"Nem én vagyok az, aki ellenáll, mikor az ördög megkísért." - állt valami dalszövegben időszámításunk előtt, úgy a '90-es évek derekán. Ez jutott eszembe, miközben a felelősségről elmélkedtem.
Amint feladat van, én ellenállhatatlanul felveszem az "IDELŐJJETEK!!!" testhelyzetet. És viszem az ügyet a vállamon. Meg a prímet. És persze a balhét is. Mert szeretem, ó, mitöbb, imádom ezt csinálni. Engem a sikerélmény hajt (a Milli Jegeskávé mellett, szigorúan), elismeréssel működöm. És néha a kudarc is sikerélmény, ha onnan nézzük, hogy "én legalább megpróbáltam". És honnan is néznénk máshonnan? :P
Aztán eljön a totális kinyiffanás. Rossz közérzet, rossz szájíz, depresszív illetve passzív-agresszív megnyilvánulás akár ártatlan emberi kapcsolatokban is, meredeken zuhanó tolerancia-szint, morgás, önmarcang, hibakeresés, amúgy meg kövér is vagyok hééé, nem veszitek észre?! Rúgjon már belém mégegyet valaki, nekem már úúúúgyis mindegy.
Persze a nagy lófaszt. Dehogyis mindegy. Csupán annyi történt, hogy kicsit megint túlvállaltam magamat, aztán (ki hitte volna), mivel én is ember vagyok és nem isten vagy robot, nem tudtam tökéletesen megoldani az n+213 bevállalt szarságot; nem megy csont nélkül a kommunikáció, elfelejtettem néhány apró momentumot, kifáradtam a végére, urambocsá' valaki felhívta a figyelmemet néhány alig lényeges változtatási opcióra...Én pedig kitörök, mint a Vezúv Pompeii-re, és meneküljön, aki a közelemben van.
Mostaztán, ha nem lenne elég humorérzékem, még amiatt is marcangolhatnám magam, mert látom, hogy milyen szarul csinálom ezt is, de ollllyan nagyon nehéz ezen változtatni, mikor tökjó tocsogni az önsajnáló önkívületben.
Node van. Mármint érzékem a humorhoz, és nem csak a drámához.
Megálltam.
Király vagyok. Meg egyben királylány. A hibáim is királyok. Vagy királylányok. És nem sajnálom magam, mert minden klassz. És azokat se sajnálom, akik valamilyen formában találkoztak a hibáimmal, mert tök fölösleges. Nem haltak bele. Egyszer sem.
Lenyugszom. Lejjebb lassulok. Mosolygok. Szeretem a világomat. Szeretek mindenkit. Azt is, aki nem őrül meg csak azért, hogy 1 perccel hamarabb legyen az asztalon a házi Gundel-menü; vagy fél órával kevesebbet kelljen agyalni egy tábor logisztikán; vagy 3000 Ft-tal többet költhessünk el túra után. Leszarom ezeket.
Lelazulok. És élek, lassan, élvezettel. Ígérem. Mindenkinek. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése