Napi Coelho:

"Az utazás soha nem pénz, hanem bátorság kérdése." Paulo Coelho



2011. december 31., szombat

Beautiful day!

A tegnapi nap olyan-nagyon jól sikerült, hogy méltó helye lenne egy privát, nekem szóló mesekönyv lapjain (már, ha volna ilyen).
Reggel időben keltem, hogy még áthajtogassam a tésztát, majd a pihentetés után kisüssem ezt: 
Azután kisvártatva (na jó: inkább "nagyvártatva", de ilyen szó meg nincs) elindultunk ide Bogival és Tökivel.
A túra felénél elkezdett szállingózni a hó; a Rám-szakadék tetején pedig már szakadó hóban ettük meg a friss házikenyeret kolbásszal, szalonnával és lilahagymával. Hmmmmm!
Visszaérve Dömösre még beiktattunk egy bögre forraltbort, azután hazafelé vettük az irányt.
Alig értünk haza, már indulhattunk is: Lilláékhoz voltunk hivatalosak. Ahol meg olyan jót Tabu-ztunk, hogy valamikor negyed éjfél táján jutott csak eszünkbe hazaindulni. Ekkor már többünknek masszív rekeszizom-láza volt - a röhögéstől...
Ilyen napokat szeretnék, még, sokat! :)


2011. december 28., szerda

Kori time

Idén először korcsolyázni voltunk ma családilag. A hangulatért nem csak a forralt bor volt a felelős. Bizonygassák helyettem a képek...:)


2011. december 27., kedd

Kiskarácsony, nagykarácsony


Rövid tematikus helyzetjelentés

Kaja: a főztöm jól sikerült (bár a marhahúst 5 (!?!?) órán át kellett főzni mire megpuhult...); a madártej díjnyertes lett, holnapután főzöm a következő adagot; Zoli gyomorrontást kapott 25-én a nagymamájáéknál, már jól van; a hűtőben még mindig csak feszítővassal lehet pakolni. Lazacos spagettire vágyom.

Szenteste: komolyabb feszültség nélkül lezajlott mindkét családdal. A nem talált szempillaspirálom helyett a Jézuska 2 órán belül hozott újat - csodával határosan, amolyan gondolatolvasós féle módon.

Ajándékok: rengeteg klassz dolgot kaptunk, köztük:
olívaolajat és mézet
könyveket Mérő Lászlótól, Bear Gryllstől, a stresszbetegségekről és Lár pour L'art-tól
eperbort és száraz pezsgőt
Coelho naptárat
szempillaspirált (OLYAT, amilyet használok)
kávét, aszalt gyümölcsöket, diót, teát
csokit, marcipánt, sütit, nápolyit, ropit

Program:
Zoli gyomorrontásának (is) köszönhetően 2. napja pihenés. Punnyadás. Új könyvek olvasása. Játék a számítógépen. Evés. Ilyenek :).


2011. december 23., péntek

Ezévi fogadalom

Általában túlparázom a karácsonyt. Genetikus megfelelési kényszer, családi logisztikával súlyosbítva. Már ma is többet bőgtem, mint az elmúlt 3-4 hónapban összesen.
És mindenki máson is ezt látom. Sehol egy elégedett, ölbe tett kéz; sehol nem hallom-látom a jóleső, izgatott készülődésnek még csak a nyomait se. Rohanás, vásárlás, parázás, anyázás, ilyenek mennek mindenhol; szinte mindenki idegei a végső határon nyúlnak-szakadnak.

De akkor MOST és ITT leszögezem, hogy 2011. évvégi ünnepkörére nekem ezennel VÉGE a hajtépésnek. Engem nem érdekel már az se, ha odaég a kaja; ha az anyósom elájul; ha megkövez a rokonság; ha összetörik az ajándék; vagy már megint kismamának néznek a nagyszülők egy kevésbé jól megválasztott ruha miatt.

AZ ÉRDEKEL, hogy legyen mindig 5 perc a Kedvesre, és csak rá, amikor szüksége van rám; hogy jó legyen a hangulat; hogy át tudjam érezni a SZERETETET - amiről ennek a nyamvadt ünnepnek szólnia kéne.
Ha az év más napjain megy, ne most őrüljünk meg, mert muszáj!

Jó? :S

2011. december 19., hétfő

Amikor a hóhért akasztják...

A fotón Ági szerint az életem van. Nagy vonalakban.

...avagy évértékelés, pszichológussal.

Ági (a szakember): - Ha össze kellene egy szóban foglalnod az eltelt évet, mit mondanál?
Viki: - Fejlődés. Tanulás. Belátás. Megismerés. Épülés. Valahogy ezek elegye. De ez már nem egy szó.
Ági: - És hogy látod az elkövetkező évet. Mit érzel benne? Mit szeretnél?
Viki: - Nyugalom. Béke. Szüret. :)
Ági: - De ugye tudod, hogy a nehezén már azért idén túl lettél? Nem mondom, lesznek még küzdelmek, de ennyire brutális most egy darabig tuti nem.
Viki: -Azért idén mentem is szembe a szarral rendesen...

És ebben maradtunk.
:D

2011. december 15., csütörtök

Felhívás!


Ezúton szeretném illendően megkérni azt a kedves éttermi alkalmazottat, aki nem figyelt oda az általam fogyasztott gyros valamely összetevőjének szavatossági idejének lejártára;
hogy egyen sokat a hasonlóan jól sikerült főztjéből...!
Háztartási kekszet AKAROK!

2011. december 12., hétfő

;)

A dolgok jelentősége pedig nem abban rejlik, hogy valójában mennyit, mit jelentenek - sokkal inkább, hogy mi milyen jelentőséget tulajdonítunk nekik. Így egy gesztus - mosoly, csók, ölelés - okozhat fejtörést, kavarhat vitát, okozhat fájdalmat, de hozhat boldogságot, harmóniát, békét is, amitől nyugodtan alszol.

:)

Vizuális

Kamasz korunkban gyakran húztuk egymást azzal, hogy "Jajj, ne mondd tovább, vizuális típus vagyok!"; ami nagy vonalakban azt jelentette, hogy fájna elképzelni a dolgot.
Nekem gőzöm nem volt róla, hogy milyen típus vagyok, de gyanítottam, nem vizuális - talán, mert nem fájt annyira az elképzelés.
Ma már büszkén állíthatom: tudom, tényleg vizuális típus vagyok. Pedig nem csináltam meg egyetlen tesztet sem.
Csak le kell hunynom a szemem, ha megkérdezik, hogy egy angol szót hogy betűznek. Nem tudok hangoskönyvet hallgatni, mert menthetetlenül elvonják a figyelmemet más - vizuális - ingerek, és 2 perc múlva lövésem sincs, hogy hol tart a sztori. Rajongásig imádom a jó színeket, pláne együtt, a finom textúrákat. Az emlékeim is vizuálisak. Emlékezni szoktam, hogy egy-egy adott időpontban, eseménykor mi volt rajtam. Akár évekkel korábbi események esetén is. Sok dolgot le kell írnom ahhoz, hogy rendszerbe álljon a fejemben. Mióta fotózom, még inkább képekben gondolkodom; nekem a képek jelentik az élményt, a megélést. És úgy gondolom, hogy képeken keresztül lehet az élményeket megosztani is. Pedig azokkal, akik nem vizuálisak, korántsem. Nekik ez nem jelent olyan sokat. (Én pedig ezt nehezen értem meg - hiszen én vizuális vagyok...)
És végül: sokkal több apró részletre felfigyelek, mint az emberek általában. Ösztönösen elolvasom a rendszámokat; kiszúrom a karikagyűrűt, az új frizurát, más szemüveg-keretet; jó vagyok a "Mi hiányzik a képről?" típusú feladatokban (mondjuk: falmászó edzésen Melyik gyereknek kellene ott lennie, ahol a hűlt helye van?); meg tud állítani egy szépen komponált reggel még akkor is, ha nincs nálam fényképező - én valahogy a látásomon keresztül élek, veszek részt a világ történéseiben.
Konklúzió nincs. 
Szeretem ezt a szépséges világot, ami körülvesz! Próbáljatok meg néha így ránézni Ti is! :)

2011. december 11., vasárnap

Elhatározás

Baromi sok ruhám van. Több, mint amennyit ebben az életben normál körülmények között el tudnék használni.
Egy darabig nagyon örültem ennek, mert mindig van választék a szekrényben; de az utóbbi időben baromira idegesít, hogy

  • nem férnek be a ruhák normálisan a helyükre,
  • nem tudom eldönteni reggel, hogy a 86 féle lehetőségből mit válasszak,
  • úgyis csak kb. 15-20 darabot hordok heti rendszerességgel. Azokat viszont rogyásig.


Ígyhát eldöntöttem, hogy a két ünnep között szekrényürítést tartok. De úgy komolyan, nem csak ímmel-ámmal. És ami már legalább 1 éve nem volt érdemben rajtam (felpróbáltam-nem tetszett-levettem-visszatettem nem ér), azt egy laza mozdulattal felteszem a vaterára nyomott áron, hogy elkeljen. Nagyon sok dolgot. Szinte mindent. Csak azt a 15-20 darabot nem...
És a kapott pénzből vehetek még 1-2 kardigánt vagy egyszerű, színes felsőt. Amilyeneket ténylegesen HORDOK. Azt hiszem, 7-8 évi csapongás után kialakult, és tudom végre, milyen a stílusom - mostmár csak ahhoz akarom magamat tartani.

Ezért aztán: Kedves Barátnők, akikkel azonos a méretünk! Dobjatok egy emailt, ha érdekelnek a cuccok; nektek bármit odaadok ajándékba, ami nekem már nem kell. :)
Cserébe pedig szekrény alján pihenő egyszínű garbók, gombos/megkötős kardigánok, szövet nacik és szoknyák jöhetnek, ha előkerülnek véletlenül.

2011. december 6., kedd

Lidérces álom

Ma olyasmit álmodtam, amiről az ember lánya csak álmodni mer. Nem részletezném. De megvolt minden, ami csak a kis fejem aktuális hiánylistáján motoszkál.
Adminisztratíve megvolt. A tények stimmeltek.

Hogy hogyan fordul egy vágykiélő álom rémálomba? Nos, egyszerűen. A tények valóban a helyükön voltak, de minden más - a körítés, mások hozzáállása, saját érzéseim, stb. - totál ellene mentek bárminek, amire jobb napjaimon a nyálamat csorgatom.

Így lett - persze csak álmomban - lánykérésből, esküvőből (ezúttal szó szerint) lidérces álom.

Ez pedig elgondolkodtat. Valójában tök ugyanez történik sokszor az életünkben is. Vágyunk valamire - ami végül megvalósul (adminisztratíve, persze), csak totál nem abban a formában, hogy örömet szerezzen nekünk. Mi pedig magunkat hibáztatjuk.
Pedig - ha már hibát kell találni - hiszem, hogy nem a csalódott reakció a hiba ebben az esetben. Inkább a pontatlanul megfogalmazott vágyak.

2011. december 3., szombat

Nem értem.

Szoktuk ezt mondani "csak úgy" is: "Nem értem, miért nem tudod abbahagyni a nyavalygást!" - mondjuk, pedig valójában értjük, hogy miért.

Na, ez most nem ez a típusú "nem értem".  Tényleg, komolyan meg vagyok lőve, ha egy a jelen pillanatban fennálló helyzet okait keresem.
No nem a motivációkat nem látom. Azokat értem. Értem, ha valaki fáradt, ha törődésre, elismerésre vágyik. Értem, amikor valaki dühös vagy csalódott; értem, ha töke tele van, és még sorolhatnám.

Azt viszont nem értem, hogy egy értelmes ember miért nyúl olyan eszközökhöz, amiket saját magával szemben deklaráltan nem tart elfogadhatónak; milyen alapon várja el a figyelmességet és a megértést olyan esetekben, amikor ő maga figyelmetlenül és a másik szempontjaiba bele sem gondolva indított; és végül miért nem vállalja fel az általa generált konfliktust, és vesz részt a megoldásában, miközben a másik féltől nyomatékosan ezt kéri.
Nem értem, hogy hogyan történhet meg, hogy az ember egyáltalán nem gondol bele a másik ember helyzetébe, szempontjaiba, lehetőségeibe, esetleg urambocsá' érzéseibe, mielőtt nyíltan hadat üzen ellene belül.

Nem értem. És nem is szeretném megérteni. Mindig legalább annyi megnyugvással szeretném álomra hajtani a fejemet este, hogy én megpróbáltam. Legfeljebb nem sikerült. Lehetséges, hogy most sem sikerült felismernem, hogy a másik fél megpróbált korrekt módon eljárni, csak nem sikerült.

Akkor - ha nem jön össze az empátia, és ezt tudom is magamról - viszont nem ugrálok...

2011. december 2., péntek

Feketén-fehéren...

...a mai túráról a Budai-hegységben, ahol hideg volt, köd; és remekül éreztük magunkat újfent. :)












2011. december 1., csütörtök

Még ebben az életben...


Olvasva Luca felhívását, a teljesség igénye nélkül itt az én listám is: Mit szeretnék még feltétlenül megtenni ebben az életben.
Reggel van, indulni kell - de ha az eszembe jut még valami, feltétlenül ide fogom írni!


  • Szeretnék huzamosabb ideig (minimum 1 év) a Szigetközben élni.
  • Szeretnék önfenntartó háztartást,; képesnek lenni kivonulni a pénz és az idő világából, és függetlennek lenni tőlük.
  • Szeretnék nagyon sokat utazni - végigikszelni azt a wamp-on látott pólót, amin az európai fővárosok voltak, és rávarrhattad, ahol már voltál...
  • Pszichológusként is szeretnék segíteni családokon, gyerekeken.
  • Szeretnék természetközeli, meghitt esküvőt.
  • Szeretnék 1-2-3 saját csemetét.
  • Szeretném szülőként nem elkövetni a szüleim hibáit (saját hibákat úgyis elkövetek majd dögivel...).
  • Szeretnék beszélgetni Zsófival, amikor érettségizik.
  • Szeretnék minden évben elmenni a lányokkal egy csajos hétvégére.
  • Szeretnék megtanulni tisztességesen kötni.
  • Szeretnék elsajátítani egy olyan mesterséget, amit a két kezemmel űzhetek - és alkalmasint fenntarthatom belőle magam.
  • Szeretnék 100%-ig jó barátságban, szeretetben, harmóniában lenni saját testemmel.
  • Szeretnék hirtelen felindulásból autóba vágódni, és meg sem állni a tengerig.
  • Szeretném, ha a gyerekeim feltalálnák magukat a természetben.
  • Szeretnék legalább 50 éves koromig sziklát mászni.
  • Szeretném látni, hogy Dávid teljes, számára boldog életet él - akármit is jelentsen ez számára.
  • Szeretném, ha valaki kiállításra értékesnek találná a fotóimat.


És még van 2 dolog, amit nem írhatok ki ide...:) De erősen rágondolok.

2011. november 29., kedd

Én és az Idő


Bizonyosan tudom, hogy az Idő emberi találmány. És - ahogy a legtöbb ilyen - ha nem is teljesen, de nagy vonalakban fölösleges, talán egy kicsit káros is. Mondjuk inkább úgy: én nem szeretem. Azaz: többször zavar, mint ahányszor nem.
Nem szeretem, hogy csak addig szabad aludni, ameddig...Nem szeretem, hogy el kell indulni, mert különben...Nem szeretem, hogy ha nem érek oda, bezár...Nem szeretem, hogy akkor kell enni, amikor...Nem szeretem, hogy ki van találva, mikor kell álmosnak lennem.
Úgy gondolom, az idő hasznos találmány a dolognak abban az értelmében, hogy remekül képes összehangolni (vagy kényszerpályára állítani) hozzávetőleg 6.000.000.000 ember bioritmusát. Kelünk nem sokkal a Nap után; eszünk, dolgozunk, eszünk, dolgozunk, eszünk, alszunk, kelünk....
Amikor kint vagyok/vagyunk a természetben napokig (távol az idő-alapú létformáktól); és nincs éppen kötelezettség (azaz túracsoport), az élet menete teljesen átalakul.
Kelünk, amikor jólesik. Eszünk, amikor éhesek vagyunk. Alszunk, amikor ránk tör az álmosság. Ilyen egyszerűen. 
Tudom, a világunk egy merő káosz lenne idő-faktor nélkül. Nem lenne mihez viszonyítani. Anélkül pedig annyira elveszettnek tudjuk érezni magunkat!
Ugyanakkor meg én szívesen vállalnám ezt a spontán - és igen, összevissza - szabadságot azért, hogy olyan ütemben élhessek, ahogyan jól esik. És mások is ezt tehessék körülöttem. Hogy a vágyaimnál ne legyen nagyobb úr a menetrend...
És boldog vagyok persze, hogy ha csak néhány napra is, de minden évben megélhetem ezt a fajta létet.
De ettől még nem tanulom mag szeretni az Időt - azt hiszem, soha.

2011. november 28., hétfő

Meggyes pite recept

Végy egy lábadozó nőszemélyt, aki baromira unatkozik. Kavard fel az ötlettel, hogy sütit kellene sütni (mert akkor nem unatkozna addig se...). Pláne, ha a sütőt már úgyis bemelegítettük a bagett-sütés miatt.
Állapítsd meg blindre, hogy egy sima piskótához kábé minden van otthon.
Keverj ki 4 tojássárgáját valamennyi barna cukorral (amennyit felvesz, mondaná a szakácskönyv, hehe). A tojásfehérjét egyelőre tedd félre. Keverj bele a sárgájás-cukorba 15 dkg puha margarint. Kenj össze ezekkel legalább 2 tálat, meg a háztartási robotgépet.
Konstatáld, hogy nincs otthon liszt, és a kisbolt már rég bezárt a sarkon, lévén vasárnap.
Pakold át az eddigieket 2 külön bögrébe, fedd le őket, és tedd be őket a hűtőbe.
Mosogasd el az edényeket.
Vegyél holnap lisztet.
És folytasd onnan, ahol félbe hagytad...

Mi történt mióta?


Nincs otthon net. Ma fogják bekötni. Eddig - mióta beköltöztünk, tehát 1 hónapja - nem volt.
A Mekiben ellenben van. Csak ott általában hely nincs. Esetleg idő se. Csak dolgozni. Azt is csak sietősen...
Ezért aztán a blogolás (és fészbukolás, és blog-olvasás, és vaterázás) némileg háttérbe szorult.
Amik viszont voltak helyette:
- végkimerülésig bébiszittelés
- arcüreggyulladás antibigyotikum-kúráig
- a tökéletes rokfortos-diós rizottó receptjének megtalálása
- megvilágosodás, hogy az otthonülős hétvége baromi klassz dolog (pláne, ha beteg az ember lánya)
- narancssárga promod-garbó és éretlen-málna meleg sapka
- rádöbbenés életem értelmetlenségének okára, már csak kijavítani kell a makacs hibát
- Apu szülinap, amit még nem tudtam személyesen meggratulálni a taknyomtól
- egy csomó kedves emlék megtalálása pakolás közepette
- lemondott túra, amit lassan be kellene már pótolni

Más pillanatnyilag nem jut az eszembe.
Mostmár majd írok.

2011. november 17., csütörtök

Meddig ér a lélek?

On the other note: Hol kezdődik az önzés? Ott, amikor akkor is átviszem az akaratomat, ha nem vagyok biztos a fogadtatásban; vagy már ott, ahol csendben szenvedek és sajnáltatom magamat amiért AKAROK valamit, amiben bizonytalan vagyok.
Alapvetően az önsajnálat szerintem mindig az önzésben gyökerezik.
Én pedig nem szívesen sajnálom magamat. Sokkal szívesebben TESZEK azért, hogy ne legyen miért sajnálni magamat...A köznyelv (köz-ész) viszont általában sokkal inkább ezt hívja önzésnek. Holott ez komoly tárgyi tévedés - hiszen ebben az esetben nem mással akarom megcselekedtetni, amit én akarok; hanem egyenesen és nyíltan felvállalom a vele való macerát és erőfeszítést - miközben persze az elérendő cél lebeg a szemem előtt. És persze, belelkesedem. Meg nekibuzdulok. És akkor úgy tűnik, mintha éppen önző módon keresztül akarnám verni az akaratomat bármi áron.
Pedig nem akarom. Csak ugyanazt szeretném kapni, amit én is adok. Nyílt, felvállalt, tiszta és érthető akarásokat vagy nem-akarásokat, amik mögött-alatt-mellett nem kell gondolatot olvasni. Nem nekem kell számolnom vele, hogy a környezetemben ki mit szeretne - hanem mindenki a saját igényeivel számol; ergo bevállalja, hogy a köznyelvi értelemben önző lesz; az én specifikus értelmezésem szerint ugyanakkor ez a legönzetlenebb, amit csak tehet. Mert levesz a vállamról egy halom felelősséget - amivel amúgy sem mindig bánok megfelelően. (értsd: megfelelően lazán...:))
Így a határok tiszták; mindenki saját magáért felel. Azaz: tartozik felelősséggel, vállalja a tettei pozitív és/vagy negatív következményeit.

Nem, nem vagyok kibukva. Tényleg nem. No need to worry. ;)
Csak gondolkodom. Néha azt is kell.
And didn't either mean to offend.
Csak tanulom magamat.

Alkotó Szem

Sok mindennek definiálnám magam; első körben Nőnek, tanárnak, túravezetőnek, barátnak, stb. Többek között - bár nem fényképezek még a megfelelő tudatossággal - FOTÓSnak is.
Szeretem elkapni a pillanatot, a markomba fogni a fényt, mint egy tétova katicát; szeretem papírra, képernyőre helyezni a hangulatot, élményt. Szenvedélyesen szeretem.
Gyönyörű az idei ősz, én pedig szívom a fogam, hogy nincs nálam fényképező minden pillanatban - amikor meg nálam van, akkor sem mindig kapom el a megfelelő képet. De nem bánom.
Nem szeretek görcsösen fotózni.
Flow-élményben szeretek; lassan, élvezettel; feloldódva az ALKOTÁSban, hogy a megörökített pillanat részese voltam.
Mert nekem egy-egy kép ezt jelenti. :)

2011. november 10., csütörtök

Rugalmas merevség


Rugalmasság az, ha nem borulsz ki, amikor fél órán belül negyedszerre szerveződik át a napod további része.
Felkészült rugalmatlanság (vagy rugalmas merevség) az, ha a negyedik átszerveződés után nem borulsz ki, mert tudod, hogy kit kell felhívni, aki megmondja, mi lesz a végleges...

2011. november 9., szerda

Utólagos tanulságok

Vannak dolgok, amiket akkor tanulunk meg igazán értékelni, amikor már elmúltak. Nagyon konzekvens saját példám erre az egészség. Amikor minden kerek, akkor eszünkbe sem jut aggódni miatta; és csakazértis kimegyünk egyszál pólóban a novemberi estébe; és megesszük a 4-5-6 napos tortát is, mert finom, és....csak akkor jövünk rá a tetteink súlyára, amikor már megvan a baj, az egészség pedig egy időre elveszett. No akkor bánjuk, de még mennyire!
De gyakran így működik a pénz, az idő, az emberi kapcsolat is. Amíg megvan, nem tudjuk, jó dolgunkban hogy feszegessük a határait; úgy gondoljuk, bármit megtehetünk vele, hiszen úgyis mindig a miénk lesz. Aztán, amikor valamelyik a kelleténél könnyelműbb tettünkkel mégis eljátsszuk, akkor már foggal körömmel tudnánk küzdeni érte. De ilyenkor gyakran késő már.

Ugyanakkor - most tapasztalom - vannak dolgok, amiket akkor tanulunk meg igazán utálni, elutasítani; akkor jövünk rá igazán, mennyire bántottak, emésztettek, idegesítettek minket, amikor már túl vagyunk rajtuk.
Ilyen például egy feszültségekkel teli emberi kapcsolat. Élünk benne, teszünk érte, építjük, dajkáljuk - és körben apró darabokra tépjük saját lelkünket nap-mint-nap. Még talán sírunk is, amikor - akár örökre, akár egy időre - megszakad. És csak ez után érezzük meg  azt a felszabadító, összehasonlíthatatlanul könnyed érzést, hogy VÉGE mindannak a feszülésnek és kínlódásnak; mindannak az erőfeszítésnek és önmarcangolásnak, amit beletettünk.
Ugyanez lehet a helyzet munkával, párkapcsolattal is.
Én most az otthonommal kapcsolatban éltem meg ezt a fajta kontrasztot.
Nem tudtam, hogy ennyire utáltam - hogy ennyire nyomasztott, szorongatott, megülte a lelkemet - ott lakni, ahol immáron 2 éve éltünk. Most, hogy elköltöztünk szebb lakásba; békésebb környékre; naposabb térbe; jobb színek, illatok, formák közé; nagyobb konyhába; levegősebb hálóba, most érzem igazán, hogy mennyit vett el az életemből, a jókedvemből az energiámból mindaz, amit számomra a korábbi élettér képviselt.
Mert önmagban nem volt borzasztó, egyáltalán. Csak számomra jelentett valami olyasmit, amit már egy jó ideje nem tudtam sem megfogalmazni, se feldolgozni.
Örülök az új OTTHONnak, és energiával tele indulok útnak nap mint nap.

És ezúttal megpróbálom időben értékelni azt a csodát, amit ez a hely jelent nekem. :)

2011. november 1., kedd

Ovis emlékezés


A minap egy fészbukos fotóm kapcsán élénk emlék-cserébe kezdtünk két egykori óvodás-társammal.
Már maga a felvetés is abszurd - hogy a bánatba vagyunk mi még beszélő viszonyban olyanokkal, akikkel 20 éve volt a legutóbbi közös(-ségi ) élményünk. Aztán meg: a beszámolók is meglepőek.
Mindnyájan a saját szűrőnkön keresztül láttuk már akkor - 3-4-5-6-7 évesen - a világot; a mai emlékezések pedig azóta évek tapasztalásain, hangsúlyain szűrődtek át. Érdekes, hogy kinek mi maradt meg; mi volt elég fontos akkor a megjegyzéshez; és mi fontos ma, a felidézés idején.

Pláne izgalmas a dolog - hiszen ekkora gyerekekkel dolgozom, játszom együtt nap, mint nap. Már korábban is foglalkoztatott a gondolat: vajon 20 év múlva emlékeznek majd rám? Mi marad belőlem, a közös óráinkból a lényükben? Pozitív, vagy negatív élmény? Mire fognak emlékezni? Vízibombázásra? Torkunk szakadtából sikításra? Arra, hogy vissza kellett adni azt a lila buszt? Emlékezni fognak, hogy nagyon szerettem őket?

Én - és mostmár mondhatom azt is: mi - tudom, hogy az óvónénik szerettek minket. Visszagondolva iszonyú jól végezték a munkájukat - életem legszebb közösségi élménye az óvodás 4 év.
Talán írok majd egyszer egy bejegyzést az emlékekből - bár ez keveseknek mond majd sokat. Foszlányosak és kuszák az események, amik fennmaradtak az emlékezés hálóján - de azt gondolom, valamiért fontos, hogy megörökítsem egyszer őket.
Talán - ha másért nem is - azért, hogy legyen min nevetniük majd az unokáknak, a nagyi ősrégi blogján..

Ti mire emlékeztek az óvodából?

2011. október 31., hétfő

Benne leszek a rádióban!

Nem nagyban. Abban is csak onlány. Dehát, ugyebár nem én választottam, hogy melyikben...:)
Tehát - kortól, nemtől, politikai beállítottságtól és vallástól függetlenül, akit érdekel:
www.hitradio.hu; csütörtök este 8-tól leszek a Babázó című műsorban!
Fogyasszatok egészséggel! :)

:)

Új otthon.
Új lendület.
Új ÉLET.
<3