De gyakran így működik a pénz, az idő, az emberi kapcsolat is. Amíg megvan, nem tudjuk, jó dolgunkban hogy feszegessük a határait; úgy gondoljuk, bármit megtehetünk vele, hiszen úgyis mindig a miénk lesz. Aztán, amikor valamelyik a kelleténél könnyelműbb tettünkkel mégis eljátsszuk, akkor már foggal körömmel tudnánk küzdeni érte. De ilyenkor gyakran késő már.
Ugyanakkor - most tapasztalom - vannak dolgok, amiket akkor tanulunk meg igazán utálni, elutasítani; akkor jövünk rá igazán, mennyire bántottak, emésztettek, idegesítettek minket, amikor már túl vagyunk rajtuk.
Ilyen például egy feszültségekkel teli emberi kapcsolat. Élünk benne, teszünk érte, építjük, dajkáljuk - és körben apró darabokra tépjük saját lelkünket nap-mint-nap. Még talán sírunk is, amikor - akár örökre, akár egy időre - megszakad. És csak ez után érezzük meg azt a felszabadító, összehasonlíthatatlanul könnyed érzést, hogy VÉGE mindannak a feszülésnek és kínlódásnak; mindannak az erőfeszítésnek és önmarcangolásnak, amit beletettünk.
Ugyanez lehet a helyzet munkával, párkapcsolattal is.
Én most az otthonommal kapcsolatban éltem meg ezt a fajta kontrasztot.
Nem tudtam, hogy ennyire utáltam - hogy ennyire nyomasztott, szorongatott, megülte a lelkemet - ott lakni, ahol immáron 2 éve éltünk. Most, hogy elköltöztünk szebb lakásba; békésebb környékre; naposabb térbe; jobb színek, illatok, formák közé; nagyobb konyhába; levegősebb hálóba, most érzem igazán, hogy mennyit vett el az életemből, a jókedvemből az energiámból mindaz, amit számomra a korábbi élettér képviselt.
Mert önmagban nem volt borzasztó, egyáltalán. Csak számomra jelentett valami olyasmit, amit már egy jó ideje nem tudtam sem megfogalmazni, se feldolgozni.
Örülök az új OTTHONnak, és energiával tele indulok útnak nap mint nap.
És ezúttal megpróbálom időben értékelni azt a csodát, amit ez a hely jelent nekem. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése