsolatban, ahogy Mátét neveljük. (Amúgy, nem, a szó szoros értelmében még nem neveljük; inkább csak segítjük őt az élethez való alkalmazkodásban és saját potenciáljainak kibontakoztatásában.) (Apu, mielőtt magadra vennéd: felesleges, mi ezeket megbeszéltük már ezerszer, és kellő tisztelettel fordulunk egymás értetlensége felé. ;) Szerintem.)

1. Miért nem babakocsival jártok?
Azért nem, mert egy lázadó hippi vagyok, aki gondolkodás nélkül elutasítja a fejlett nyugati kultúra vívmányait. Ja nem.
Azért, mert a 3. emeleten lakunk, a lakásban nem fér el a babakocsi. A pincében igen, akár összeszerelve is. 8 lépcső, 12 kg. Mátéstul 20. Ha csomagom is van, több. Ja: és 2 kéz minimum csak a kocsi fel-le cipelés. Máté. Szatyor. Gondoljuk végig logikusan! Hameg az autóban tartom (ahol nincs lépcső), összecsukva, akkor meg össze kell szerelnem. Máté kézben, szatyrok kézben, autó a 3. kezemmel kinyit. Máté a levegőbe feldob, és amíg le nem esik, addig csomagtartó kinyit, babakocsi-ülés kivesz, félretesz, babakocsi-váz kivesz, felállít, kivehető kerék betesz, ülés rátesz, csomagtartó becsuk; és máris van kezem, hogy elkapjam Mátét. Ugye, milyen egyszerű?
És akkor nem beszéltem a szűk sorokról a boltokban, a lépcsőkről, a kiemelt szegélyekről, a szembe sütő napról...
Amúgy nem csak én hordozom Mátét, hanem az apja és a keresztmamája is; nyugodtan tovább bővíthető ez a kör érdeklődés esetén.
Nem beszéltem arról sem, hogy mi ezt szeretjük. Hogy így közel van hozzám, vagy ahhoz, aki hordozza. Biztonságban van. Érezzük egymás rezdüléseit. Az olyan érzelgős lenne. Ezek a puszta tények fent.
És igen, van, amikor mégis babakocsival járunk. Futni például. Amikor effektíve nem működik a hordozó. Mert van ilyen is.

2. Miért mosod a pelenkát? Az eldobhatóban sokkal kisebb a feneke, biztosan kényelmetlen is neki a mosható.
Azért, mert egy lázadó hippi vagyok...Ja, még mindig nem!
Azért, mert a mosható pelenka egyszeri, viszonylag kalkulálható beruházást igényelt, utána pedig van egy működő rendszerem, amibe nem kell nap-mint-nap komoly ezreseket fektetnem. Hónap végén se kell hosszabb időre "szarban hagynom" a gyerekemet csak azért, nehogy a családi pótlék megérkezte előtt elfogyjon a muníció...
És igen, van, amikor mégis eldobhatót használok. Amikor utazunk. Amikor hasmenése van a babának. Amikor hosszabb ideig nem fogok tudni cserélni. Amikor tudom, hogy a nagyi cserél majd. Amikor nem tudom normálisan tárolni a használt moshatót. Stb. Tehát nem vagyok egy moshatópelus-fasiszta. Csak kialakítottam egy olyan rendszert, ami számomra megnyugtatóan működik. Ennyi.

3. Miért alszik Veletek a baba? Mikor lesz külön ágya? Miért alszik sokszor a hátadon napközben?
Az a természetes állapotunk, hogy együtt alszunk. Az a természetes állapotunk, hogy együtt vagyunk. Sülve-főve. Szükségünk van egymásra, arra, hogy minden pillanatban tudjunk egymásról, lássuk, érezzük a másikat. Éjjel csakúgy, mint nappal. Szeretünk együtt aludni éjjel. Bármelyikünk felébred, látja, hallja, érzi a többieket, Máté sosem érzi azt, hogy magára lenne hagyva, így nem is ijed meg, sír fel ébredéskor.
Azért, hogy amikor éjjel Máté enni kér, ne kelljen felkelnem, a mozgatással felébresztenem őt, és magamat is. Így sokkal kipihentebbek vagyunk egy 4-5 ébredéses éjszaka után is. Nem repül ki az álom a szemünkből, hamar visszaalszunk mindketten.
És igen, össze lehet bújni a nagyágyban, amikor Máté a saját helyén horkol. És nem, nem fog örökre velünk aludni. El fog jönni az idő, hogy neki magának lesz igénye nagyobb térre, saját kuckóra. Már most is egyel távolabb "kéretőzött" tőlünk: eddig közös matracunk volt, most egy ideje a saját matracán alszik nyugodtabban. A lényeg, hogy a rendszer nem öncélú és nem szemellenzős, hanem a családunk, mint rendszer eredő jóllétét szolgálja.
A hátamon pedig akkor alszik Máté, amikor nem tudom egy számára megszokott és/vagy biztonságos helyen letenni aludni. Mert máshol vagyunk, mozgunk épp, stb. Inkább altatom a hátamon, minthogy leessen az ágyról a Mamánál, amíg én egy szinttel odébb nyugodtan fújok egyet. Mert amíg alszik, addig fújnom kell nekem is.
Amúgy meg: Te szereted, amikor beleokoskodnak a hálószobai szokásaidba? ;)

4. Miért szoptatod folyton / még éjszaka is? Mikor eszik már rendes ételt?
Azért, mert igénye van rá. Éhes. Szomjas. Szeretne megnyugodni. Szeretne összebújni. Azért, mert ez egy univerzális megoldás a problémák tömkelegére, ami nem illegális, nem erkölcstelen és nem hízlal. Egyszerűen jó. Mindkettőnknek.
Éjjel is, igen. Addig lesz normális mennyiségű anyatejem, amíg nem korlátozom Máté fogyasztását belőle, hanem az ő igénye állíthatja be azt, hogy mennyi termelődik. Ha éjjel is igénye van rá, akkor nyilván adni fogok neki. És igen, jobb volna átaludni az éjszakát. De ez most nem annak az ideje. És egy cseppet se bánom, mert hozzáedződtem, és nem fogom fel problémának, csupán egy helyzetnek, ami majd formálódik. Nem én formálom. Nem is akarom formálni.
Rendes ételt pedig akkor fog enni, amikor vágyik majd erre. Minden nap kínálgatom, többféle gyümölccsel, zöldséggel, péppel. Van, amikor látom, hogy érdekli. Van, hogy már a partedlit sem tűri el. Változó. Rá fog kapni. Én pedig türelmesen kivárom. Miért fontos, hogy ma, holnap, vagy egy hónap múlva? Úgyis teljesen biztos, hogy belátható időn belül rákap. Akkor meg miért izguljunk ezen?

5. Miért nincs cumija? Akkor meg tudná nyugtatni magát.
Szerintem így is meg tudja. De amúgy meg: feladata egy sérülékeny, szinte magatehetetlen 7 hónaposnak megnyugtatni saját magát?
Szerintem jó, ha tudok róla, ha diszkomfortja van, és együtt tudjuk megoldani. Nem is beszélve arról, hogy a cumizás ugyanolyan hormon termelődését váltja ki a babákban, mint a szopizás, így gyakorlatilag leszedálja a babát valós történés nélkül.
De: akinek jó segítség a cumi, az szerintem használja. Mindig örülök, ha más anyuka talál valami olyan megoldást, amitől egyszerűbb az élete. Nekem nem a cumitól lenne egyszerűbb. Én eredetileg sem vágytam rá, mindemellett megkínáltuk vele Mátét, de ő rendre kiköpte. Nem kérte. Elfogadtuk. Ráerőszakolni pedig ezt sem fogom.

6. Miért nem hagyod sírni? Miért kapkodod fel azonnal? Ez a baba nem is tud sírni.
Méltatlankodni, mérgelődni, nyűglődni tud. Ki tudja fejezni, ha problémája van. Szomorúan sírdogálni azért nem hagyom, mert megtehetem, hogy ne hagyjam. Pillanatnyilag azért kapom a "fizetésemet", hogy ellássam Mátét. Igyekszem a lehető legjobban végezni a munkámat. Szeretném, ha azt tanulná meg a világról, hogy ez egy barátságos, segítőkész hely, ahol ha problémája van, akkor abban kap segítséget.
És hogy honnan tudom, hogy problémája van? Nyilván nem örömében sír...
Ez nekem nem teher. Inkább alapvetés.

7. Miért nem hagyod másra néhány órára, amíg a dolgodat csinálod? Miért cincálod mindenhová magaddal?
Azért, mert mi együtt vagyunk egy egység. Örülök, ha mással is jól érzi magát; annak még inkább fogok, amikor ez már nélkülem is megy majd, hosszabb időre is. De nem akarom feltétlenül levakarni magamról, ugyanis minden eszközünk megvan ahhoz, hogy együtt is mindennek a végére járjunk. Igen, ez néha nehéz; van, hogy kompromisszumokkal jár. De megoldható.
Azzal pedig sem Máténak, sem az aktuális társaságának nem szeretnék nehéz perceket, rossz élményt szerezni, hogy akkor hagyom őket magukra, amikor még egyikük vagy másikuk nem kész vagy nem befogadó erre. Egy ilyen rossz élménnyel csak a későbbi ilyen irányú kilátásaimat rongálnám.

8. Miért nincs járókája?
Azért, mert a családunk része, az otthonunk az Ő otthona is, ahol szabadon jár-kel. Nyilván a járóka veszélyektől óvná meg - épp emiatt lesz babakarámunk. Viszont szeretném mindvégig úgy alakítani, hogy Máté a "korlátozás" ellenére is a mi reális terünkben maradjon: ugyanazt a padlót, szőnyeget, asztalt, ágyat használjuk. Attól, hogy kicsi és esetlen, még nem kell őt ebből kiemelni szerintem. Szeretném, hogy azt tanulja meg, hogy méltó, és képes a mi világunkban való mozgásra, tájékozódásra, életre.

Én nagyon örülök annak, amikor valaki a babájával közösen megtalálja a saját megoldásaikat. Azt, ami Nekik jó. Tradíciótól, ajánlástól, dörgedelemtől függetlenül. Szerintem mindenkinek a saját, számukra megfelelő, kényelmes, praktikus és nem utolsó sorban örömteli utat kellene járnia a gyermeknevelésben. És ez csak úgy működik, ha tiszteletben tartjuk egymás útját. Ítélkezés nélkül. Ha nem is mindig értve, de elfogadva.
Én erre törekszem.

2016. március 7., hétfő

Mozgásfejlesztő kisokos


Amikor kisbabánk van, rendkívül sokszor találkozhatunk azokkal az ortodox, begyöpösödött elméletekkel, miszerint a gyermek bíztatása, megtapsolása, kiemelt figyelemben részesítése meggyorsítja egy-egy mozgásfajta megtanulását; ha látja a kölyök, hogy mennyire örülünk az újdonsült tudománynak, majd gyakrabban végzi; ahogy a patkány is megtanulja a laboratóriumi ketrecben, hogy a gombnyomásért cukrosvíz jár.

Kamu az egész.

Az viszont valóban segít a kisded mozgásfejlődésének motiválásában, ha
- a közelében őrizetlenül hagyjuk bármilyen technikai eszközünket.
- tudatosan a közelébe pozicionálunk kisgyerek kezébe nem való tárgyakat.
- 10 másodpercre magára hagyjuk alvó állapotban egy franciaágy közepén.
- időre megyünk valahová, és szeretnénk mielőbb bepelenkázni vagy felöltöztetni, esetleg mindkettőt.
- olyan kortásaival engedjük össze, akik hamarabb érnek oda az izgalmas tárgyakhoz, mint ő.

Fenti esetekben a kisded mozgása akár másodpercek alatt is ugrásszerűen képes fejlődni.

2016. február 14., vasárnap

Lélegzet


Felhúz, bezippel, megköt, megpuszil, folyosó, lépcső, szemerkél, megnyom, indulás, egyik láb, másik láb, jön a kar, jön a táj, portás, hűvös, beszív, kifúj, előre figyel, az útra koncentrál, halad a táj, nincs idő agyalni, nincs idő félni, beszív, kifúj, kienged, magam mögött hagy, most minden egyszerű, egyikláb, másik láb, beszív, kifúj, üres fej, itt a tó, gyönyörű felhők, gyönyörű fények, nincs volt, nincs lesz, most van, csak a láb, csak a tüdő, csak a ritmusos trappolás, semmi sietség, semmi várakozás, a táv annyi, amennyi, nincs mese, nincs variálás, beszív, kifúj, emberek, arcok, mosolyok, hűs, dolgozik a test, pihen az elme, egyik láb, másik láb, merre forduljak, utat fürkészek, most minden rendben van, most megáll a világ körülöttem, csak én haladok, én futok, a megélt kínok elől, az aggodalmak elől, a kételyek elől, a lábaim irányba állnak, a gondolatok irányba állnak, egyik láb, másik láb, beszív, kifúj, nincs baj, nem lesz, minden egyszerű, MOST van, nem tegnap, nem holnap, minden rendben VAN, tiszta fej, tiszta elme, nincs baj, most nincs, most érzem, pillanatról pillanatra lüktet az érzés, hogy nincs baj, még most sincs, és még most sem, így nem is lesz már, beszív, kifúj, feldolgoz, levon, megenged, egyik láb, másik láb, elfogad, túlhalad, elenged.


2016. február 12., péntek

Utópia


Szeretnék egy olyan világban élni, ahol egy kisgyerek nem betegedhet meg.
Vagy ha már megbetegszik, legalább fájdalmai nincsenek.
Szeretnék egy olyan világban élni, ahol nem csak az orvosok lelkiismeretessége és szakmai tudása; nem csak a többi szak- és nem szak-személyzet felkészültsége és odafordulása a megfelelő; de a tárgyi és a szabályozási környezet is támogatja egy beteg gyermek gyógyulását.
Szeretnék olyan világban élni, ahol a megfelelő, időben történő, a beteg jogait és alapvető igényeit tiszteletben tartó ellátás nem kiváltság, hanem alanyi jog.
Szeretnék egy olyan világban élni, ahol nem kellene unos-untalan protekcióhoz folyamodni ahhoz, hogy egy gyermek a lehető leggyorsabban meggyógyulhasson.
Szeretnék egy olyan világban élni, ahol nem bírálják felül a szülői kompetenciáimat.
Szeretnék olyan világot, ahol - mivel ugyanannyiba kerül - mindenki kedves és segítőkész az undok udvariatlanság helyett; legalább akkor, amikor ugyanígy fordulnak felé.
Szeretnék egy olyan világot, ahol nem kell azoknak az orvosoknak, nővéreknek szerény körülmények között dolgozniuk, akik mindent megtesznek, hogy a fentiek megvalósuljanak.

Szeretnék egy olyan világban élni, ahol előre elháríthatok minden veszélyt, fájdalmat, félelmet a kisfiam útjából. Ahol átvállalhatok mindent, ami fájdalmat okoz Neki.
Szeretnék, de sajnos sosem fogok.

2016. február 9., kedd

Anyatigrincs


Mióta Máté megszületett - igazából mióta megfogant - nagyon gyakran futok bele abba a feltételezésbe, hogy a döntéseimet az Őt is érintő kérdésekben nem az ő legjobb érdeke, hanem a saját kényelmem, elvakultságom, hóbortom szerint hozom. Így volt ez az otthonszülés, együttalvás, igény szerinti szoptatás, mosható pelenkázás, hordozás, nem túlsterilizálás, sok közös program, és még számtalan téma vonatkozásában. Így tapasztaltam ezt rokonok, barátok, ismerősök, egészségügyi dolgozók irányából.

A minap ugyanez az egészségügyi ellátása, betegsége kapcsán merült fel. Értetlenül és nagyon szomorúan tapasztalom, tapasztaltam, hogy egyrészt feltételezik, hogy anyaként nem én tudom a legkompetensebb, és minden tényezőt leginkább tekintetbe vevő döntést hozni a gyermekem jóllétével kapcsolatban, másrészt abszolút elsiklanak egy 5 hónapos gyermek pszichés, lelki igényei fölött. A mai nyugati medicina jól láthatóan nincs felkészülve arra, hogy egy kisbaba gyógyításakor nem elsődleges minden esetben a diagnózis és protokolláris eljárásrend, hanem ezekkel legalább egyenrangú helyet kell(ene) kapjon a manócska lelki jólléte is; azaz legalább ilyen fontos, hogy ne féljen, ne fájjon semmije, a lehető legnyugodtabb és legmegnyugtatóbb környezetben és állapotban lehessen. 

Ha felelőtlen szülő vagyok amiatt, mert lesz@rom, hogy meg tudták-e vizsgálni teljes mértékben a dobhártyáját, amikor 4 napon keresztül folyamatosan fájdalmai voltak, amiket végre vissza tudtam vezetni az emésztőrendszerére, és csillapítani tudtam; és ezek után nem fogom mégegy - pillanatnyilag - felesleges vizsgálatnak kitenni, inkább hagyom itthon, a meleg biztonságban pihenni, regenerálódni, akkor vállalom a felelőtlen jelzőt. Ha gondatlanság, hogy nem adok lázcsillapítót akkor, amikor az előző adagot sugárban hányta ki, ettől látványosan megkönnyebbült, és a közérzete a láz mellett is jó - akkor gondatlan anya vagyok, azt hiszem.
Felelőtlen, gondatlan, de minden idegszálával figyelő, alkalmazkodó, a.), b.), c.)...zs.) terveket gyártó amivel fenn tudom tartani a gyermekem jó kedélyállapotát, közérzetét, gyógyulási ütemét.
Függetlenül attól, hogy mi az átlag, mit mond a szomszéd, mi szokott segíteni vagy mi az évtizedes gyakorlat. Anyatigris vagyok, egyszeri és megismételhetetlen kölyökkel, akit én ismerek - és nem mellesleg én is szeretek - a legjobban.

2016. január 29., péntek

Vallomás


Amikor először elképzeltem, valahogy így képzeltem az első találkozásunkat. Ezt is beszéltük meg azokon az alkalmakon, amikor együtt hangolódtunk az újfajta egységre.
Aztán persze minden teljesen máshogy alakult, és elszalasztottuk a lehetőséget, hogy ilyen puhán, ilyen biztonságban, ölelő melegben; ilyen önfeledten és fesztelenül bújjunk egymáshoz. A pillanat, mint egy buborék elpattant, a "mi napunk" elmúlt; hirtelen mindenki elkezdett figyelni és megpróbálni megérteni minket, legfőképpen engem; pedig van, amire nincs magyarázat, amit egyszerűen csak érzünk, olyan magától értetődően, ahogy a levegőt vesszük.
Nem értették, én pedig nem tudtam megmagyarázni. Csak vágytam erre az érzésre sóvárogva, mégis gyáván, és kicsit szégyenkezve is, amiért biztosan én érzem rosszul, mások tudják jól.
5 hónapnak kellett eltelnie, hogy magamhoz merjelek ölelni úgy, ahogy megszültelek volna; úgy, ahogy megszülethettél volna, ha nem alakul valahogy máshogy. 5 hónap kellett, hogy a víz lágy ölelésében ne csak mosdatni, simogatni, Veled nevetni merjek; hanem magamhoz öleljelek, végigfektesselek a testemen, felolvadjak Benned úgy igazán, ahogy az első pillanatainkban kellett volna.
5 hónap kellett, de végül eljött. És amit a szemedben láttam, az azonnal cáfolt minden korábban belém ültetett szégyent vagy kétséget.
Ígérem, ha máskor ilyen erővel hívsz, senki másnak nem hiszek már, csak Neked.

29

1. Amikor a vasútig üldöztelek szalagszakadt bokával, hogy maradj a barátom.
2. Amikor felvette Barna a lila cicás felsőmet.
3. Amikor alig beszéltünk egymással az orfűi nyaraláson, mert vagy Te olvastad a Harry Pottert, vagy én.
4. Amikor betekertünk Keszthelyre, mert ott olcsóbb volt a Bacardi Breezer, amit aztán a hintaágyban ittunk meg Csaplárosné helyett.
5. Amikor Te sosem ittál semmit, én pedig mindig tisztességes lány voltam, és Apu jött értünk a Vesztegzárba.
6. Amikor Dorcival elrángattunk röntgenre.
7. Amikor rajtad tanultam kormányozni, és lehajóztunk a Görgetegen.
8. Amikor károgtak a varjak a leányfalui kempingben, és a csővázas hátizsák mellett vittük a CD-s magnót.
9. Amikor addig számoltuk a forgalmat, míg elmehettünk a Művészetek Völgyébe.
10. Amikor felhívtalak vasárnap reggel 9-kor, hogy másnap Hozzád költözöm.
11. Amikor felváltva laktunk kint és bent.
12. Amikor versenyeztünk, hogy ki vette rá magát több előadás végigülésére a héten.
13. Amikor megszántuk egymást időzítős-fényképezés helyett.
14. Amikor hóvégén 3 napig zöldségesrizst ettünk, jó esetben szójaszósszal.
15. Amikor még lehetett kapni a sarki boltban sajtos croissant-t.
16. Amikor bölcs mosollyal asszisztáltad végig az összes ámokfutásomat.
17. Amikor féltünk a balatoni laposgodzillától.
18. Amikor felhívtalak a HÉV-ről, hogy jövök a lánykoliba harmadiknak, és Te befogadtál.
19. Amikor őriztél, míg Gyulán aludtam a fűben, aztán összepakoltam a grill-cuccot, és kétszer mostam fogat.
20.. Amikor eligazítottad az unokaöcsémet.
21. Amikor kürtőskalácsot sütöttünk Kilitin.
22. Amikor visszazavartál a Szigetközbe.
23. Amikor megpróbáltam megdumálni a nővéredet.
24. Amikor csajos zenéket válogattunk a Tisza-tóra, hárman ultiztunk Csajok és valaki mindig leesett a szalmabáláról.
25. Amikor aláírtad a házassági anyakönyvemet.
26. Amikor minden alkalommal egyértelmű volt, hogy én fogok főzni.
27. Amikor az első 3 között tudtál Mátéról.
28. Amikor napfürdőztünk az aggteleki teraszon.
29. Amikor lehet, hogy baromi ritkán beszélünk, de még mindig a legjobb barátnőm vagy.

2016. január 28., csütörtök

Megoldásember



(fn) Az a megszállottságba hajló elszántsággal bíró személy, aki minden helyzetben a megfelelő megoldás megtalálására törekszik. A "lehetetlen" szó nem szerepel a szótárában: nem tudatosan ignorálja, hanem egyszerűen nem érti, tökéletesen vak és süket rá. Egy probléma felmerülésekor minden erőforrását a MEGOLDÁS megtalálására összpontosítja, ezzel párhuzamosan minden más funkcióját a létfenntartás minimális szintjére korlátozza. Nem nyugszik, amíg fel nem kutatja az ideális lehetőségeket, s eközben sem az eszközökben nem válogat, se nem kímél időt vagy energiát. A környezete gyakran a "fanatikus" jelzővel illeti, míg ő meg van róla győződve, hogy az erőfeszítései - melyekkel centiről centire tolja ki a realitás spektrumát - nemcsak, hogy cél- de szükségszerűek is.
Amennyiben nem szeretnénk testi- vagy lelki sérüléseket szerezni (permanens realitásérzék-vesztésből származó ignorancia, vagy lendületével való elsodrás), óvakodjunk a Megoldásember munka közbeni megzavarásától, és SEMMI KÉPPEN ne próbáljuk meggyőzni róla, hogy az adott helyzetben nincs ideális célállapot. Ha mindenképpen ilyen állapotában kell együttműködnünk vele, akkor próbáljuk az igényeinket egy még fontosabb megoldandó köntösébe bújtatni.
Hátha ráharap.

2016. január 21., csütörtök

Mai tanulság


Én nem tudtam, tudok-e anya lenni, nem voltam erre az egészre felkészülve. Mikor a kezembe adták Mátét akkor, augusztusban, csak fogtam, mint egy vekni kenyeret - cuki veknit, sírdogáló veknit, és nem tudtam, hogy akkor most mi is van, mi is lesz velünk.
Ahogy nem tudtam akkor sem, amikor 2 nappal később maga mentem bevásárolni; amikor 2 hetesen mászóedzésre vittem; amikor a hét minden napjára programot szerveztem magunknak; amikor eközben olyan háztartást is akartam vezetni, mint még soha azelőtt...
Nem tudtam, hogy mi a frászért hisztizik velem ez a kis méregzsák, amikor semmi baja nincs; nem tudtam, hogy hogyan kellene ezt a rengeteg dolgot egyszerre, precízen, pontosan, időben megoldanom. Nem tudtam, hogy hogy lehet ezt kibírni ép ésszel.

Nem tudtam, és ettől elképesztően űzött és frusztrált lettem. Aztán persze nem tudtam, hogy Máté mitől feszült és nyúzott.

Nem tudtam, de Máté megtanított, igazából tanít még mindig. Tanít rá, hogy néha a legeredményesebb nap sokkal hiábavalóbb, mint az, amelyiket végig az ágyban töltöttük összebújva. Hogy nem az okok a fontosak, hanem a megoldások. Hogy sokkal fontosabb annál, amit tudok az, amit érzek.

Mostmár tudom. Csak figyelnem kell Rá, és minden összeáll majd.