Pszihó

A hétvégén egy (nem saját) szakmai eseményen vettem részt. Lévén kicsit kívülálló, többen nem ismertek, csak elismerően megnéztek (a fiatalabb, vagy a sokkal öregebb korosztályból), mások (a magukat ismerősnek mondók) örömmel konstatálták, hogy én vagyok anyám-apám lánya.
Jelenlétem azonban az ismeretlenekben azt az illúziót keltette, mintha valóban ide tartoznék. Emiatt is szólított meg az egyik ismeretlen (apám korú) férfi, akivel aztán beszélgetésbe elegyedtem. Kiderült, hogy összesen annyi közöm van a közütakhoz, hogy azokat koptatom én is. Kiderült, hogy pszichológus leszek-vagyok. Majd elkövetkezett a szokásos, untig megválaszolt kérdés: Vajon milyen érzés "belelátni" az emberekbe, rendelkezni a megértés képességével; nem fárasztó, nem idegesítő, nem ijesztő, nem kiábrándító-e.
Akkor ott, a kedves úrisembernek a helyes választ adtam meg: nevezetesen, hogy képzelje csak el, hogyha - lévén pályaelhagyó informatikus - ő is csak és kizárólag programozás és PC-orientáltan állna a világhoz, mindent ezzel rokonítana, ennek a szemüvegén át szemlélne. Szerintem az is riasztó vagy unalmas volna.
Megértette. Mondtam, hogy a pszichológusság kicsit könyökvédős dolog kell legyen - amikor leadom a "műszakot", onnantól én is "csak" egy ember vagyok a sok közül, és csak abba az embertársamba "nézek és látok bele", aki erre megkér, akinek a segítségemre van szüksége.
Megértette, elfogadta, exkuzálta magát, továbbléptünk.

Snitt.
Be kell vallanom, van két ember - két nő - akiknek a blogját a tudtukon kívül olvasom. Mindkettejükkel ugyanaz köt össze, csak teljesen más vonatkozásban; az egyikük akár tudhatná is, a másikuk örül, hogy egyáltalán semmit nem tud rólam.
De nem csak ezek közösek bennük.
Ez a két nő időről időre kiváltja belőlem a pszichológus-állatot.
Nagyon bután hangzik, mégis ezt élem meg: néha olyan mélyenszántó felszínességeket, és olyan félvállról kezelt leglényegeket írnak le, hogy egyszerűen elveszítem a kontrollt az amúgy jól kordában tartott szakmai énem felett.
És merengek magamban, hogy vajon miért nem látják a fától az erdőt.
Nem mintha nekem bármilyen érdekem fűződne ahhoz, hogy lássák. Csak első blikkre valahogy sosem értem.
De persze mindig jön a második gondolat is: a hídon akkor megyünk majd át, ha odaértünk. Előbb semmiképp. A megfelelő pillanatban ők maguk is át fogják látni a korábbi esetleges tévedéseket, rá fognak eszmélni egy-egy viselkedés mozgatórugójára, és büszkén, emelt fővel mennek majd ők is tovább. Hiszen nem buták. (Akkor nem olvasnám egyikük írásait sem.) Csak valahogy máshogy gondolkodnak, más a fontos nekik, más elvek szerint élnek, mint én. Ez pedig önmagában nem lehet hiba. Nem én vagyok az egyetemleges etalon.
Vannak még ilyenek, jópáran. Akik valamilyen módon, valamilyen megnyilvánulással esetileg, vagy rendszeresen kiprovokálják, hogy pszichológusként nézzek rájuk. Természetesen ők sem direkt teszik - csakúgy, ahogy én sem.
Hivatásomból fakadóan már elcsépeltnek tűnhetne a frázis: mindenkit egyenlő bánásmódban kell részesítenem, függetlenül attól, hogy az elveink, hozzáállásunk, szokásaink harmonizálnak, vagy sem.
Mindemellett magánszemélyként előfordul, hogy nem tudom megállni szó nélkül, amikor valaki "Mekkora tapír!", vagy "Ez nem gondol bele a tette következményeibe?", esetleg "Ismeri egy a "felelősség" kifejezést?!" , és még sorolhatnám.
Megálljt kell parancsolnom magamnak, három szigorú felkiáltójellel.
Mert ezek a kérdések ugyan helyénvalóak este 9-kor az anyósülésen, amikor a BMW-s izomagy kivág elénk a kereszteződésben. Egyáltalán nincs helyük viszont akkor, amikor valaki (akárki) a viselkedésével, megnyilvánulásával már kiprovokálta, hogy a pszichológusi szemüvegemen keresztül tanulmányozzam.
Ilyenkor már csak az odafordulásnak, empátiának, pozitív kommunikációnak és gondolatoknak van helye.
Sajnos a kígyó ilyenkor a farkába harap. Én pedig - nem lévén elég erős - mormogok, hogy megvan a véleményem. Hiszen "mögé" látok a dolgoknak - ami gyakran nem sok jót ígér.
A cél természetesen nem a gyomorfekély.
Ugyanakkor megfontolandó gondolat: a pszichlógia eszköz a kezünkben. Olyan eszköz, melyet nem embertársaink elítélésére vagy kritizálására, hanem kizárólag az ő megsegítésükre fejlesztettek ki, és oktatnak ma is.
Ítélkezni - akát magamban is - valaki felett a pszichológiai ismereteim bázisán olyan, mint leszúrni valakit egy szál virággal.
A gondolatainkban - persze - szabadok vagyunk. Ugyanakkor a gondolatból könnyen lesz szó, a szóból tett, a tettből szokás. Ezért úgy érzem, törekednem kell rá, hogy már fejben is jó pszichológusként - és elfogadó emberként - gondolkodjam, mindenképpen elkerülve mások megítélését vagy elítélését.
De azonban nem jelenti azt, hogy nem lehet véleményem. Mégcsak azt sem, hogy titokban kell tartanom azt.
Mindemellett szükséges hozzá egy varázslat, egy mágikus doboz, amelybe belehelyezve egy-egy álláspontot az már nem rombol, sokkal nagyobb eséllyel épít.
Ez a varázslatos csomagolás pedig a "szerintem", az "én olvasatomban", a "számomra", az "érzéseim szerint".
Ha saját magam foglalok állást valamiről, és a közlésemben - de már a gondolataimban is - jelzem, hogy ez csupán az érem felém eső oldala, azzal több legyet ütök egy csapásra.
Egyrészt nem teszem kötelezővé a másik fél számára az egyetértést, hiszen nem kinyilatkoztatok egy számomra teljes mértékben elfogadott igazságot, csupán a saját gondolataimat közlöm.
Másrészt pedig ugyanolyan sebezhetővé teszem magamat, mint amilyen a kommunikációs partner. A saját hozzáállásom feltárásával ugyanolyan támadási felületet adok neki - és mindenki másnak - amilyet ő adott magán; így nem szorítom őt sem sarokba, ha akar, érvelhet ellenem.
Gordoni kommunikáció, igen-igen. Általában csak akkor használjuk, ha érdekünk fűződik a beszélgetés sikeréhez.
Érdekünk - ha kevésbé kézzelfoghatóan személyes is - azonban az is, hogy ne használjuk rosszra, ne herdáljuk el, degradáljuk a kezünkbe került kincseket, értékeket, erőforrásokat. Ilyen maga a pszichológiai szemléletmód is.
Bármennyire nehéz is néha, mostantól megpróbálok tudatosan vigyázni rá.