Napi Coelho:

"Az utazás soha nem pénz, hanem bátorság kérdése." Paulo Coelho



2010. október 31., vasárnap

Megkésett sorsolás

Kedves Olvasóim!
Megkésve bár, de törve nem, kisorsoltuk az őszi fotós sorozatom egyik darabjának boldog új tulajdonosát.
Ily módon:
 Ezek a kártyák játszottak.
 Ebből a kalapból húzta ki őket Zoli.
 Így keverte őket össze előtte.
 Aztán kibontotta, 
És ez állt rajta!

Luca, GRATULÁLUNK a nyereményedhez!
(A címedet meg már úgyis tudom.)

A többiek pedig majd nyernek legközelebb! Ne tessék feladni, lassan itt a 3000 klikkeléses sorsolás! :)

Halottak napja

Nem szeretek temetőbe járni.
Volt idő, hogy rendszeresen tettem - eleget téve a családi hagyománynak.
Volt olyan idő is, amikor a Halottak Napját előre vártam - ilyenkor utaztam minden évben Pécsre, Dávidhoz és a rokonokhoz.
Mindkét időszaknak vége: Zoli is hasonlóan viszonyul a kérdéskörhöz, mint én - tehát nem rángat ki a temetőbe lépten-nyomon; Dávid pedig gyakrabban van nálunk, mint ahányszor mi látogatjuk meg Őt - nyáron szinte együtt élünk Vele is.

Így aztán újabban nem járok temetőbe. Mint ahogy fent írtam: nem szeretek. Azt gondolom, hogy a halottakra mindenkinek úgy kell emlékezni, ahogy ő maga szeretne. Van aki számára a temetőbe járás rítus, megemlékezés, gesztus - aki ilyen módon szellemül át, és hangolódik lélekben egy-egy eltávozott szerettére.
Számomra azonban ez a "zarándoklat" nem jelent sokat. Jobbára kényszerű kötelezettséget. Nekem más útjaim, más módszereim vannak arra, hogy akiket szerettem, és elvesztettem, azok mindig velem maradjanak.

A barátaim már tudják, az új ismerősök pedig általában nem értik, amikor egy-egy társalgás során valaki olyat tesz, vagy olyat mond, ami emlékeztet a nagymamámra, dédmamámra; én pedig megkérem, hogy szavát ne felejtse, és elmesélek egy történetet. Mamáról. Csányi Dédiről. Mamiról. Papiról, akit nem is ismertem. Elmondom, hogy az említett szereplő fizikai valójában már nem él - és hogy fontosnak tartom a bölcs, vagy éppen vicces sztorijának a továbbadását - azért, hogy valamilyen formában Ő, a lelke, a cselekedetei örökké éljenek. Szoktam is kérni a társaságot, hogy ha teheti, mesélje a történetet tovább ennek érdekében. Aztán persze próbálom ott felvenni a korábbi beszélgetés fonalát, ahol megszakítottuk.
A legtöbben ilyenkor furcsán néznek rám, és nem értik, hogy sírniuk kellene-e, vagy nevetniük - mindenesetre elkönyvelik, hogy csodabogár vagyok.

Lehet, hogy az vagyok, de úgy érzem, a legrosszabb, amit tehetünk, hogy sírunk a régiek emlékei fölött. Ezt Ők sem várnák, ezt Ők sem szeretnék.
Ennek érdekében álljon itt néhány mókás, kedves, vagy éppen elgondolkodtató történet azokról a szeretteimről, akik már a felhőkről lógatott lábakkal kanasztáznak valahol a mennyekben, és érdeklődve figyelik fentről, hogy mit teszünk, hogyan élünk, boldogulunk. Mert hiszem, hogy ezt teszik, és jól érzik magukat!

Csányi Dédi: (Csányi Mihályné Vörös Mária)

Amikor Dédihez mentünk Ercsibe, általában előre tájékoztattuk az érkezésünkről. Persze előfordult, hogy egy dugó, vagy elhúzódó értekezlet miatt kicsit változtak az időpontok - de Ő már akkor is nyugdíjas volt, tudtuk, hogy ráér.
Amikor odaértünk a háza elé azona  téli estén, láttuk a házban a fényeket - tudtuk, hogy ébren van az Öreglány. Becsengettünk tehát - de nem nyitott ajtót. Csengettünk újra - semmi válasz. Persze alaposan megijedtünk, hátha valami baj érte (voltak kamikaze akciói, nem is ritkán), ígyhát Apu átmászott a kerítésen (Anya aggodalmas sikoltozása közepette), és bezörgetett az ajtón.
Dédike úgy pattant ki a tornácra, mint akit puskából lőttek ki; nem kérdezte, hogy hogy jutott be Apu, vagy miért érkeztünk később, csupán ennyit mondott: az utcáról is jól hallható hangerővel:
-Mostmár ne is gyertek!
Aztán persze aznap is kaptunk krumplis tésztát, ahogy mindig.


Amikor megkérdeztük Dédit, hogy mit kér karácsonyra, az alábbiakat sorolta fel (többek között, és hosszas unszolás árán): stressznadrágot, és flitteres teát...Na, kitaláljátok, hogy mit kapott valójában?


Már mi vigyáztunk az Öreglányra, Fehérváron lakott, minden nap felszaladt valaki hozzá. Anyu egyik nap szakadva a nevetéstől elmesélte: a hallásában már némileg korlátozott Dédi a szokásos délutáni beszélgetés közben egyszer csak ezt mondta:
-Ágikám, beszélj egy kicsit hangosabban, rossz ennek a szobának az akusztikája.


Négy általánossal úgy gondolom, nagyon művelt nő volt - ahogy például rendkívül liberális gondolkodású is, amit mi sem mutat jobban, mint hogy kettéfűrészelte a franciaágyat, mert "a Papa olyan meleg volt" amikor együtt aludtak...

Mama: (Niedetzky Erzsébet)

Kevés emlékem van róla, de arra kristály tisztán emlékszem - talán a legelső emlékem is ez -, ahogy meghallottam délután a csengetését. Mindennap jött hozzánk - én pedig minden nap eksztázisban vártam. Amikor becsengetett, fejvesztve rohantam elé - és általában kacsalábbal, azaz fordítva vettem fel a jobbos és a balos mamuszt - nade kit érdekelt ez akkor? Hiszen Mama hozzám jött!


Azt pedig csak meséből tudom Róla én is, hogy ki nem állhatta a szőrös dolgokat - se prémsapkát, se macskát, se semmi ilyesmit nem érintett meg szívesen. Amikor egyszer Anyuval együtt érkeztek meg hozzánk, és még megvolt Anyu régi cicája, Berci, akkor az ajtóban találták Anyu egy magántervezős ügyfelét. Anya persze azonnal elvonult tárgyalni az ügyféllel a nappaliba - Mama pedig elkezdett mosogatni a konyhában.
Azt azonban nem tudta, hogy a mosogatás közbeni hátratolt fenék Berci számára egyértelmű jelzés: felugorhat a mosogató hátára, és a nyakából szemlélheti az eseményeket.
Így aztán Anya alig kezdte el az egyeztetést, vérfagyasztó sikoly hallatszott a konyhából. Az ügyfél megdermedt, Anyu pedig kirohant, ahol is a következő látvány fogadta:
Mama homorítva, szinte hídban állt a mosogató előtt, Berci pedig összes körmével a kardigánjába kapaszkodva lógott a hátáról.
Anya szétválasztotta a küzdő feleket, majd visszatért a kissé rémült ügyfélhez. Hogy tervezett-e neki házat végül, arról már nem szól a történet...


Egyszer, pici voltam még, de Mama már nem élt, megtaláltam az egyik fényképét, és azt találtam rá mondani, hogy csúnya rajta. Anyu sírva fakadt, aztán elmondta, hogy Mama akkor már nagyon beteg volt, amikor az a kép készült. Nagyon sokáig sírtam akkor szégyenemben én is, mert úgy mondtam Rá rosszat, hogy nem ismertem a körülményeket - még mindig összefacsarodik a szívem az érzéstől, ha eszembe jut az eset.

Mami: (dr. Polányi Lászlóné Nagy Mária)

Nyaranta sokszor töltöttem néhány hetet Mamival, a Balatonon. Ő tanított meg kanasztázni - szinte mindig ezt játszottuk az idő eltöltésére. Amikor Mami vigyázott rám, akkor péntek esténként megnézhettem Vele a Dallast - amit otthon sosem volt szabad. Sokszor készítettünk együtt fagyit, fagyiporból a Balcsin - és én mutattam meg Neki, hogy a paprikáskrumpli tejföllel sokkal finomabb.


Amikor már a szelleme nem volt maradéktalanul friss, egyszer nálunk volt ebédelni, mi pedig elkezdtünk idézgetni a Gyalog Galoppból. Mondtuk-mondtuk, és nevettünk a poénokon - Ő pedig pár percig csak kapkodta a fejét egyikünkről a másikunkra, aztán csak ennyi mondott iszonyúan tanácstalanul.
-Én már 2 perce nem értem, miről beszéltek!
Mi pedig továbbra is szakadtunk a nevetéstől, olyan aranyos volt - hiszen Ő természetesen nem látta a filmet.

Papi: (dr. Polányi László)

Papi - bár '82-ben meghalt - maga után hagyott egy olyan mondást, amit máig elkísér egy-egy nehézségben, ami gyakran eszembe jut, sokszor idézem is. A mondása így szólt:
Az a legnagyobb hadvezér, aki ÖNMAGÁT legyőzi. 
Azt gondolom, igaza volt.


Papi azért nem lehetett soha főmérnök, mert nem volt hajlandó lemondani a vallásáról. Szeretett volna minél több lány-unokát, és szerette turkálni Anyu - mint az egyetlen frizurájára nem kényes menye - haját. 


Mikor kicsi voltam, gyakran gondoltam, hogy figyel rám, valahonnan fentről; és ha valami nagy bajom volt, szóltam Hozzá, kértem, hogy segítsen. Remélem, lát most is, és kicsit büszke rám. Nagyon sajnálom, hogy nem érte meg, hogy találkozzunk. Szerintem nagyon jóban lettünk volna.


Ezeket tudom Róluk, akikre a holnapi ünnepnap emlékeztet. Kérlek Titeket, ha ezek közül a történetek közül eszetekbe jut valamelyik egyszer, és van rá lehetőségetek, meséljétek őket tovább - így aztán a a szeretteim talán örökké élnek majd a tetteik, gondolataik, érzéseik emlékében.
Nyugodalmas hétvégét Nektek!

És Apu: tudsz a többiekről beszkennelt fotót küldeni nekem? Jó volna kitenni Őket ide!

Rókahegyi kaland-terápia

 
Számomra a mászás: terápia.
Csak akkor vannak szép mozdulatok, csak akkor sikeresek a bizonytalan fogások, lépések is, ha a figyelmem teljes valójában képes a fal, a mászás, a feladat felé fordulni, kompromisszumok nélkül.
A gondolatok, problémák, szorongások örvénye lehúz képletes - és a falon valós - értelemben is. A félelem - ami nem önkritika, sokkal inkább önbizalom-hiány - magával ránt a mélybe; ahogy az elbizakodottság és a hősködés is. Itt csak akkor érek célt, ha önmagam vagyok. Megtisztítva szennytől és máztól.
Tegnap valami olyat tettem, amire azt hiszem, sokáig emlékezni fogok. Nevezetesen vagy 20 perc kétségbeesett próbálkozás, vagdalkozás, és némi önsajnáló nyavalygás után a kötélben lógva összeszedtem magamat a falon, felnőttem fejben és lélekben a feladathoz, és képes voltam a saját magam által választott feladat teljesítésére.
Ahogy azt nemrégiben az életben is sikerült. (Amit a sziklán átélek, az számomra mindig jól jelzi a valós életbeli történéseket is. Ezért terápia számomra a mászás - a tényleges történések elvonatkoztatott leképzése és megoldása oldja fel bennem a feszültséget.)

Nekem ezek a nagy lépések. Nomeg, amiket a képen is láttok. :)

2010. október 30., szombat

Sziklamászós fotóblog

Mesélek is majd bőven - egyelőre csak gyönyörködjetek Ti is: itt voltam hétvégén.
A fotókra továbbra is vonatkoznak a szerzői jogaim.
És: Lilla! sajnálhatod, hogy nem jöttél! Majd legközelebb...:)
Jó nézegetést Mindenkinek! :)


 Nem gyakran mászom fényképezővel...

 Többnyire inkább nélküle.
 A Három Testőr. Vagy Muskétás. Vagy Mászó.
Ági, ezt Neked lőttem: van rajta csipkebogyó, és Életed is. Na, ugye mindenre gondolok? :) 

Szép nyolcas, laza biztosító-csomó, Balázs alant, biztosít. 

 Ami lent van, az éppen lényegtelen. Szépet lépek.

 Ördögszekér.

 Egykezes.

 Irreálisan élesre sikerült gyönyörű őszi levél.

 Csak a csipkebokor a lényeg, a háttérrel ne is törődjetek! :)

 Balázs - Nekem: "Figyelek Rád!"

 Frodó - Nekem: "Nem tudok pózolni!"

Viki - Nekem: Mászó. Fotós. Nő.

2010. október 28., csütörtök

Nyerjetek nálam őszi erdős képet!


 Kedves Olvasóim!
Látom, nagyon népszerűek az őszi erdős fotóim - ígyhát úgy gondoltam, nyeremény-játékot hirdetek a témában!
Aki szeretné megnyerni valamelyik fényképet falra kitehető formában, annak nincs más dolga, mint kommentelni a fényképes-bejegyzéshez (ehhez), és megírni, melyik kép a kedvence / melyik képek a kedvencei.
A kommentelés szombaton este 6-kor zárul le, ekkor fogok sorsolni a megjegyzést hagyók között.
Mindenki csak egyszer írjon megjegyzést, legyen szíves!
Sok sikert, remélem kedvetek telik a játékban!

Az vagy, Akinek érzed magad!

A minap olvastam egy gyerkőc-aranyköpést a Nők Lapjában - valahogy így szólt: "Mikor Misivel dínósat vagy robotosat játszunk, utána mindig odaszaladok a tükörhöz, hogy ellenőrizzem, tényleg visszaváltoztam-e emberré!" Nekem rettentően tetszett a gyermeki világkép ilyen kézzelfogható tettenérése. A gyerkőcök még elhiszik a szavak, a tettek teremtő erejét - és biztosak benne, hogy a játék hevében vad dinoszaurusszá, vagy hiper-intelligens robottá változnak.Néha én is elgondolkozom - főképp azokon a napokon, amikor jól érzem magamat a bőrömben (és a ruhámban): vajon mivé válhatunk egy cseppnyi magunkba vetett hit, egy őszinte mosoly, egy tökéletesen hozzánk illő ruhadarab által. Én úgy gondolom, szinte bármivé.
Így aztán vannak napok, amikor erdei tündérként lépek ki az ajtón, máskor csinos tanítónéninek öltözöm, megint máskor egyszerűen cow-girl-nek. A lényeg nem a megszemélyesített karakteren van - nem a tündérség, a tanítónéniség, a tehénpásztorság gyógyítja a lelket - sokkal inkább azon: érzem, hogy kívül-belül harmónia van, a testem és a lelkem is szép, sugárzó. Ezért van értelme sokáig turkálni a szekrényben a megfelelő ruhadarab után, nekem ezért éri meg kétnaponta hajat mosni, napi fél órát tölteni szépítkezéssel. Mert ettől érzem magam körül azt a különös varázst, ami a nap folyamán beburkol, és megvéd a bosszúságoktól, nehézségektől, gonoszságoktól. Emiatt lesz őszinte és sugárzó a mosolyom.
Szeretek úgy kilépni a lakás-ajtón, hogy tudom: az lehetek, akinek csak érzem magamat. Erdei tündér, pajkos manó, fennséges hercegnő, vagány tehenész-lány. Bárki és bármi. A lényeg nem is ez. Hanem az a sugárzó mosoly, ami belülről fakad, és beragyogja az egész napot.

2010. október 26., kedd

Bók

 
Másfél óra jókedélyű és türelmes várakozás után bejutottam a fogdokihoz. Megnézegette a panoráma-röntgenemet, majd így szólt:

F.: Amúgy pedig gyönyörű fogsora van!
V.: Ezért a bókért érdemes volt másfél órát várni...
F.: Jól van, akkor mehet is!
(Általános derű) 
 
Majd kicsit később a fogtechnikus-srác, akivel a várakozás alatt végig beszélgettem:

FT.: Akkor most következik az elengedhetetlen név és telefonszám.
V.: Oké, tehát....
FT.: (az asszisztenseknek) Tudjátok, mióta várok erre?
(És persze egyértelmű volt, hogy viccel, tehát általános derű újfent.)

Úgyhogy mindkét esetben jó ízeset nevettünk mindnyájan, kicsit elfelejtve, hogy este 9-kor ki még dolgozik - ki még fogorvosnál van...De komolyan: soha rosszabbat!

Jelentem...

...a fogamnak kutya baja - csak az ínytok gyulladt be nagyon, ez okozta a fájdalmat és a lázat is. Mitöbb: állítólag nagyon szép a fogsorom...
A fogorvos pedig nem kért pénzt a vizsgálatért, a tisztításért és a jótanácsért.
Neve és címe a szerkesztőségben.
A szerkesztőség pedig most elvonul vacsorázni.

Fogorvos

Lehetséges, hogy én ki vagyok fordítva, vagy valami rosszul van összeszerelve bennem, mindemellett minden szavamat maximálisan vállalva jelentem ki: én szeretnék már végre fogorvoshoz menni!
Azért este fél 8-ig már csak-csak kivárok valahogy, nem fogok földön fetrengve hisztizni érte, vagy ilyesmi. És természetesen, ha két hete kérdeztek meg róla, hogy vajon szeretnék-e fogorvoshoz menni, akkor tuti, hogy határozott NEM-mel válaszolok.
Azóta azonban történt egy-s-más. Begyulladt a bölcsességfogam. Szerintem az is lehet, hogy mindkét alsó. Egy hete fáj. Egy hete nem tudok darabosat enni. Három napja fájdalomcsillapítón élek.
Ígyhát bármit tesz is velem a fogorvos, abban teljesen biztos vagyok, hogy ennél már csak jobb lesz a helyzet.
Azért aki teheti, drukkoljon este, hogy mielőbb hasson az érzéstelenítő...!

Hétvégi fotóblog - Őszi erdő

Kérek mindenkit, hogy ezeket a fotókat csak az engedélyemmel és a nevem említésével használja fel. Köszönöm!












