Napi Coelho:

"Az utazás soha nem pénz, hanem bátorság kérdése." Paulo Coelho



2011. június 30., csütörtök

Magán-vélemény


Nem járok gyakran orvoshoz.
Amikor épp mégis - szűrővizsgálatok, betegségek, sérülések esetén - nem egységes, hogy a magán-ellátást, vagy a TB támogatottat veszem igénybe. Leginkább probléma- és sürgősség-függő. Van amiben nem kockáztatom az esetleges elégtelen ellátást; de van olyan helyzet is, amikor rászánom az időt, energiát, és bízom a hivatalosan kirendelt orvosban.
Több orvossal találkoztam már egyaránt magánban és közgyógyban is. Vélem - amennyiben az eszközpark azonos - mindkét színtéren ugyanúgy funkcionálhatna egy adott ember; hiszen miért is működne máshogy?!

Megfigyeltem viszont, hogy mindemellett egyazon orvos privátban, sokezerért és TB-támogatottban, vélem köz-fizetésért igenis máshogy dolgozik.
Nyilván a szakértelem adott. Nem lesz rosszab diagnoszta, vagy ügyetlenebb kezű; nem nyúl mellé a másik helyszínen biztosan kiválasztott gyógyszernek, terápiának; és lassabban sem dolgozik.
Egy dolog viszont hiányzik. Mégpedig a mosoly, az odafordulás a páciens felé; az a bizonyos érezhető segítői hozzáállás, ami véleményem szerint egy orvost minden körülmények között sajátja.

Kár.
Szerintem pedig ez teszi Emberré az embert.

2011. június 29., szerda

Nagyon Zöld Könyv


Eddig is tudtam, hogy különlegesek. Ha lehet ilyet mondani: mindenki különleges, de ők egy kicsit jobban.
Ma átadták az ajándékot, amit nekem szántak az év vége alkalmából. Pontosabban átadta Alenka, a nagydumás pici lány. Csinosan érkezett, ő választotta a ruháját - gondolom az utolsó idei angolóra tiszteletére.
Tudták - Csilla tudta - hogy szakmába, szemléletbe, munkásságba vág, amit kapok.

Én pedig nem tudtam, hogy ír is, nem csak illusztrál.
Fantasztikus ajándékot kaptam: egy érdekes olvasmányt leendő gyermekeimnek; egy alapot, hogy elmeséljem még sokszáz gyereknek, amit szeretnék; egy gyönyörű és értékes könyvet; és legfőképpen: társakat a világmegváltáshoz.

Csilla, Alenka: KÖSZÖNÖM! :)
Boldog vagyok, hogy ismerhetlek Benneteket!

6 edényes vacsora


Utálok mosogatni.
Zoli nálam még sokkal jobban utál mosogatni.
Albérletben lakunk. A lakás elektromos hálózata nem bír el még egy mosogatógépet.
Pedig már vettünk volna.

Volt már, hogy egy hétig csak halmzódtak az edények. Utálom. A ház néhány másik lakója által jóltartott csótányok meg szeretik. Nem jó üzlet.
Ezért aztán hoztam egy házi szabályt, többnyire saját magam részére (Zoli úgyis csak évente egyszer mosogat, és akkor is azért, mert már nem talál tiszta villát). Nevezetesen:
amint belekerül a 10. darab edény a mosogatóba, én azon nyomban elmosogatok.
Fellebezésnek helye nincs; minden edénynek számít a kiskanáltól a nagyfazékig; és az edényeknek tisztulniuk kell.

Éppen emiatt mostanában megtanultam centizni.
A pörkölt például - ha jól emlékszem - 5 edényes volt: deszka, kés, lábas, fedő, fakanál.
A mai vacsorám ennél rosszabb statisztikát mutat: 6 edény, egy nyamvadt tányér salátáért.

De legalább finom volt. És a mosogató-számláló még csak 7-en áll...:)

2011. június 28., kedd

Marha a konyhában...


Bár nem vagyunk vegetáriánusok, az utóbbi időben igencsak ritkán került itthon húsétel az asztalra.
Ennek persze több oka is van. Első sorban az időm, és annak korlátos volta. Húst elkészíteni - vallom - művészet; ha csak összecsapni volna időm, inkább neki sem állok.
Másrészt, mivel szinte minden napunk egy-egy meglepetés, nem dolgozunk két nap ugyanolyan ritmusban, ezért az ételek egy jó része nem csomagolható el, és vihető magunkkal a munkahelyre. Így rengeteg étel ránk romlana - ha megfőzném őket.
Harmadrész - és a korábbiak folyományaként - az utóbbi hetekben a főtt étel igényünket inkább külső forrásból (házhoz szállítás, gyros, satöbbi) elégítettük ki; nagyrészt külön-külön.
Negyedrészt pedig: a hús igencsak drága. Pláne abban az esetben, ha nincs rá garancia, hogy el is fogy. Kiönteni 3 hét múlva szinte aranyárban van...

Mindemellett azért én is kiéhezem néha a "hazai" ízekre. Barátokkal beszélgettünk nem is olyan rég marhapörköltről is, zöldborsó levesről is.
Mindkettő ízének képzete olyan mélyen ivódott az izlelőbimbóimba, hogy miattuk határoztam el: júliusban főzni fogok. Minden nap, vagy legalább minden másnap.
Ma elkezdtem. A marhapöri fennséges lett - természetesen nokedlival ettem, de később is alig bírtam abbahagyni a nassolást a fazékból; a borsóleveshez pedig már a hűtőben lapulnak a hozzávalók.

Egészségesebb, költséghatékonyabb is lesz így az életünk. Nem is beszélve a közös, itthoni étkezések meghittségéről.

Jó étvágyat Mindenkinek! :)

2011. június 25., szombat

Mér' Állunk, Vazze?


Rövidebb formájában MÁV.

Tegnap 45 percet álltam a Fészkesfehérvári vasútállomáson. Jó-jó, az első 25-öt saját "hibámból"; nem akartam lekésni a 21:55-ös vonatot, mert csak egy óra múlva jön a következő - és egyben utolsó.
De a következő 20-at azért, mert késett az a tetvedék vonat.

Na jó, ennyire azért nem idegeskedtem. Ha az embernek egy alternatívája van az egyik városból a másikban még aznap eljutni, akkor - vélem - jobban teszi, ha türelmes. Meg a sok pattogás nem tesz jót az idegeknek se...
Egyszóval: vártam. Békében, türelemmel és rácsodálkozva mindenre, ami csak szép és jó körülöttem. Ha lett volna nálam fényképező, lefényképeztem volna az állomásépületet alig fénylő alkonyi felhőkkel a háttérben; ha lett volna ismerős, beszélgettem volna vele.

Éjfélre itthon voltam - Zoli kijött értem Kelenföldre.
Nincs is nagy baj ezzel.
Csakhát: Mér' állunk, vazze?

Titok


Ma, most, tettem magamnak egy baromira teljességgel szupertitkos ígéretet;
amitől mindenképpen sokkal jobbá, harmonikusabbá válik majd az életem.
Ne kérdezzétek, mert nem árulom el; csak szerettem volna, hogy nyoma legyen, és ne feledkezzek meg róla semmiképpen.
Esetleg szeptember végén dörrentsetek rám, hogy észben tartottam-e.
:)

2011. június 23., csütörtök

Elütöttek.


Fényes nappal, egy metáltürkiz Suzukival a Ráday utcán.
Kerékpárral, biciklis sisakban haladtam a járdán, amikor egy mellékutcához (asszem a Biblia közhöz) érve abból egy autó (fent jelölt) hajtott ki. A vezetője (50 fölötti festettszőke hölgy) erősen az egyirányú Ráday utca kritikus irányába sasolt, miközben baromira nem foglalkozott azzal, hogy a járdán keresztezi-e valaki az útját a másik irányból.
Itt jegyezném meg, hogy az egyfele nézés közben nem állt meg, hanem úgy 5-tel gurult kifelé.

Én láttam, hogy baj lesz, így lassítottam, és hittem, hogy a másik irányba is elnéz majd. Mindemellett egy gyalogos sebességével közlekedtem - biztos, ami biztos. És egy kicsit ki is tértem.

De a nő nem állt meg, és nem nézett vissza. Így aztán felkenődtem a motorházra.

Konstatálva a helyzetet csupán annyit közöltem, némileg emelt hangon, miszerint "A rosszéletű, férfi örökítőanyag életbe, TESSÉK ODAFIGYELNI!" 
Persze kicsit egyszerűbben.

Mire az okos hölgy még ki is pattant a Suzukiból (érdekes, mostanra le tudott szállni a gázpedálról), és közlte, hogy "Figyeljen maga! Ez egy egyirányú utca."

Szerencsére mielőtt ki kellett volna fejtenem neki a véleményemet, vagy be kellett volna mutatkoznom ("Én vagyok a gyalogos...") két fiatalember, akik a háttérből végignézték az eseményeket, közölték a hölggyel, hogy nekem van igazam.

Vélem, mivel ő ment nekem, nem én a kocsija oldalának, valóban nekem volt.
Negyed óra múlva már alábbhagyott annyira a remegésem, hogy újra biciklire tudtam ülni. Addig toltam. A kerékpáromon néhány helyen sérült a festés, és lehetséges, hogy a váltó is kicsit deformálódott; a vérem nem folyt sehol.

Figyeljetek! 

Utóbb kiderült, hogy a KRESZ hatályos szabályozásai szerint ha kihívom a rendőrt, akkor engem büntet meg... Mindegy, nekem akkor is meggyőződésem, hogy aki autót vezet, az figyeljen oda.
Itt pedig elolvashatjátok a hatályos rendelkezéseket:
KRESZ szabályok 

Mit kapjon a TÍZEZREDIK látogató?

Szeretnék valami személyre szabottat, ugyanakkor élményszerűt.

Három dolog jutott eddig eszembe.

1. Kiválaszthatna 10 kedvenc bejegyzést, és azt megkaphatná SAJÁT fotókkal illusztrálva, kinyomtatva, kötve-fűzve. Lehet, ez részemről nagyon egoista; lehet, hogy ez senkit nem érdekelne. Másrészről pedig: végeredményben ez a játék a blogról szól. Tehát ilyen szempontból nem rossz az ötlet.



2. Kaphatna egy válogatást a blogon megjelent kedvenc fotóiból. Mondjuk papírképen, mondjuk üvegkeretben. Mondjuk 3 képet választhatna az illető (lehetőleg a saját fotóim közül).






 3. Kaphatna egy piknikezést a Kopaszi gáton.








Persze az is lehet, hogy ne kapjon semmit.




Mi legyen? Jobb oldalon lehet jelezni az igényeket! :)

Székesfehérvári séta

Előző nap sajnos nem volt nálam a gép, úgyhogy giccses naplementében szélfútta felhőket nem kaptok. (Maximum akkor, ha elkérem Gusztitól, állítólag ő ugyanonnan ugyanezt már lefotózta egyszer.)






Fehérváriak, hogy tetszik?
Én imádom az ilyen felhős-ragyogókék eget.
Meg Mujkót is persze :).

Pedagógusnak lenni...

...néha meglehetősen fárasztó és gürcös; mindemellett sok olyan helyzet adódik, amikor határozottan megéri.
Én szeretek tanító néni lenni, sok minden miatt.
Az év végén kapott virág már csak ráadás.
De annak pazar! :)





2011. június 17., péntek

Forgalomszámlálás - tapasztalatok és felhívás

Találós kérdés: Ezt hova striguláznád? 

Még szerencse, hogy elvállaltam ezt a munkát; így nem csak Apunak segítek, de rengeteg nagyon hasznos tapasztalatot is gyűjtök az emberek természetéről, és a világ működéséről.

Sikerült például megtudnom, hogy az emberek szeretnek rejtőzködve közlekedni. Azaz (ezt nem tudom, csak a tapasztalatokból következtetek) összevárják egymást, és csak akkor indulnak neki, amikor jön egy jókora busz, ami eltakarja őket. Ez valahogy bizonnyára biztonságérzetet ad nekik.
Megszámolni persze így szinte lehetetlen őket...

Másrészt érdekes információkat gyűjtöttem a macskák éjszakai életére vonatkozóan. Hajnali 2 és 4 között ugyanis kb. csak a helyi macsekok mozognak a felvételen, amit becsülettel végig kell néznem...

Harmadrészt rájöttem, hogy az emberek megneszelhették, hogy forgalomszámlálás lesz, és külön, csak az én kedvemért elővették az egykerekű bicikliket (no, az most kerékPÁR???); hajtómotort szereltek a bringájukra; és olyan kétes járgányokkal indultak útnak, amiről a fene se tudja eldönteni, hogy személyautó, vagy kistehergépkocsi.

Negyedrészt pedig: fel kellett ismernem, hogy nagyon nehéz - ha nem lehetetlen - megtalálni a helyes távolságot a videó-tévé egységtől; ha túl közel van, kifolyik a szemem; ha meg túl távol, akkor nem érem el a "pausé"-t, hogy megállítsam az "izgalmas" részleteknél.

Végeredményben pedig szeretnék kérni mindenkit, aki 2011. június 1-én a Szárcsa utcában közlekedett, hogy visszamenőleg írja rá nagy betűkkel - a forgalmi engedély vonatkozó tétele alapján - a járművére, hogy milyen kategóriába tartozik (személygépkocsi, kisteherautó, busz, nyerges vontató, teherautó, lassú jármű, stb.)! A biciklisek és motorosok pedig legyenek kedvesek ezt egy 1 m x 2 m-es táblán, jól látható méretű betűkkel feltüntetni, és ezt az oldalukra rögzítve közlekedni!

Kösz! Sokat segítetek!

"Elsőbbségivel?"...


"Nem, köszönöm, elég ajánlva!"

Lezajlott már velem is többször; és nyilván a postán meg mindennapos ez a beszélgetés.
Hát, egyik szemem sír, a másik nevet.

Mert marha jó, hogy tud olyat a Magyar Posta, hogy már másnapra odaér a levél ("Elsőbbségivel.").Viszont ha az apparátus képes erre, akkor mi a búbánatos francnyavalya tart nekik a többi levél esetében 2-3-4 napig???
Nem elég nagy a létszám? Csak az elsőbbségi levelek szállítására alkalmas méretű és mennyiségű közlekedési eszközük áll rendelkezésre? Vagy komolyan nem értem...

Ha lehet, ha tudjuk jól is, akkor miért nem csináljuk mindig jól?
Félek, ez az ország, vagy maga az emberiség egyszer még ebbe fog belehalni...

2011. június 15., szerda

A MUNKA, mint olyan


Sokszor sokaknak mondtam már: lehet, hogy perverz vadbarom vagyok, de szeretek dolgozni.
Lényegében mindegy is, hogy mit.
Sokkal fontosabb maga az érzés, hogy hatékony vagyok, valamilyen módon előreviszem a világ folyását, mások életét.

A diplomám szerint - bár a korosztályomban sokakkal ellentétben időre megszereztem - nem tudtam elhelyezkedni, pedig becsületemre legyen mondva: emberül próbáltam. De semmi ok az aggodalomra vagy elkeseredésre: van nekem munkám már 5. éve, becsületes; szeretem is végezni, nem is szívesen adnám fel. Mindemellett van még szabad, megmozgatható energiám; amit aztán bébiszittelésben, táborvezetésben, és egyéb járulékos tevékenységekben vezetek le. (Igen, házimunkában is. Néha. Úgy hetente egyszer, de akkor komolyan.)

Mégis, ahogy ma már ikszedik órája bámulom az Apu által abszolút hálámra igényt tartó módon nekem juttatott, videóra felvett forgalomszámlálás fekete-fehér képernyőjét; úgy döntöttem, ideje írnom egy legalább 5-ös listát a legextrémebb-viccesebb-irónikusabb munkákból, amiket - teszem azt - az elmúlt 2 hónapban végeztem, vagy az elkövetkező hetekre bevállaltam.
Íme:

1. WC takarítás hotelben, hányó gyerek után, ipari fertőtlenítőszerrel.
2. Gyermekruhák vasalása.
3. Ál-lakásvásárlóként lakást eladók címének megszerzése az ingatlanközvetítők kikerülése végett.
4. A Szárcsa utca "forgalmának" (jobban mondva: néptelenségének) megszámlálása hajnali 2 és 4 között.
5. Baráti teázás Dániellel, Zsófival és Lizával (ők főzték a teát!), gyerek-megőrzés jogcímén.

Szerintem nincs okom panaszra.
Dehát: én - mint tudjuk - szeretek dolgozni. :)

2011. június 13., hétfő

(Ön)bizalom


A mai nap fogalmazódott meg bennem a felismerés, amit valószínűleg már sokan, sok helyen mélyen kitárgyaltak, és szinte biztos, hogy tanulmányaim során is bele kellett volna futnom. Én most mégis a sajátomként adom el - ahogyan pillanatnyilag én magam bukkantam rá - újból, vagy először, igazából mindegy is.

Úgy hiszem, hogy azok az emberek nem tudnak/akarnak/hajlandóak bízni másokban, akik saját magukban nem bíznak.

Ez pedig implikálja azt is, hogy amint az ember lánya (mondjuk én) lépésről lépésre megtanul bízni saját magában, úgy lesz képes bizalommal viseltetni a többiek felé is.

Az elmélet továbbitele, hogy szerintem ez a tendencia fokozottan érzékeny a közeli hozzátartozókra, családtagokra vonatkoztatva; tehát olyasvalakikkel szemben, akikkel könnyű azonosulnunk, azaz könnyen előfordulhat, hogy nem igazán teszünk különbséget közte, és saját magunk között; akikkel egyszerűbben összemosódnak a határok.

A tanulság meg maximum annyi, hogy amikor elkezdünk valakiben kételkedni, akkor esetenként nézzünk magunkba, mielőtt a másiknak mondanánk valami kellemetlent.
Azelőtt is, hogy nekem mondanánk valami ilyesmit.
Mert én nem haraszom az effélék miatt, csak van nekem is tanulnivalóm az önbizalommal, és az ilyesfajta mellényúlások nem közvetlenül, csak közvetetten (fenti felismerés végiggondolásán keresztül) segítenek. Köszi. :)

...aztán a szórakozás

Utána pedig kiugrottunk Parndorfba; eveztük egy kellemeset kettesben;
ma pedig felmentünk a Mátrába meglátogatni Tamásékat.
Van amiről készült fotó; van amiről nem.
Így azt csak elképzelhetitek, hogy hogyan ittunk napágyban dögölve hűvös alkoholmentes citromos gössert pár méterre a vízililiomok között kikötött kenunktól...Nagggyon rossz dolgunk volt, úgy érzem...;)












Előbb a munka...

Szerdától péntekig Mosonmagyaróvár környékén barangoltunk egy osztálynyi gyerkőccel. A képek magukért beszélnek.






2011. június 12., vasárnap

Tuti tipp...


...közelgő születésnapomra: Roxette: Charm School (2011-es, új album).
Azért egyeztessetek, kérlek (lehet névtelenül is kommentelni, hogy stipistopp), nehogy 8-at kapjak belőle. Nagyon szeretem, de nincs annyi lejátszó otthon :).

Ja, nem kötelező, csak egy ötlet.

Roxette


Tudom, eltelt azóta majd' két hét.
Most jutottam el odáig, hogy elmeséljem; most jutott el idáig bennem a fíling.

Nem hiába vártam 13 évig erre a koncertre.
És nem azért, mert hibátlan volt. Hanem azért, mert a maga kedves göcsörtösségével együtt volt tökéletes. Nekem legalábbis.
Amikor megláttam Őket a színpadon, és belefogtak az első dalba, könnyekig hatódtam. Mert csak eltelt az a majdnem 15 év. Marie túl van egy agydaganaton, de még mindig bőrszerkóban áll a színpadon; a magas hangokat nem bírja, de töretlenül énekel; a zenekar nagyrésze már jóeséllyel nagypapa; én pedig felnőttem közben.
Mégis itt vagyunk: ők is, én is; ha nem is egymást vártuk, de én biztosan Őket; nem volt kidobott pénz az a horribilis összeg, amit Anyáék rászántak nekem.
Könnyekig hatott az érzés, hogy valóra vált egy újabb álmom.

Guszti azt mondta - hallgatva a koncert-videókat -, hogy rá sem ismer a számokra, sok közülük hamis, máshogy szól mint 15 éve. Ott, akkor ez teljesen más; teljesen normális és magától értetődő volt. Bár ugyanazt éneklik évtizedek óta, és a lendületük töretlen; Ők is, a képességeik és a lehetőségeik is változtak. Akárcsak mi, akiknek egy-egy szám 10 év után már mást jelent. Gyakran puszta nosztalgiát.
És számomra inkább kedves tényező, mint blama volt, hogy Marie itt-ott elfelejtette a szöveget. Mondjuk ő sem csinált belőle ügyet. Miért is kellett volna?! Hiszen - nekem - éppen ezért lett sokkal jobban szerethető. Mert így sem akarta play-backkel; mert nem akart többnek, jobbnak látszani, mint amilyen.

Számomra ez volt Bennük a tökéletes. A vállalt kor, a vállalt őrültség és a vállalt egyszerűség. A Roxette még ennyi év után is önmaga maradt.
Én pedig - ennyi év után újra - kicsit kamasz, és ugyanakkor a mai, mégis felszabadult felnőtt lehettem Velük.

2011. június 7., kedd

Nem meglepő (!?)


Kedd délelőtt, fél 12.
Viki a nappali közepén diszkótáncot lejt a Candyman című számra Hiko evezős-cipőben, Zoli pólójában, pöttyös bugyiban, tökegyedül, kezében egy vödörnyi tekerős-játékkal.
Ugye nem lepődik meg senki sem?
Holnapután Szigetköz!!! :)

2011. június 2., csütörtök

Buddha és a box


Szeretek odafigyelni másokra.
Ha meglátom, hogy a hölgynek le van csúszva a slicce, akkor szólok neki a villamoson. Koncerten magam elé engedem, aki alacsonyabb, és nem lát tőlem. Felveszem, amit valaki más leejtett. Idegenek tüsszentésére is azt mondom: "Jobbulást!". Kérés nélkül elkezdem végezni a kollégám munkáját, ha látom, hogy épp azt sem tudja, hol áll a feje. Igazodom mások hangulatához, időbeosztásához, ha tehetem.
Nem gondolom, hogy ezek nagy dolgok lennének. Számomra természetesek. Nem kell értük dicsérni, bálványozni vagy elismerni. Szerintem az a normális, hogy a dolgok, az emberek így működnek. Egymás fogaskerekeibe símulva, békében, megértésben és harmóniában egymással. Mert így könnyű, így érdemes. Nekem legalábbis.
És persze azon sem lepődöm meg, hogy az emberek ezt a fajta hozzáállást a legritkább esetben tekintik az erősség jelének. Sokkal gyakrabban gondolnak mujának, együgyűnek és befolyásolhatónak miatta. Úgy gondolják, azért alkalmazkodom, mert képtelen vagyok az önállóságra és a kreatív önérvényesítésre.
És azt kell mondjam, valamilyen szinten az utóbbiban van is igazuk.
Nem a képességem, hanem az ingerenciám hiányzik arra, hogy átgázoljak másokon a saját céljaim érdekében. Tudnék. Ebben biztos vagyok. Mármint: fizikailag, szellemileg képes lennék rá. De ugyanakkor nem tudnék, nem szeretnék; lelkileg. Nem tartom helyesnek, és emiatt a lehető legkevesebbszer teszem meg; leginkább csak akkor, ha sarokba szorítanak. Akkor is a lehető legkisebb kár irányába hatva - akár a saját, akár a környezetem érdekei szerint.

Meg tudom tenni, képes vagyok rá, hogy földbe döngöljek másokat - de nem szeretek. Szeretném, ha az életem minden egyes helyzete megoldható volna szép szóval, kedvesen, okosan; úgy, hogy mindenki elégedetten és tanulságos tapasztalatokkal gazdagabban zárjon egy-egy helyzetet.
Ugyanakkor azt is tudom, hogy minden szituációt így kezelni képtelenség.
Egyrészt azért, mert néha az én agyamat is elönti a harci rinaldó, úgy istenesen. Évente mondjuk egyszer. És akkor - bár akkor is úgy tartanám helyesnek és megtérülőnek - képtelen vagyok a higgadt és empatikus kommunikációra.
Másrészt pedig azért, mert a legtöbbször a kommunikációs partner nem szeretne ilyen módon együttműködni velem; és következetes módszerességgel hágja át a tisztességes és agresszivitástól mentes kommunikáció szabályait.
Ezekben az esetekben pedig két dolgot tehetek: továbbra is empatikus maradok, mintegy példát mutatva - és nem süllyedve a bíró színvonalára; vagy felveszem a kesztyűt, és megmutatom, hogy Buddha közelharcban is kemény ellenfél.
Mert lehet, hogy nem szeret verekedni. De tud.
És úgy gondolom, szűk látókörű ember, de legalábbis rossz stratéga, aki evvel nem számol.