Bátorság

Úgy gondolom, a bátorságot nagyon gyakran félreértelmezzük.
A szememben nem az a bátorság, amikor a saját fejünk, szívünk,ösztönünk után rohanva megteszünk valamit, amit a társadalmi norma, vagy a közösségi jóérzés, mások érdeke megtilt, ellenjaval. Ez a fajta viselkedés a szememben egy nemes gesztus önmagunk felé, egy lépés az önelfogadás irányába - de korántsem a folyamat vége, eredménye, korántsem egy elért cél. Inkább fejlődési stáció.
Azt sem érzem bátorságnak, amikor valamit azért nem teszünk meg, mert az ellentmond a felénk irányuló kényszereknek, elvárásoknak. Ez a viselkedés számomra épp ugyanannyira - ha nem jobban - gyávaság, mint az előző, hiszen megtagadjuk vele a saját lényünket, nem merünk emelt fővel a tükörbe nézni, nem vállaljuk a felelősséget a vágyainkért, érzéseinkét.

A szememben a bátorság az a képesség, mellyel képes vagyok a saját vágyaimat, és a környezet elvárásait olyan egységbe gyúrni, amelyben sem az én vágyaim nem szenvednek komoly hiányt, sem pedig a külvilág normáival, jogos igényeivel nem ütközöm. Bátorságnak nevezem azt, amikor az egyszerűbb hazugság helyett az igazság nehezebb útját választom - kifejezve a saját érzéseimet, védtelenre nyitva a szívemet mások előtt, és tőlük el-nem-várva, mégis remélve ugyanezt. Bátorságnak nevezem az őszinteséget, amely nem titkolja el a fájó részleteket - így vállalja önmagát, és felkészíti a környezetet is az elkövetkezőkre.

Bátornak gondolom azt, aki tudja, mikor kell, mikor lehet szembefordulni az "ellenséggel", a megoldandó feladattal - és mikor kell ésszel és erővel visszavonulni, elkerülve ezzel a véráldozatot.
Coelho is sokszor írja, hogy a Fény Harcosa tudja, hogy nem a csatát kell megnyernie, hanem a háborút. És amit ennek érdekében leginkább tehet, az - szerintem - ez a tiszta és egyenes Bátorság.