2010. október 25., hétfő

Bölcsesség

Úgy gondolom, bölcsnek nem lehet születni. A bölcsesség a tapasztalat hozadéka - jó és rossz döntések sokaságának kipróbálásáé, átéléséé, értékeléséé és személyessé dolgozásáé. És hiszem, hogy csak a bölcsességhez igenis szükség van hibás döntésekre, tévutakra, eltévelyedésekre, sírásra, hazugságra, becsapottságra, játszmákra és csalódásra.
Persze, mindezek nem elegendőek ahhoz, hogy bölccsé váljunk. A hibákat nem elég elkövetni - kemény munkával ki is kell javítani őket. Nem visszamenőleg - azt úgysem lehet - , sokkal inkább belül, önmagunkban. A hibáink csak akkor válnak a hasznunkra, ha megtanuljuk belőlük az általuk közvetített leckét; ha felismerjük, miért csábított minket a Sors erre a kitérőre. Mert hiszem, hogy tévutak nincsenek. Csupán fel nem ismert hozadékú kitérések.
A bölcsességhez először is bátorság kell. Kihúzva magunkat vállalni a döntéseinket. Még akkor is, ha esélyes, hogy hibásak. Azután pedig makacsság, állhatatosság, mellyel kitartunk egy-egy választás mellett, figyelmen kívül hagyva a körülményeket és kimeneteket. Azután persze önismeret és önkritika, felismerni a hibáinkat, és azok okát első sorban önmagunkban keresni. Végül pedig akaraterő a hiba kijavításához, és kitartás ahhoz, hogy ebbe egy életen át se fáradjunk bele.
Bölcsnek lenni ugyanis meglehetősen hosszadalmas dolog. "Minél többet tanulok, annál több dologról tudom, hogy elégtelen a tudásom hozzá.".
Mindemellet nekem biztos, hogy megéri. Egy-egy lépcsőn, a tapasztalás egy-egy meghódított csúcsa tetején ugyanis iszonyúan katartikus érzés állni, és körbenézni - és sokkal tisztábban és derűsebben látni mindent, mint azelőtt. Ezért halamos leszek egy életen át tanulni - és egy élethosszig kitartóan várni.

Csak a bölcsesség-fogam ne fájna ennyire tőle! :)

2010. október 23., szombat

Rossz társaság

Sokáig hezitáltam: írjak-e Róla. Az utóbbi napokban ugyan minden percben velem van, és mindenhová elkísér - mindemellett úgy gondolom, hogy hosszútávon nem az életem meghatározó szereplője.
Abban persze biztos vagyok, hogy számomra némileg terhes a jelenléte - mindazonáltal azt is tudom, hogy mint a legtöbbször, most is más mozgatja a szálakat, és Ő tulajdonképpen nem tehető felelőssé semmiért. Mondhatjuk, hogy Ő csupán egy eszköz egy felsőbb cél elérése érdekében.
Nos, az elmúlt napokban megpróbáltam megtenni a tőlem telhető legtöbbet ezért a felsőbb célért. Kábultan szédelegtem az utcán, otthon maradtam a munkából, nem kíméltem időt és anyagiakat - végül még vidékre is elutaztam.
A megbízói azonban többet akarnak. Egész konkrétan idő kell nekik. És különböző bio-kémiai anyagok. Amiknek szintén idő kell...
Így tehát amíg ez az idő el nem telik, meg kell osztanom a mindennapjaimat (és mindenéjszakáimat) a Fájdalommal, aki ott bújkál a számban immáron 3. napja.
De - mint látjátok - ez az időszak a békés együttélés jegyében fog telni részemről, ugyanis én tényleg nem haragszom Rá. Rá személyesen nem. Ő csak egy kis porszem. Közvetítő.
De a Megbízói - a Benyalt Bacik - azért már elmehetnének a sunyiba!

2010. október 22., péntek

Nekem jó...

Nekem jó, amikor ágyban irodásat...
Nekem jó, amikor van rám pár...
Nekem jó, amikor 8 Gurut egyszerre...
Nekem jó, amikor teát, arcpír nélkül...
Nekem jó, amikor a tutifrankót, őszintén...
Nekem jó, amikor tükörbe mosolyt...
Nekem jó, amikor félálomban még beszélgetve...
Nekem jó, amikor félszavakból is...
Nekem jó, amikor tudom, hogy mondja, ha...
Nekem jó, amikor váratlanul csörög...
Nekem jó, amikor meleg levest...
Nekem jó, amikor spenótot is...
Nekem jó, amikor saját poénom dugájába...
Nekem jó, amikor sebességhatáron a dokiig...
Nekem jó, amikor az otthon melegét...
Nekem jó, amikor tudom, hogy kérhetnék, mégsem kell.
Lucától. Balázstól. Ágitól. Frodótól; akiknek nem "munkaköri kötelesség", aztán mégis...
és
Zolitól, Aputól, Anyutól; akik folyamatosan keresik a kedvem...
Nekem jó. Jelenleg leginkább miattatok.

Köszönöm.

2010. október 21., csütörtök

Coelho beletrafált


Csak azért nem a fejlécbe teszem ki mottónak, mert hiszek a szavak teremtő erejében - és nem akarok szenvedni. Mindemellett fogcsikorgatóan igaz, úgyhogy megosztom Veletek is, hátha Ti is tanultok belőle! (És szívből remélem, hogy - velem ellentétben - már keveseteknek kell tanulnia belőle.)

“A szenvedés abból fakad, hogy elvárjuk, hogy úgy szeressenek minket, ahogy elképzeltük.” (Paulo Coelho)

A Sors fintora

Beteg vagyok, tudjátok.
Ma már jobban érzem magam, mióta ébren vagyok, a gépem előtt szöszölök. Aztán nemrégiben észrevettem, hogy kezd kihűlni a kezem, úgyhogy lázmérőt ragadtam, és imígyen határoztam meg az aranyszabályt:
  • ha 37 fok alatt van a testhőmérsékletem, akkor nekiállok nemez-ékszereket gyártani,
  • ha pedig 37 fok fölött, akkor befekszem az ágyba, és nem pattogok...
Megmértem. 37,0. Szerintetek a Sors már elég biztosnak érez ahhoz, hogy MINDENBEN magam hozzak felelős döntést? Kezdek attól tartani / arra büszke lenni, hogy igen...
Az minden esetre biztos, hogy felveszek egy meleg pulcsit és egy zoknit. Abból még baj nem lehet...

Az érzelmi vámpírokról - belülről

Vannak emberek, akik nem értenek a szóból.
Azt gondolom, hogy bár a magamfajta naiv, segítőkész embert ők gyakran behúzzák a csőbe, mégsem mi vagyunk a játszmájuk elsődleges vesztesei. Azok ugyanis ők maguk.
Ez a típusú ember - történjék vele bármi is - csak egy félig teli poharat lát. Ha öröm éri, azonnal keserű lesz a szájíze a benne lappangó ürömtől; a felmerülő nehézségekből nem tanul, hanem kesereg rajtuk. Az önbizalma általában kevés ahhoz, hogy elhiggye, ő maga is képes a happy end kiváltására - emiatt aztán előszeretettel támaszkodik más emberek segítségére.
Egy dolgot ugyanis ezzel teljesen bizonyosan elkerül. Nevezetesen a felelősségvállalást. Ezek az emberek ugyanis általában a felelősséggel bírkóznak nehezen. Nem szeretnek dönteni, mert akkor őket terheli a következmény, inkább sodródnak az árral, azután panaszkodnak a végkifejlet felett. Ezzel ugyanis saját - gyenge lábakon álló - önértékelésüket védik, hiszen ezáltal úgy érezhetik, ők mégiscsak jobban csinálták volna a dolgot, mint az, akitől végeredményben kikönyörögték a végrehajtását...
A hangsúly azonban itt a volnán van. Haból, volnából, talánból ugyanis még sosem született értékelhető eredmény. Úgy gondolom, az ilyen típusú emberek ettől az apróságtól azonban eltekintenek. Számukra az elméletben jobban megoldott feladat egyenértékű a valós jobb megoldással - éppen csak kevesebb energia-befektetéssel jár, de ugyanúgy jogalapot ad mások bírálatára.
Valahogy ugyanígy működnek az érzelmek, a morális megítélés szintjén is. Önmagukat szegény, szerencsétlen helyzetbe jutottnak érzik, akinek joga van külső segítséget igénybe venni. A külvilágnak pedig - természetesen - kötelessége ezt a segítséget elérhetővé tenni a számukra. Mindenki, aki ettől eltérően jár el, az szívtelen szörnyeteg. Ugyanakkor mindenkiről, aki segíteni próbál, előbb-utóbb kiderül, hogy nem csinálja elég jól a dolgát, hogy szegény szerencsétlennek ennél még többre, még jobbra volna alanyi joga. Legalábbis szerinte. Emiatt az ilyen típusú emberek szinte mindig elégedetlenek és sértettek, hiszem sosem azt kapják, ami elképzelésük szerint őket illetné. (Csak, hogy megnyugtassak mindenkit: akkor sem lesznek elégedettek, ha tálcán kínáljuk eléjük a szívünket. Ők egyszerűen elégedetlenek - a körülményektől függetlenül.)

Bár egy érzelmi vámpír egyáltalán nem mondható kellemes társaságnak, azért azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, ami benne zajlik le időközben. Ezek az emberek általában irgalmatlan önbizalom-hiánnyal küzdenek - amit persze alaposan túlkompenzálnak. Innen a fensőbbségességük, a lenézésük. A felelősség-vállalás irányába mutatott masszív elutasításuk is ebből vezethető le: hiszen legbelül nem hiszik el, hogy képesek bármit is megfelelően végigvinni. A későbbi kioktatásuk és okoskodásuk persze szintén erre hivatott rácáfolni- Azonban a tapasztalat szerint attól még senkinek sem lett több önbizalma, hogy mások munkáját, megoldásait leszólta...
Éppen emiatt gondolom úgy, hogy ha valóban segíteni szeretnénk egy-egy ilyen rossz megoldásokkal, működésképtelen pszichés mechanizmusokkal operáló emberen, akkor rászorítjuk, hogy ő maga cselekedjen egy-egy helyzetben; és esetleg ehhez - ha lehetséges, akkor minél feltűnés-mentesebben - megadjuk számára a lehető legtöbb támogatást és segítséget. Azaz végre nem halat fogunk helyette, hanem megpróbáljuk megtanítani halászni.
Ez persze csak azokkal működik, akik valamilyen szinten maguk is szeretnének kilépni a korábbi érzelmi játszmákból, így nyitottak a kemény munkával, hosszú idő alatt, ámde önerőből elért fejlődésre. Az érzelmi vámpírokra ez általában nem jellemző - hiszen az általuk alkalmazott játszmák egyszerűek és kényelmesek a számukra. Mindemellett még nem okoznak számukra elégedettséget, vagy urambocsá' boldogságot.
Így ha arra gyanakszunk, hogy az eddig mi vérünkre pályázó vámpír felkészült rá, hogy saját lábára álljon (és áttérjen a vegetáriánus kosztra), akkor adjuk meg neki a kezdő lökést, majd esetleg a színfalak mögül kicsit egyengessük az útját. De bármi is történik ezután, azt ne vegyük a vállunkra - az már az ő felelőssége. Hiszen ez az első lecke, amit meg kell tanulnia.

2010. október 20., szerda

Az érzelmi vámpírokról - kívüről

Vannak emberek, akik nem értenek a szóból. 
A magamfajta naiv, segítőkész természetű lényt ők gyakran behúzzák a csőbe. Addig-addig mondják a magukét, sajnáltaták magukat, amíg az embernek meg nem esik rajtuk a szíve. És eközben nem válogatnak az eszközökben. Olyan tényeket, olyan körülményeket is bevonnak az érintett események körébe, amelyeknek valójában közük sincs ahhoz, amit pillanatnyilag akarnak - a lényeg az, hogy minél szánni valóbbnak és elesettebbnek tűnjenek. Lehet ez egy nagybeteg családtag, vagy egy csúfos véget ért párkapcsolat - a lényeg, hogy elhitessék Veled: meg kell szánnod őket.
Alapvetően az első pár alkalommal ezt váratlanul jött, ámde annál kétségbeesettebb segítségkérésnek veszed a részükről. És első szóra ugrasz. Kiteszed a lelked, minden követ megmozgatsz, beveted a legjobb tudásod és mindenben megpróbálsz melléjük állni. A lényed olyan régióit nyitod meg előttük, amiket alap esetben nem szívesen tennél közprédára - node ez más helyzet, hiszen ők olyan elesettnek tűnnek.
Az általam vázolt embertípus azonban pontosan ebben a pillanatban gyökeres fordulatot produkál. Ahogy megérzi az ellágyulásod, egyre többet és többet akar; már nem elég neki, hogy tanácsokat nyújtasz, az is bántja, ha a Te életed szekere épp jobban halad, mint az övé; vádol, zsarol, megsértődik is érzelmileg terrorizál.
Namármost - ahogy Csülök mondta valamelyik Rejtő-műben - egy embert maximum kétszer lehet becsapni. Én vallom, hogy a hozzám hasonló jóindulatú barmokat mondjuk 5-6-szor is. De aztán már többször nem.
Így aztán az idők folyamán, szépen lassan, saját bőrömön és kifacsart érzéseimen tapasztalva megtanultam egyszerű és határozott NEMet mondani. Magyarázat nélkül - mert ahogy magyarázkodni kezdesz, a fenti típusú ember olyan fokú érzelmi zsarolásba kezd, hogy ember legyen a talpán, aki a.) nem szégyenli el magát itt helyben a szívtelensége miatt, b.) nem nyújt azonnal segítő jobbot szegény szerencsétlennek.
Ebbe a csapdába nem szabad belesétálni. Ahogy abba sem, hogy elhiszed: a legutóbbi próbálkozás óta ezek az emberek megváltoztak. Úgy gondolom - és tapasztalatok alapján ítélem meg így - elenyészően kicsi az esély arra, hogy egy ilyen módon működő, ilyen típusú érzelmi játszmákban utazó ember áttérjen a nehezebb, ámde morálisan elfogadhatóbb megoldásokhoz. Egyszerűen nem éri meg neki. Ezzel a módszerrel mindig fog találni egy balekot, aki megszánja.
Ha pedig valóban megváltoztak, akkor nekik maguknak is kutya kötelességük megérteni, hogy egyetlen ilyen fajta érzelmi kihasználás is teljesen jogos alapot jelent a közös szálak elvágására. Hiszen az ember jogos igénye, hogy ne kerüljön újból olyan helyzetbe, amelyben korábban zsarolták, sérült. Ilyen módon pedig csakis maguknak tehetnek szemrehányást a másik fél pillanatnyi viselkedéséért. És remélhetőleg levonják ebből a konzekvenciákat a jövőre nézve.
Mindenesetre hosszú-hosszú őrlődések és pofáraesések után végre megtanultam, hogy az ilyen típusú emberekkel egyszerűen nem kell szóbaállni. Ha összefuttok az utcán, viszonozni kell a köszönésüket, majd szemrebbenés és visszanézés nélkül tovább kell menni. És ami a legfontosabb: bármit is mondanak, nem szabad nekik elhinnünk, hogy az életük bármilyen alakulásáért mi lennénk a felelősek. Mi a saját tetteinkért vagyunk, ahogy ők is.
Éppen emiatt a leginkább felelős döntés részünkről a nem-cselekvés.

38,9 Celsius

A bőr meleg és libabőrös. A fej meghatározhatatlan, tompa fájdalommal sajog körbe-körben. A finommotorika haldoklik - a billentyűzeten is csak a hosszú hónapok megszokása vezeti. A végtagok nehezek, fájnak. A közlekedés csak a megszokott tempó felével-harmadával működik egyik helyiségtől a másikig. A szem még képes egy-egy pontra fókuszálni, de már el-el kalandozik. A fej nehezen fordul jobbra vagy balra. A test a fázás fizikai tüneteit produkálja. Az agy egyre lassabban jár.

Nem akarom sajnáltatni magam - távol álljon tőlem. De telefonon senkit nem érek el, aki kompetens, és kicsit félek így, itthon, egyedül. "Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek."
Bevettem egy Algopirint. Nagyon remélem, hogy hatni fog. Talán ágyba kéne bújni megint - de lelkierő kell ahhoz is, hogy elbotorkáljak odáig. Összegyűjtöm. "Tegyél le, tudok én járni!"

Helyzet

Baromi beteg vagyok, STOP.
A lázam is magas, STOP.
Elmegyek aludni, STOP.
Majd szólok, ha jobban leszek, STOP.

2010. október 19., kedd

Köldökzsinór

Már maga a szó is rengeteg, nagyságrendileg egy irányba mutató asszociációt kelt. A biztonság, a támogatás, a feltétel nélküli elfogadás és a kérés nélküli segítség szimbóluma, ahogy az önállótlanságé és a sérülékenységé is. Édesanyánk pocakjában fizikai értelemben innen kapunk minden bemenetet: táplálékot, a fejlődéshez szükséges anyagokat, levegőt.
Azután, amikor kikerülünk a külvilágba, az ingerek megváltozásának sokkjával együtt el kell viselnünk a köldökzsinór nyújtotta biztonságérzet elvesztését is. Ebben a pillanatban válunk először a "magunk urává", innentől kell gondoskodnunk a saját igényeink kielégítéséről. Először persze csak a levegőről és az anyagcseréről, később a táplálékról és a testhelyzetről, végül pedig fokozatosan a minket érintő összes körülményről. Úgy gondolom, vannak babák, akik "alig várják" ezt az élményt, mások még nincsenek felkészülve rá, nehezebben dolgozzák fel ezt a fajta "magukra hagyatottságot". Ami természetesen egy gondoskodó édesanya mellett nem jelent valódi veszélyt, nehézséget. Mindemellett változást jelent, és mint minden ilyen, egyfajta gyászt, fájdalmat okoz a korábban elvesztett állapot irányába.

Már írtam itt arról, hogy véleményem szerint még a pocakon belül én nem voltam biztos abban, hogy milyen világ vár odakint. Volt rá esély, hogy harmonikus és egyszerű, hiszen édesanyám várt, szeretett engem. De arra is mutattak bizony jelek, hogy zord és kegyetlen körülményekkel fogok találkozni, hiszen az anyukám rengeteget aggódott, idegeskedett. Így aztán valószínűleg egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy szeretnék-e én ebben a világban önállóan létezni - akartam is, meg nem is...

Így aztán előbújtam, és sokként ért, hogy elvesztettem ezt a megszokott, alapvetőnek vélt biztonságot. A mai napig dolgozom rajta, hogy elhiggyem: számíthatok az emberekre, bízhatok bennük, és valóban kérhetek-kaphatok tőlük segítséget.
Ez pedig sokkal jobban, gördülékenyebben, gyorsabban megy, mióta falat, sziklát mászom. Fától az erdőt nem látva csak a napokban hoztam összefüggésbe a két dolgot - és ismertem fel, hogy mit kaptam vissza a falmászás által.
Nevezetesen a köldökzsinórt. Ami a pocimtól halad egy másik ember felé, aki a karjának az erejével, az elméjének az élességével segít és véd engem a nehézségektől, a veszélyektől. Akiben minden körülmények között bízhatok. És akiben kutya kötelességem is megbízni (hogyha már egyszer őt választottam).
Ez az élmény úgy gondolom, számomra maga a terápia. Mindenkinek szeretettel tudom ajánlani, akinek nehézsége van a bizalommal, a kontroll elvesztésével, átadásával.
Mert fantasztikus érzés 24 év után képesnek lenni a teljes önátadásra, a flow-élmény megélésére, a felelősségtudat szorongása nélküli felhőtlen, felszabadult örömre.
Örülök, hogy rátaláltam.