Napi Coelho:

"Az utazás soha nem pénz, hanem bátorság kérdése." Paulo Coelho



2011. március 30., szerda

Jöjjön ki!


Nem lesz ez egy boldog bejegyzés.
Sokáig érlelgettem és emésztgettem magamban belül az utóbbi napokban, hetekben történteket; próbálam végiggondolni, és meggyőzni magamat, hogy nincs igazam...hasztalan.
Nem tudom, és nem is akarom hinni, hogy nincs igazam akkor, amikor napról napra ismétlődő eseményekben látom, érzem és szenvedem el más emberek hozzáállásának a kárát.
Sok dologban iszonyúan öntudatos vagyok. Azokban a dolgokban, amikről alaposan megbizonyosodtam, hogy valóban reális értékeim - nem csak én hiszem őket annak. Mielőtt viszont kidüllesztett mellkassal hirdetni kezdeném önnön nagyszerűségem, szokásom figyelmesen körül- és tükörbe nézni. Azért, mert tudom, hogy vannak hibáim; vannak helyzetek, amikből nehezen és lassan tanulok; vannak hiányosságok a tudásomban és az empátiámban; előfordul, hogy - bárhogy is próbálom - nem elég az időm, türelmem, figyelmem. Csak olyasmiről mondom, hogy értek hozzá, amihez ténylegesen értek, nem csak a saját véleményem szerint, hanem a visszajelzések tükrében, az eredmények ismeretében is.
Éppen emiatt darál be, és dühít fel az üvöltözésig és szitkozódásig az a hozzáállás, amikor valaki teljesen tisztában van vele, hogy mennyi energiát is fektetett (azaz, jobban mondva nem fektetett) bele bizonyos tevékenységbe, és mégis teljes meggyőződéssel hangoztatja önnön nagyszerűségét és szerepét; vagy - ami még jobb - kritizálja- és ítéli meg az én - amúgy jelentős mértékű - befektetett energiáim gyümölcsét.
Nem vagyok tökéletes. Néha széthagyom a cuccaimat, péntek este én is fáradt vagyok,  nem mindig tudom befejezni időben a tananyagot, és mondok néha a diákok előtt hülyeségeket.
Ugyanakkor nem is hiszem, hogy tökéletes lennék. Azzal tisztában vagyok, hogy nem vagyok rossz. A fejlődésem, előrelépésem alapja viszont csakis az lehet, ha felismerem a hibáimat, és tanulok belőlük. Így aztán jól definiált érdekem nekem magamnak is, hogy meglássam őket.
Amikor viszont egy csupán a szamárlétrán felettem álló kibic elmeséli nekem, hogy ezeket a hibákat hogyan is kellene kijavítanom, akkor valami eltörik bennem. És nem azért, mert nem akarom felvállalni a hiányosságaimat. Hanem éppen emiatt: mert úgy gondolom, hogy a hiányosságaimmal együtt is kimagasló teljesítményt produkálok.
Az pedig már csak hab a tortán, amikor a fenti erőember nem csak a saját mulasztásomat, hanem az ő személyes feladatait is velem szeretné elvégeztetni; az ő nem ideális körülményeiért is velem akarja elvitetni a balhét...

Ha valaki tökéletes tanárt szeretne a gyermekének a közeljövőben, az semmiképpen ne hozzám irassa. Tökéletességgel, hibátlansággal nem szolgálhatok.
Emberséggel persze annál inkább.
Annak, aki megérdemli.
Ez pedig egyenértékű azzal, miszerint: annak, aki nem szolgált rá erősen, többször egymás után és szándékosan az ellenkezőjére.
Viselkedni persze velük is emberséggel viselkedek. De gondolni rájuk  már nem tudok így.
Nem gondoltam, hogy lesz ilyen ember az életemben. A megbocsátás nagy erény. Remélem, a most felduzzadt létszám idővel, és bölcsességgel újra leapad. Amikor képes leszek felülemelkedni.

Addig viszont konstans gőzöl a fejem. Nézzétek el nekem!

Hangulat

Fáradt lassú reggel. A lány a kanapén. Dolgozik. Dolgozna, ha tudna, lenne rá ideje, ereje.
Kávét kavar sárga bögrében. Sárga a kis nyári ujjatlan is, amit magára kapott. Várja a nyarat.
Összeszűkült pupillákkal lesi a monitort. Megoldást keres apró fekete karakterekben valamire - folyton keres, folyton van mire.
Egy pillanat alatt történik. Talán az átállított óra teszi. Az előbb még sehol sem volt, most pedig ott táncol egy nyalábnyi napsugár az orra hegyén.
Figyelmes. A szemébe már nem süt bele.
A lány mosolyog. Mégsincs egyedül.

2011. március 28., hétfő

Páros gyakorlat


Persze lehet, hogy mi nem vagyunk normálisak. Nem bántana túlságosan a dolog...

Remek páros esti elfoglaltság romantikus vacsora előtt vagy után, esetleg közben; akítv pihenésként, és totális kikapcsolás gyanánt.
Csak laminált padlós vagy parkettés háztartásokban ajánlom. Szőnyegpadlón nincs meg az autentikus feelingje - ahogyan a bőr a hűvös fához ér, hozzátapad, majd megcsúszik...
A ruháknak csak árt a mutatvány.

Mégsem javasolnám, hogy ruha nélkül próbálkozzunk.
Amikor ugyanis végigfekszünk a nappali padlóján, és a párunk a kezünknél fogva húz és a lábunknál fogva tol minket fel-s-alá felváltva, akkor jobban járunk, ha a rétegek védenek minket a súrlódási, mechanikai és szennyeződés formájában megnyilvánuló hatásoktól.
A jó hangulat garantált.

A fáradtság szintje pedig egyre csak fokozódik.

2011. március 27., vasárnap

Recept


Végy egy csomó leárazott (vagy alapból nem túl magas árú) zöldséget. Lehet cukkini, padlizsán, gomba, hagyma, répa, pár szem paradicsom és olivabogyó is - jóformán bármi, ami egy mediterrán konyhakertben tavasztól őszig megterem. Válassz mellé egy nagy adag szimpatikus darált húst - vegáknak sajtot, tofut.
Végy továbbá egy iszonyatosan elhavazott, és ez okból kifolyólag idegbeteg nőszemélyt, és egy nagyon megértő és segítőkész, éppen ráérő lovagias férfiút.
Oszd szét a feladatokat kettejük között képesség és érdem szerint, figyelembevéve a konyha méreteit és a közelségre való igényüket. Fűszerezd a délutánt sóval, borssal, szerecsendióval, curry-vel; jó zenékkel és őszinte mosolyokkal, tanulságokkal, nevetésekkel.
Halmozd egymásra a hozzávalókat, és helyezd őket - melyiket-melyiket - a gáztepsibe és a kanapéra. Öntsd nyakon őket krémes-tejfeles besamellel, selymes érzésekkel.
Süsd össze őket piros-pozsgásra, ropogósra!

Jó étvágyat kívánok!

2011. március 25., péntek

Bukta

A mai nap folyamán buktam egy nagyot - és nyertem néhány dolgot.
Buktam konkrét értelemben. Az utcán, nyílt színen, orra. Azaz: térdre-kézre-táskára. És buktam az IKEÁ-s magenta színű szívem-csücske táskámat, aminek a tisztíthatatlan, göcsörtös anyagából már a feltörölt piszkot sem lehetne eltávolítani - ha nem hasadt volna fel egy-két helyen, ahogyan engem óvott az ütődéstől.
Meg persze buktam a reggeli magamból kierőszakolt jókedvet, pozitív hozzáállást egy olyan naphoz, ami értelmezhetetlen szédüléssel és émelygéssel indult, majd hamarosan fejfájással folytatódott.

És nyertem egy-smást. Mégegy órával többet Apuval. Meg egy új IKEÁ-s táskát, ami ugyan nem magenta (olyan már nincs forgalomban), hanem fekete, de cserébe legalább fűzöld a belseje, és tökugyanolyan, mint a másik volt. Mindezt grátisz persze - Apu megsajnált, miután fél órán át zokogtam le neki a szolidra komponált sminkemet a bkv különböző eszközeiről telefonálva. És grátisz részére is: a Rádayn akart ebédelni, ahol ugyanennyi lett volna a cehh - persze ott csak az ételért, táska nélkül.
És nyertem némi megfontoltságot, és tapasztalatot, miszerint igenis VAN őrangyalom (ezért úsztam meg egy nagyon fájó térddel, néhány zúzódással, és egy táska mínusszal; ahelyett, hogy mondjuk a farmerem, az új kardigánom, vagy a kedvenc blézerem szakadt volna ki); a HÉVre pedig egyáltalán nem éri meg eszeveszetten sietni, mert úgyis jön majd másik.

Azt persze nem ígérem még magamnak sem, hogy legközelebb nem futok semmilyen járműre.
Azt viszont próbálom betartani, hogy olyan napokon, amikor eleve szédelegve ébredek, és ezen a koffein sem segít, nem kezdek el jobbra rohanni, miközben balra nézek.
Ez - úgy tűnik - az álmoskönyv szerint nem vezet semmi jóra.

2011. március 22., kedd

Beismerés


Igen, elismerem, hogy vannak dolgok,
  • amikben csak a szám nagy.
  • amikben csak úgy teszek, mintha értenék hozzá.
  • amik nehezemre esnek, és a hátam közepére sem kívánom őket.
  • amik elől elmenekülök, és megvárom, míg más elvégzi.
És tudom, hogy nem lennék jó
  • orvos,
  • mérnök, 
  • festő, 
  • jogász, 
  • színész,
  • cukrász,
pedig mindegyikhez érzek, vagy az életem során éreztem valamikor elhivatottságot.

Egy azonban - mostmár legalább számomra - biztos:
TANÍTANI születtem.

Meg se próbáljatok megakadályozni soha!

2011. március 17., csütörtök

Történések

Mozgalmas volt az utóbbi pár nap (hét?), nem mondom.
Az, hogy Balázs nálunk lakik, létrehozza az "este mindig van kihez szólni" állapotot - ez pedig a bloglás rovására megy.
Napközben meg...Találtam egy újabb családot, akiknél gyerkőcre vigyázok, így a "szabad" délelőttjeim száma - elvben - heti 2-re csökkent.
Igenám, de most kezdem az egyetemi, szakos tanítási gyakorlatomat is - konkrétan hétfőn. Óratervek, pszichológia-tankönyvek és szemléltető-anyagok kellene, hogy körbevegyenek; nna, ennek még csak most fogok nekiállni.
Egyszóval: nem jutok ide. Továbbra is vannak érzéseim, gondolataim; továbbmegyek: témáim is; csak nem jut idő a megírásukra.
Kicsit olyan ez, mint a mondás: Majd alszunk a sírban!
Azért én előbb is írok majd, jó?

2011. március 13., vasárnap

2011. március 11., péntek

A haj lélektana


Mi nők gyakran a frizuránkat használjuk önkifejezésként - annyi minden más mellett persze. Az életünk egy-egy szakaszában jelentése van számunkra annak, hogy hogyan hordjuk a hajunkat: röviden, hosszan, összefogva, kiengedve, befestve vagy természetesen.
Bár Anna, a fodrász a végsőkig tagadja, én hiszem, hogy az a lelki állapot, amiben aktuálisan élünk, igenis hatással van a hajunk állapotára - és persze viszont, bár ezt sokkal könnyebb belátni. Hiszem, hogy a boldog élet boldog hajat is hoz; egészségeset, élettel telit, csillogót, erőset.
A női hajviselet mindemellett számomra irányjelző is, amely az adott hölgy viszonyulását mutatja önnön nőiességéhez.
Sokáig volt nagyon rövid hajam. Akkor növesztettem meg, amikor rádöbbentem, hogy számomra a nagybetűs "Nő"-ség kulcsa a hosszú haj, valahol mélyen. Nő lettem, frizurailag is; először bohéman befestve, aztán később konszolidáltra visszaváltva. Fontos volt, hogy hosszú a hajam - mert ezáltal éreztem magamat teljesnek és hitelesnek; csak így tudtam elképzelni, hogy majd egyszer férjhez megyek, családot alapítok, kiteljesítem az életfeladataimat.
És bármi történt a hajammal, én nem engedtem. Kiszívta a festék, a nap; összetört a vége, betettek neki a nyári kalandok; én pedig ragaszkodtam hozzá rendületlenül, és igyekeztem megőrizni belőle a lehető legtöbbet. Mintha a hajam által váltam volna önmagam számára is elismerten Nővé - és nem akartam volna feladni ezt a saját magamtól kapott elfogadást.

Tegnap levágattam a hajam. Nem rövidre, félhosszúra; de levágattam. Éppen be lehet copfozni. Nem bántam meg.
Nem bánom, mert valahol belül mostanra értettem meg, hogy a nőiségem nem a frizurám centikben mért hosszán múlik. Sokkal inkább azon, hogy mi sugárzik belőlem. Elégedett harmónia, vagy kapkodó káosz?
Szeretem magamat, és szeretem az új, vagány, sportos, nőcis frizurámat is. És már tudom, hogy nem ez a hajam határoz meg engem. Én, a belső energiáim és erőm sugárzik ki - bármilyen legyen is - a hajamra.

Haj



Ilyen lett a hajam. Igen, ekkora. Mikor megláttam a padlón, mennyit is vágtunk le belőle, komolyan elgondolkoztam.
Mindemellett IMÁDOM! :) És ezzel nem vagyok egyedül. (Ergó nem kellett a lábtörlőn aludnom.)

2011. március 10., csütörtök

Ó, jeee!

Lelkibéke 2.0.
Tavasz van, béke van, szeretet van, hosszú hétvége van, és boldogság lesz, boldogság jön.
Nemsoká írok. Örüljetek.
:)

2011. március 9., szerda

Bátorság


Úgy gondolom, a bátorságot nagyon gyakran félreértelmezzük.
A szememben nem az a bátorság, amikor a saját fejünk, szívünk,ösztönünk után rohanva megteszünk valamit, amit a társadalmi norma, vagy a közösségi jóérzés, mások érdeke megtilt, ellenjaval. Ez a fajta viselkedés a szememben egy nemes gesztus önmagunk felé, egy lépés az önelfogadás irányába - de korántsem a folyamat vége, eredménye, korántsem egy elért cél. Inkább fejlődési stáció.
Azt sem érzem bátorságnak, amikor valamit azért nem teszünk meg, mert az ellentmond a felénk irányuló kényszereknek, elvárásoknak. Ez a viselkedés számomra épp ugyanannyira - ha nem jobban - gyávaság, mint az előző, hiszen megtagadjuk vele a saját lényünket, nem merünk emelt fővel a tükörbe nézni, nem vállaljuk a felelősséget a vágyainkért, érzéseinkét.

A szememben a bátorság az a képesség, mellyel képes vagyok a saját vágyaimat, és a környezet elvárásait olyan egységbe gyúrni, amelyben sem az én vágyaim nem szenvednek komoly hiányt, sem pedig a külvilág normáival, jogos igényeivel nem ütközöm. Bátorságnak nevezem azt, amikor az egyszerűbb hazugság helyett az igazság nehezebb útját választom - kifejezve a saját érzéseimet, védtelenre nyitva a szívemet mások előtt, és tőlük el-nem-várva, mégis remélve ugyanezt. Bátorságnak nevezem az őszinteséget, amely nem titkolja el a fájó részleteket - így vállalja önmagát, és felkészíti a környezetet is az elkövetkezőkre.

Bátornak gondolom azt, aki tudja, mikor kell, mikor lehet szembefordulni az "ellenséggel", a megoldandó feladattal - és mikor kell ésszel és erővel visszavonulni, elkerülve ezzel a véráldozatot.
Coelho is sokszor írja, hogy a Fény Harcosa tudja, hogy nem a csatát kell megnyernie, hanem a háborút. És amit ennek érdekében leginkább tehet, az - szerintem - ez a tiszta és egyenes Bátorság.

2011. március 8., kedd

Téboly

Gergő baba egész nap üvölt, sír, nyafog. Főleg üvölt.
Ha megetetem, azért, ha éhes, akkor azért; ha aludni kell, azért, ha álmos, akkor amiatt; ha teli a pelus, akkor azért, ha feleslegesen cserélem, azért; ha felveszem, amiatt, ha leteszem, akkor pedig azért.
Nem vagyok ma jó ember, mert nem tudok már kedvesen szólni hozzá.
Elfáradtam. Ha még 5 percig üvölt, asszem, megőrülök.

Majd...


...írok, ha tudok.
Majd írok, ha lesz mit. Ha lesz hogyan.
Majd írok, mert hasznos ez mindenkinek.
Majd írok, ha már tudok a magam szabályainak négy fala között.
Majd írok.

2011. március 4., péntek

A szabad akarat

Egyetértek a fenti Coelhoval. Azon nagyon nincs mit ragozni.
A szabad akarat egy iszonyúan törékeny jelenség, készség, adottság, eredmény. Élmény. A magam részéről szabad akaratnak nevezem azt, amikor mindenféle külső vagy belső kényszer nélkül választhatok adott alternatívák közül, anélkül, hogy bármelyikhez külső szankció kötődne.
Azaz szabad akarattal választok 2 pulóver közül, ha senki nem mondja, hogy az egyik jobban áll; ha senkinek nem kell elszámolnom az esetleges árkülönbözettel, ha nem ígértem meg senkinek, hogy ilyet vagy olyat fogok vásárolni, stb. Ha az egész dolog csak rajtam áll, rajtam múlik, tőlem függ - és  következmények is csak engem terhelnek, érintenek.

Nem gondolom, hogy egy döntést szabad akaratból tudnánk meghozni akkor, amikor az elhatározást hiány, égető szükség szüli. Nem hiszem, hogy kényszerhelyzetben, anyagi, időbeli, érzelmi nyomás alatt gyakori, hogy szabad és hiteles döntést hozzunk. Elfogadom, hogy egy ígéretet megtehetünk szabad akaratból - viszont a beváltása már nem szabad akarat, az sokkal inkább kötelesség a szememben.

Az életben pedig vannak olyan döntések, amiket kutya kötelességünk könnyű mellkassal, ösztönből, szabad szívvel meghozni. Magunknak is, és a környezetünknek is tartozunk ennyivel. Ha máshogy járunk is el, a Sors előbb vagy utóbb rászorít, hogy szembesüljünk a saját valódi akaratunkkal - kérdés, hogy akkor is érvényesíthetjük-e még. Mert elárulom: ez utólag egyáltalán nem biztos, és egyáltalán nem egyszerű.

Ezért aztán érdemesebb elsőre venni egy mély levegőt, és bármennyire is kecsegtető egy-egy kiskapus alternatíva, inkább kivárni, amíg maga a mély, zsigeri belső akarás dönt, amire nem nehezednek (nem terhelünk rá) ígéretek, határidők, hiányok és teljesítmény-elvárások.

Így kevesebb kerülőúttal jutunk el végül ugyanaddig a célig.

2011. március 1., kedd

"Jobb ízű a falat, ha mindnyájan esznek..."

Bár Gergő, fél éves védencem még felteszem, nem ismeri Arany János munkásságát, mégis annak fényében vélekedik a családi étkezések közösségformáló erejéről.
A mai tejbegrízt ugyanis egyedül nem volt hajlandó elfogyasztani - amikor viszont elővettem a saját ebédemet, felkéredzkedett az ölembe, és szabályosan kikövetelte a saját ebédjét.
Így ebédeltünk ma, kettecskén: egyet nekem, egyet Gergőnek...

A mai fiatalok...

A mai fiatalok, jellegzetesen az egyetemista, (leendő) értelmiségi fiatalok élete csupa móka és kacagás. Más dolguk sincs, mint tanulni és szórakozni! Pláne kifejezetten azoké totál egyszerű, akik már az egyetemi tanulmányaik vége felé, alkalmasint utolsó évében járnak, és egyetlen kötelességük a nagy lébecolás közepette a kis-semmiség 25 órás tanítási gyakorlat elvégzése.
Természetes, hogy tudnak 30 percet várni, amikor egy előre egyeztetett megbeszélésről van szó, és kétségen felül áll, hogy az ELTE tájékoztatta őket a feltételekről. Mert az ELTE mindig, mindenkit, mindenről tájékoztat. És ha mégsem, akkoris. Természetesen iszonyúan hálásak amiért van lehetőségük a kötelező gyakorlatukat egy nagy persztiszű intézményben tölteni - választásuk persze nincs, de felesleges is, hiszen mást se csinálnak az életben, mint folytonosan választanak...
A mai fiatalok persze csodálkoznak, hogy itt szabályok, határidők vannak. Jah, kérem, nem szoktak hozzá, hogy az életben teljesíteni kell, igazodni és alkalmazkodni; hogy az eredményeket csak áldozatos munkával érhetik el. Node majd itt ezt is megtanulják, hajajaj!
Tehát - akár le kell mondani az aerobik-edzést és a barátnővel kávézást, akár nem - ennek a gyakorlatnak pörögnie kell. Jövő hét keddig végezni kell az első etappal. Hogy miért? Mert csak. Mert muszáj. Mi, pedagógusok nem érünk rá, kérem! Igaz, hogy egymással is vitázunk, és teljesen lényegtelen dolgokról beszélünk megállás nélkül, másfél órában, ad hoc sorrendben; de azért iszonyatosan túlterheltek vagyunk (mégsem égtünk ki, írja fel mindenki piros nagy betűkkel a jegyzetfüzetébe!). Egyszóval még ezen a héten. Még most. Még ma. Na jó, holnap is elég. Reggel 8 előtt. 10 perccel.
A mai fiatalok nem dolgoznak reggel 8-tól este 7-ig. Bárki, aki ilyet állít, tévedés áldozata. Bármennyire szimpatikus, és bármennyire magabiztosan is adta elő az a lány, hogy holnap nem tud megjelenni, és, hogy bár nagyon rugalmasan és alkalmazkodóan igyekszik viszonyulni, ezen a héten képtelen elvégezni a félévre kiszabott óralátogatás-mennyiséget; teljességgel biztos, hogy egyszerűen csak nem akar felkelni hajnalok hajnalán. És nem érti, nem képes megérteni, hogy itt 6 hét múlva megáll majd az élet. Bizonyám. A középiskolákban már nincs oktatás a tavaszi szünet után! Nem tudják? Hiszen ezt mindenki tudja! Bejárunk, persze, a diákok is, csak valami más van. Zsongás. Készülés. Miegymás. Neeeem, a tanítási gyakorlatra az már nem megfelelő idő. Végülis honnan veszik ezek a fiatalok, hogy arra 3 hónapjuk lenne?
Visszetérve ehhez a nagypofájú fruskához meg: Hogy a bánatba dolgozhat ezen a héten minden nap? Ez nonszensz. Egy mai fiatal igenis alszik, meg internetezik minden délelőtt. Méghogy a jövő hétre majd máshogy alakítja? Színtiszta kamu! Csak gyűjti az erőt, hogy fel tudjon kelni időben! Bezzeg én, aki 6-kor kelek...Hogy is lehetne egy munkát máshogy alakítani? És méghogy baromira rugalmas! Mi az, hogy holnap nem tud megjelenni? Igazán kitalálhatta volna, hogy akkorra adok időpontot.
Na mindegy, majd megoldja valahogy. Aztán ha mégis eljön majd, akkor kiderül, hogy mennyire kellett dolgoznia... Ha ezt az édes szülei hallanák, akik eltartják?!
Az órarendemet meg a telefonszámomat persze nem adom meg neki! Mit képzel ez? Majd szépen megnézi az interneten. Úgyis azon lóg egész nap. Ha ilyen sürgős neki, hogy megtudja, mikor jöhet ebben az egy hétben, akkor majd utána jár. Nem káptalan az én fejem, kérem!

Méghogy megoldotta a szerda délelőttöt? Jó duma! Milyen rugalmas lett hirtelen! Én mondom, Kollegina, keményen kell ezekkel a hallgatókkal bánni, még a végén azt hiszik, hogy átverhetnek minket...! Pedig mi teszünk nekik szívességet...

Üres

Be kell vallanom: elfáradtam. Nem szokásom az ilyesmi (se bevallani, se elfáradni). Ez a hétvége viszont nekem is betett. Péntektől vasárnapig gyerkőc-vigyázás, előtte betegség és takarítás ezerrel.
Fáradt vagyok, és iszonyúan éhes a visszajelzésekre. Leginkább persze a pozitívakra. Hogy milyen nagyszerűen is veszem az akadályokat.
Aztán persze az is lehet, hogy az ilyesfajta visszajelzések épp a rossz irányba vinnék a lelkemet. Ha ilyen visszajelzéseket kapok ugyanis, akkor rátanulok, hogy a megszakadásig-melózásért lehet itten elismerést kapni csak - és az üresedő, vagy kiürült szeretet-tankomat így próbálom majd megtölteni. Ez meg nem egészséges.
Jobb volna, ha azt tanulnám meg, hogy önmagamért, teljesítmény nélkül vagyok imádnivaló, szerethető, kedves azoknak, akik fontosak. Ahhoz viszont illene először elengedni magamat: mert csak akkor látom, hogy valóban önmagamért, és nem az őrületes teljesítményemért értékelnek.
Ez meg így a huszonkettes csapdája. Amíg nem hiszem el, hogy önmagamért csak úgy szerethető vagyok, nem merem elengedni magamat, és a gyeplőt. Amíg viszont nem lazítok, nem fog kiderülni, hogy szeretnek-e, értékelnek-e teljesítmény nélkül is.

A megoldás első lépése mindig a felismerés! :) Na elhúztam teljesíteni (egyelőre).