A pedagógust...

...ki kell elégíteni! - szól Tamás barátunk-atyánk félig vicces, félig komoly mottója a táboroztatásról. Nyáron nem egyszer küldte el Zolimat kacsintva ezzel a mondattal valami neccesebb helyzetet elsimítani - és persze mindig, mindannyian tudtuk, hogy hogy érti.
Nos, azóta én magam is szerveztem táborokat, a legfrissebb akciómra pedig a szakdolgozat-írás kapcsán került sor: nevezetesen meg kellett győznöm két általános iskola teljes 3. osztályos pedagógus-gárdáját, hogy szeretnének nekem segíteni.
Vittem én mindent: minta-kérdőívet; szülői beleegyezői nyilatkozatot; a számomra alkalmas időpontokról úgy nyilatkoztam, mint aki egyáltalán nem dolgozik semmikor; igyekeztem elfelejteni, hogy baromira fáj a torkom, és mindenkire a legkedvesebb, legszelídebb, legalkalmazkodóbb mosolyomat ragyogtattam. Mindenkit meghallgattam. Mindenre válaszoltam. Minden kétséget eloszlattam. Mindent megígértem, amit csak kellett.
És valóban, az ajtók megnyíltak előttem. Kedves, készséges pedagógusok fogadtak, meghallgattak, és elvállalták a velem járó plussz-macerát.
Még a kezdetben áttörhetetlennek tűnő páncél mögül rendelkező, minden részletre kínosan ügyelő, szakmailag is bíráló, s a ténykedésemet írásos, dátumtól dátumig szóló engedélyhez kötő igazgatónő is szánt nekem végül néhány fél- és egy teljes mosolyt.
Most büszke vagyok. Mert Zolim is, Tamás is el szokott elmélkedni rajtam, meg a ténykedésemen. Nem, mintha nem csinálnék valamit megfelelően. Csak a mottó miatt. A női pedagógusok (akiket nem hívunk tanítónéninek, mert azt általában nem kedvelik) sokkal nehezebben fogadják el egy náluk fiatalabb, tapasztalatlanabb, esetenként a mai "piaci" viszonyok mellett kelendőbb nő-társuk szavát, segítségét, esetleg utasítását vagy kritikáját, mint a korban, rangban, intelligenciában neki megfelelő férfiét.
Viszont úgy látszik, mégsem olyan veszélyes a helyzet. A pedagógusok együttműködésének egyáltalán nem feltétlenül a nem a meghatározója; én pedig elegendően meggyőző vagyok ahhoz, hogy a még megmaradt fenntartásaikat legyőzzem. Tudunk egy nyelvet beszélni, készségesek, kedvesek - és a mindenkori együttműködéshez ez mindkét fél részéről bőven elég.
Így akár én is magamra vállalhatom a feladatot, miszerint "A pedagógust ki kell elégíteni!".
Igaz, kicsit még bizarrabban jön ki utána a kacsintás, lévén a legtöbb velünk táborozó pedagógus nőnemű.
Gyakran annyira igyekszem azonban a táborozó vendég kedvében járni - háttérbe szorítva a saját szempontjaimat - ,hogy néha már engem is figyelmeztetni kell rá, hogy én magam is pedagógus vagyok. :P