A mai nap fogalmazódott meg bennem a felismerés, amit valószínűleg már sokan, sok helyen mélyen kitárgyaltak, és szinte biztos, hogy tanulmányaim során is bele kellett volna futnom. Én most mégis a sajátomként adom el - ahogyan pillanatnyilag én magam bukkantam rá - újból, vagy először, igazából mindegy is.
Úgy hiszem, hogy azok az emberek nem tudnak/akarnak/hajlandóak bízni másokban, akik saját magukban nem bíznak.
Ez pedig implikálja azt is, hogy amint az ember lánya (mondjuk én) lépésről lépésre megtanul bízni saját magában, úgy lesz képes bizalommal viseltetni a többiek felé is.
Az elmélet továbbitele, hogy szerintem ez a tendencia fokozottan érzékeny a közeli hozzátartozókra, családtagokra vonatkoztatva; tehát olyasvalakikkel szemben, akikkel könnyű azonosulnunk, azaz könnyen előfordulhat, hogy nem igazán teszünk különbséget közte, és saját magunk között; akikkel egyszerűbben összemosódnak a határok.
A tanulság meg maximum annyi, hogy amikor elkezdünk valakiben kételkedni, akkor esetenként nézzünk magunkba, mielőtt a másiknak mondanánk valami kellemetlent.
Azelőtt is, hogy nekem mondanánk valami ilyesmit.
Mert én nem haraszom az effélék miatt, csak van nekem is tanulnivalóm az önbizalommal, és az ilyesfajta mellényúlások nem közvetlenül, csak közvetetten (fenti felismerés végiggondolásán keresztül) segítenek. Köszi. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése