Napi Coelho:

"Az utazás soha nem pénz, hanem bátorság kérdése." Paulo Coelho



2010. december 30., csütörtök

A női test csodájáról

(A kép csak illusztráció, nem én vagyok rajta.) 

Kaptam egy könyvet névnapomra. Hoppál Bori: Kebelbarátnők című alkotása; már majdnem kiolvastam. Női mellek történetein keresztül szól nőiességről, női szerepekről; test-tudatról és önértékelésről; ön-szeretetről és elfogadásról. Minden nőtársamnak nagy szeretettel ajánlom, higgyétek el, ha elsőre bizarrul is hangzik, megéri beleolvasni.
Ez a könyv, és az olvasása során tapasztaltak buzdítottak arra, hogy leírjam mindazt, amit a női test intézményéről gondolok. A gyönyörűségéről. A tökéletességéről. A misztikumról, amit magában hordoz, ami körüllengi és hatalommal ruházza fel.

Nagyon sokáig nem szerettem a testemet. Túlságosan valamilyennek ítéltem: nagynak, puhának, esetlennek, bumfordinak; kívánatosnak, ami bajt okoz; érzékenynek, ami fájdalmakkal, orvosi procedúrákkal jár. Nem figyeltem, nem hallgattam rá - akkoriban sokkal inkább figyeltem és hallgattam kifelé, feleltem meg rajtam kívülálló elvárásoknak.
Még mindig nem gondolom, hogy jogosan kerülhetnék a Playboy, vagy mondjuk a Diéta és fitness címlapjára. Mondjuk egyikre sem szeretnék. A nemrégiben megélt tapasztalások - és az újonnan kapott könyv-élmény - hatására egyre inkább úgy érzem, hogy a testem jó úgy, ahogy van. Mert él, létezik, jelzéseket küld - én pedig jó esetben figyelek ezekre, és reagálok rájuk. Azaz ha megjelenik egy zsírpárnácska ott, ahol eddig nem volt, akkor ideje elmennem mozogni. Vagy ha kirepedezik a szám, akkor talán több folyadékra van szükségem. Sorolhatnám még ezeket az instant jelzés-válasz párokat, de úgy gondolom, ezekből is érthető, mire gondolok.

Éppen emiatt aztán én vagyok azoknak az eseményeknek az alakítója, amelyek a testemmel történnek. Tehát felesleges rá haragudnom, amiért nem úgy áll a bikini, ahogy szeretném - hiszen nem "ő" (a testem) a hibás ezért; hanem többnyire a rendszertelen és nem teljes értékű táplálkozás, a kevés mozgás, satöbbi. És ami nagyon fontos: ha nem vagyok tökéletes, attól sem vagyok csúnya. Nem, egyáltalán nem vagyok. Ugyanolyan szépséges vagyok, mint korábban - csak egy bizonyos egyensúly éppen visszaállításra szorul belül. Ennyi.

24 éves vagyok, és azt gondolom, szerencsésnek mondhatom magamat, hogy megtanultam szeretni, elfogadni, és lassan talán megérteni is azt a létformát, amelyben létezem. Megtanultam örülni az örömeinek, és megoldani a gondjait; megtanultam gyönyörködni a teljességében, és ezt másoknak is megmutatni.
Már csak arra vágyom, hogy mindezt Nektek, elsősorban Nő-, de mindemellett embertársaimnak is megmutathassam, megtaníthassam. Hogy bíztathassalak Benneteket arra, hogy igenis SZERESSÉTEK önmagatokat annyira, hogy SZERETITEK a testeteket is, olyannak, amilyen; hogy megtanuljatok felszabadultan örülni a "sikereinek", és vele küzdeni a kudarcok ellen.
Ne lepődjetek meg, ha így aztán ezután gyakrabban lesznek kedves, figyelmes megjegyzéseim a fizikai jegyeitekre. És ne gondoljátok azt sem, hogy "akarok valamit" ezek által. Higgyétek el, amit mondok - mert csakis igazat fogok. És ami a legfontosabb: próbáljátok meg a magatokévá tenni mindazt a harmóniát, amit egy-egy ilyen megjegyzés által meglátok és dícsérek - vagy teszik azt mások - Bennetek.

Úgy vagytok szépek és teljesek, ahogy vagytok, és a legszívesebben mindnyájatokat szorosan megölelném.

Remélem, hogy ez a külső szeretet idővel elvezet a belső teljesség felé.

2010. december 29., szerda

Felhőtlenül

Huszonhatodikán este kitaláltuk, hogy menjünk el síelni. Persze síelni csak én szeretek, Zoli nem is tud - ezért aztán kitaláltuk, hogy minek mennénk drága külföldi síterepre - az én hóbortjaimat kielégítheti a hazai pálya is.
Huszonhetedikén aztán a Többiek kicsit sokáig voltak nálunk este; hajnali 2-kor estünk ágyba, de persze bíztunk benne, hogy másnap azért fel bírunk kelni...
Huszonnyolcadikán persze csak 10-kor kecmeregtünk ki az ágyból; és mire megreggeliztünk és lezuhanyoztunk, már kiszámíthattunk, hogy csak az esti sízésre érnénk érdemben Mátraszentistvánra.
Aztán pár telefon és némi egymás-győzködés után kiderült, hogy tulajdonképpen aludhatunk is a mátrasástói Panoráma Panzióban - így huszonkilencedikén tényleg időben kiérünk a sípályára, és a síbérlet így majd tényleg megéri az árát (4500 magyar forint).
Így aztán gyors csomagolás után egy napra felmentünk a hegyre.

Fantasztikus idő volt a Mátrában. Olyan, amilyet csak mesekönyvek lapjain lát a városi ember. Bő, vastagon kavargó hóesés; szűzhó-takarók alatt szunnyadó táj. Kedves kis szobát kaptunk, bár kicsit hűvöset: minden körülmény csak úgy hívogatott az összebújásra...
Reggel szikrázó napfényre ébredtünk, a hófelhőket elfújta az éjszakai szél; és bár a sípályán annyian voltak, hogy nem álltam be a sorba, fantasztikus napot töltöttünk a hegyek között.
Láttunk csipkebogyót és régi, beszántott sípályát; éreztünk kémény-illatot és hűvös szelet; jártunk térdig szűzhóban és átázott a zoknink a cipő fölött; kerülgettünk 20 centis kátyúkat, és hallgatólag mindig bevártuk egymást egy szimpatikus idegennel Héhalom és Egyházasdengeleg között; sétáltunk, síeltünk, megálltunk, elindultunk, nevettünk, szaladtunk, ÉLtünk.

Óriási élmény és nagyon boldog másfél nap volt a tegnapi és a mai!
Legközelebb már tudni fogjuk, hogy tényleg érdemes a szívünkre hallgatni.










Mindennapi kenyerünk

Nem szeretek pékárut venni. Ha magamról van szó, általában nem is szoktam. Pékárut enni is csak ritka alkalmakon szeretek; ilyenkor is teljes kiőrlésűt, barnát.
Nem szeretek pékárut venni, mert vagy túl sokat sikerül (ilyenkor a felesleges mennyiség megkeményedik, megszikkad vagy megpenészedik), vagy túlságosan keveset (ilyenkor Dávid és Zoli elkámpicsorodott medve-szemekkel néznek rám, mintha legalábbis éhen akarnának veszni...). Mert nem tudom, mi van benne. Mert drága. Mert csak bizonyos helyeken lehet olyat kapni, amilyet szeretek is. Mert hízlal. Sok minden miatt nem szeretek pékárut venni.
Enni viszont - amennyiben friss, finom és egészséges - igenis szeretek pékárut. Csak ezek a körülmények ritkán állnak így, mindnyájan együtt.

Karácsony második napján Áginál voltam este, aki a nagy beszélgetések közepette begyúrt, majd kisütött egy félkilós kenyérkét. Ír szódás kenyér volt Limara pékségéből; gyorsan és könnyedén készült; én pedig elhatároztam, hogy itthon kipróbálom. No nem fehér lisztből, mint Ági, hanem teljeskiőrlésű bio-tönkölyből, ahogy azt kell.
Kisült, és én azon melegében ettem is belőle: tömör volt és egyszerű, de nekem nagyon ízlett; hiszen életem első kenyere készült el.

Zoli viszont húzta a száját. Számára a kenyér omlós és légies, és biztos, hogy kelt tésztából készül...
Mivel továbbra sem szerettem meg pékárut vásárolni (minthogy az nem lett se olcsóbb, se kiszámíthatóbb, se egészségesebb); úgy döntöttem hát, hogy elkészítem életem második kenyerét is. Ezúttal is tönköly-lisztből; de most magokkal, egy kis zabpehellyel, és teljes mértékig élesztővel.

A kísérlet kimenete - ahogy a képen is láthatjátok - még eldöntetlen. Én nagyon remélem, ezúttal Zolinak is ízleni fog a végeredmény. De ha nem, az se baj.
Számomra a felfedezés öröme sokkal fontosabb ezekben a kenyérékben, mint magáé a táplálkozásé.

Karácsony


+ : sokáig aludtunk; elkészült, finom volt az étel; nagyon sok szépséget-jóságot kaptunk; csinos voltam karácsonyfa-ruhában; örültek az ajándékainknak; nagyot beszélgettünk este; tudtam aludni a takonytól; finom volt a beigli; senki nem volt a korábbi évekhez hasonlóan idegbeteg; kiderült, hogy az anyósom imád (ő írta így...); volt időnk magunkra, egymásra; nagyot beszélgettünk Ágival; rögtön az ünnepek előtt-után tudtunk találkozni a szűk baráti körrel.

- : összemorogtunk fél órával a vendégség előtt, és négy körül, az indulás miatt; Eszternek félbe kellett hagynia a társas-játékot miattunk; Zoli kényelmetlenül aludt; el kellett rohannunk Nagyapáéktól; befagyott az ablakmosó; nem készültünk el a karácsonyi ajándékok felével.

Összességében úgy érzem, klassz karácsony volt. Sok ilyet kérünk még! :)

(A fotó pedig saját, a Mátrában készült. Azt gondolom, ilyen a boldog karácsony. Amikor a fenyőfácskáknak is boldog, békés; kint a természetben, jópár centi hó-paplan alatt.)

2010. december 23., csütörtök

Karácsonyi hangulat-teremtő

Frodótól lopott ötlet nyomán engedjétek meg - már akinek még nem küldtem el emailben -, hogy megosszam Veletek az én idei első számú karácsonyi dalomat! :)
Mosolygós készülődést Nektek!

Egy tányérnyi nyugalom, egy tányérnyi otthon

Újabban zaklatottan élek, létezem, étkezem, jövök-megyek, gondolkozom és nyilvánulok meg.
És furcsa izlésem van - na ez nem csak mostanság. Lilla mellett olyan ételeket is megtanultam rajongásig szeretni, amikről más azt sem tudja, hogy ehetőek.

Néhány perce leültem, hogy bekanalazzam a tányérkámba pakolt zöldborsós-szójaszószos-reszeltsajtos barnarizsemet, és valahogy elöntött egyfajta otthonos, belső melegség.
Megnyugodtam ettől az ételtől, amit egykor olyan sokszor ettem.

Csak néhány percig tartott az áhitat, mégis, sokkal könnyebb továbmennem most, utána.

2010. december 22., szerda

No news

Nem írok Nektek, mert nem tudok. Nem tudok, mert leköt valami más, valami nagyobb, valami szörnyebb, félelmetesebb.
Nem írok, mert nem tudnék szépet, okosat; csak kétségbeesettet, ostobát; esetleg szakmait, esettanulmányt. Magamról. Remek lenne.
Biztosan azért írom meg ezt is, hogy foglalkozzatok velem. Nem kell. Vigyázok magamra. Ti is vigyázzatok Magatokra - helyettem is.
Nem írok Nektek, mert minden erőmet leköti ez az egy dolog most: hogy vigyázzak magamra tényleg.
Boldog Ünnepet Nektek! Békéset, áldottat, meleget.
Én most olyasmivel harcolok, amin nem sütnek át a karácsonyi égők; amin nem érződik át a gyertyák melege.
Mosolyogjatok, öleljetek, szeressetek, kérlek, helyettem is!

2010. december 19., vasárnap

Kinyilatkoztatás




Z.: - Akkor kikapcsolhatom a géped?
V.: - Ne, légyszi, még várok egy linket Dávidtól.
Z.: - A Dávid link.

:(

Karácsony jön. Szeretet, béke, család, harmónia, melegség, elfogadás kellene, hogy belengje a szívemet.
Helyette csalódottság, elhagyatottság, félelem, tehetetlenség, fájdalom, idegenség, rosszindulat, fáradtság, betegség, üresség van belül.

Úgy érzem, végre szép vagyok, mert őszintén megélem, amit érzek. Nem szépítek. Nem magyarázok. Együtt élek az ostoba szörnnyel, ami bennem lakik. És néha még ki is állok ellene, győztes csatákkal veszítek háborút.
Büszke vagyok, és szörnyen elkeseredett. Magam vállalom a sorsom, és magam is pusztulok bele nap mint nap.
There's no point in living if you can't feel alive.
Ne féltsetek. Felépülök.

Tegnapi flash




Tegnap fotózást tartottunk a nyelviskolában.A bútorokat jó előre eltologattuk, hogy ne legyen bajuk, összeraktunk pár dobozt és felcsavartunk egy szőnyeget.Aztán megjöttek. A fotós, a sminkes, a többiek, és a Barátok. Lassan beállt a fény, a helyszín; jött a zene a rádióból; a sminkes nekilátott egy arcnak; Ági hajakat varázsolt.
Nem álmodtam meg magamnak előre, hogy milyen lesz. Vittem ruhákat, de nem volt koncepcióm. Nem tudtam, mi lesz belőlem - holtfáradt, kiábrándult, szeretetéhes, kifacsart önmagamból - egy kamera előtt; hogy lesz-e egyáltalán belőlem valami.
Egy pohár martini segített. Jókor jött a jó helyre. Kimentünk mínusz nyolcban a függőfolyosóra Dáviddal, fotózni. Még sosem volt ekkora frizurám, a sminkkel magamnak rajzoltam új arcot, ami mögé bőven bebújhat a régi. Megláttuk benne a fantáziát, elkészült egynéhány kép.
Visszanézve persze nevetséges. Tegnap jó volt elbújni mögé...
Kevesebb sminkkel, hétköznapibb ruhában, tündér-hajkoszorúval persze szebb vagyok a képeken. Mondhatni: vállalható.
Szeretem Ágit, Balázst, Dávidot - azért, és ahogy ottvoltak tegnap. Velem, mellettem, bennem.
Ha csak egy pillanatra is, de útjába álltak a legördülő életemnek. 

2010. december 16., csütörtök

Szeretet mifelénk

Szituáció 1.:

Viki sms-e: Láttalak a villamosról, ha van kedved, gyere be a nyelvsuliba egy teára.
Dávid telefonja: Még nem tanítasz? Nem? Akkor megyek.

Szituáció 2.:

Viki: Akkor most mégse mentél haza?
Dávid: Nem. Megmondtam a színháznak, hogy fizikailag nem tudok.
Viki: Merthogy? Pénzed nincs? Akkor most mi lesz?
Dávid: Hát, nemtom, akkormár maradok szombatig, addig meg holnap vállalok valami alkalmi munkát...
Viki: Van hol aludnod?
Dávid: Hátöööö...
Viki: Akkor VAN.

Szituáció 3.:

Dávid pizzát eszik. Családit. 2 nap után az első kajája.
Viki már nem vacsorázik. Este 11-kor kizárt. Csak azt eszi meg, ami Dávid pizzájáról leesik. Csakis azt.
Dávid idővel pöckölgeti a kukorica- meg borsószemeket...Aztán a husikat is.
Jóllaknak. Mindketten.

2010. december 15., szerda

EGÉSZ-séges életünk, ételünk


Írtam már Nektek több felvonásban is a boldogságról. Ami NEM a boldogtalanság hiánya.
Ugyanígy gondolkodom az egészségről is. Egyfajta komplex, testi-lelki-szellemi teljességként. Ahogy maga a szó is sugallja: EGÉSZség.
Hosszú idő óta foglalkozom azzal, hogyan lehet egészségesen, teljes értékűen táplálkozni. Úgy, hogy amit megeszem, ne legyen a szervezetem számára terhelő, káros, felesleges; sokkal inkább frissítő, építő, hasznos és elegendő. Azt gondolom, a szépség is ezen múlik: nem azon, hogy sokat, vagy keveset eszünk; hogy vékonyak vagy teltebbek vagyunk. Inkább az határozza meg, hogy a testünk jól érzi-e magát, megkapja-e azt, amire szüksége van.

Az utóbbi időben többekkel beszélgettem, akik régebb óta foglalkoznak a teljes értékű és természetes táplálkozással. Tippeket, bíztatást, bátorítást kaptam Tőlük arra nézve, hogy az ezirányú vágyakozásom nem puszta ideológia; akár holnaptól is megvalósítható, természetesen lépésről lépésre.
A tanácsaikat követve el is kezdtem beszerezni a szükséges hozzávalókat az egészséges táplálkozáshoz. Tönkölylisztet vettem, a kiürült cukor-tartót barna cukorral töltöttem fel; barna rizst főzök; zöldteát iszom; rengeteg zöldséget is gyümölcsöt fogyasztok.
Mindemellett elkezdtem feltérképezni a ezeken felüli alapanyagok beszerzési lehetőségeit. Tudom már, hogy lehet malomból is lisztet rendelni; hogy melyik bio-boltban érdemes vásárolni; valamint, hogy a szupermarketek közül a Kaiser's tartja a legtöbb féle bio- és egészséges kütyüt.

Ma pedig megkérdezték tőlem a fenti áruház pénztáránál, hogy ugyan bizony vega vagyok-e. Mondtam, hogy nem, csak egészségesen szeretnék táplálkozni, azért veszek ennyi zöldséget, gyümölcsöt. A pénztáros egyetértően bólogatott.
Kérdem én: manapság csak a vegetáriánusok étkeznek sokszínűen? Magyarországon aki nem eszik mindennap húst, az különc? Nem érzem magamat annak...
Na, megyek elkészíteni a póréhagymás-gombás barnarizsemet...:)

2010. december 14., kedd

Hadi állapot...

Az ellenség inváziójára nem voltunk felkészülve. Felderítőiket elfogtuk, és a közlekedési útvonalaikat elvágtuk (vagy legalábbis így hittük). Úgy gondoltuk, ilyen körülmények között nincs esélyük támadásra sem - nemhogy invázióra...
Tévedtünk. Az ellenség már ekkor olyan utakat ismert, amelyekre mi gondolni sem mertünk még. Vélt győzelmünkről hamarosan kiderült: vihar előtti csend csupán; most következik a harc java, oroszlán része.
December 10-én, 22 óra körül lettünk figyelmesek az első intő jelekre. Az ellenség kémei beférkőztek a védelmi vonalaink mögé, és ott aknamunkával további ügynököket telepítettek, akik most megrohamozták a vonalainkat. Sokan közülük elestek az ellentámadásunkban - mi egyelőre csak az illúzióinkban szenvedtünk kárt.
December 11-én azonban 60 órára kénytelenek voltunk feladni arcvonalunkat, szabad garázdálkodást engedve a telepített gonosztevőknek. Így aztán december 13-án súlyos következményekkel kellett szembesülnünk.
Az ellenség legjobb harcosai is a mi arcvonalunk előtt álltak csatarendbe. Pozíciójuk azonban arról is árulkodott, hogy olyan utakat használnak irányunkban, melyekről egyrészt eddig sejtelmünk sem volt - másrészt pedig súlyos anyagi károkat mérhetnek ránk. Bár a harcosokat újfent elpusztítottuk, vezetésünk végre belátta a kialakult helyzet súlyosságát, és összehangolt, leszámoló lépésekre szánta el magát.
Ennek értelmében idegmérget helyezett el az ellenség összes eddig detektált közlekedési útvonalán. Emellett aknákat helyezett el a főbb csomópontokon, melyek azonnal hatástalanítják az arra elhaladó ellenséges erőket; valamint mérgező folyadékkal az ellenséget az idegméreg irányába terelte. Mindemellett a frekventáltabb helyszíneken csapataink két féle kézi fegyverrel felszerelkezve várják a betolakodók felbukkanását, lehetővé téve az azonnali rohamozást és likvidálást.
A továbbiakban a vezetés specialisták bevonását helyezte kilátásba az ellenséges erők teljes összezúzására és kiűzésére a területünkről.
Csapataink harcban állnak.

A csótányok pedig - sajnos - nem viccelnek...

Felhívás!

Kedves Olvasóim!

Látom, senkinek nem akaródzik levelet írni a Jézuskának. Úgy gondoltam, megsegítem a dolgot egy kicsit, két féle módon is.
Előszöris: írok egy listát most, itt, ide, azoknak a nevével, akiket terveztem megajándékozni karácsonyra - függetlenül attól, hogy gyémántnyaklánc, vagy baráti ölelés a nagyságrendje az ajándékomnak.
Másodszor pedig: aki ezek után arra a fránya jobb oldali linkre kattintva hajlandó megírni nekem a karácsonyi kívánságlistáját, azt egy icuri-picuri külön meglepetésben részesítem. Komolyan. És igazi meglepetés lesz - ha már a lista miatt az ajándék csak félig.
Ennyit tehettem értetek.

Akit szeretnék megajándékozni valamilyen formában idén karácsonykor:
Zoli, Anyu, Apu, Lilla, Balázs, Ági, Edit, Frodó, Ági (a Hegedűs), Luca, Bogi, Andris (mármint a Töki), Annamari.
Lehet, hogy tök feledékeny vagyok, és valakit kifelejtettem, aki pedig iszonyatosan fontos - ha ilyesmi eszembe jut, akkor azt mielőbb pótolni fogom, és az érintett mélységes elnézését kérem.

Hajrá a leveleitekhez!

Ó-ó-ó, kommunikáció

Vannak emberek, akiket nem tudok tolerálni. Azaz: de. Tolerálni képes vagyok őket. De csakis ennyire, és semmi többre nem vagyok képes irányukban.
Persze - mondhatnánk - pszichológus vagyok. Egyrészt kutya kötelességem mindenkit elviselni és megérteni, másrészt ugyanakkor pedig némi hendikeppel is indulok. Engem ugyanis - akár hiszem, akár nem - egy bizonyos alap szinten megtanítottak kommunikálni a tanulmányaim során: kommunikálni nem bántó, értő, elfogadó módon; én-közlésekben, diplomatikusan, higgadtan. És hatékony kommunikációt tanulok ma is, nap-mint-nap a gyerkőcöktől, akiket tanítok: mondanom sem kell, szerintem ők sokkal jobb mesterek, ugyanis hol alá-, hol meg áthúzzák, amit elméletben elsajátítottam. Biztosítják számomra a puding próbájának lehetőségét.
Pontosan emiatt mondhatjuk, hogy az átlag emberhez képest én kommunikációs zsonglőr vagyok. Ha el szeretnék érni valamit, és ez a megfelelő tálaláson múlik, azt általában el is érem (ismételten mondom: a gyerkőcök nagyon jó tanítók, edzők ebben; náluk nincs pardon). Mindemellett nem szoktam én visszaélni ezzel a készségemmel; távol álljon tőlem, hogy valakit az akarata ellenére bármire rákényszerítsek; egyszerűen csak hatékony közlésekről van szó, amiből a környezetem számára nyilvánvalóvá válik az állásfoglalásom, preferenciám.

Talán pontosan a fentiek következtében viszont iszonyatos nehezen viselem azokat a személyeket, akik a fenti készségekkel, képességekkel még az elemi, átlag emberi szinten sem bírnak. Akiket (szegényeket) nem tanítottak meg rá, hogy a mondandójukkal hogyan ne bántsák meg a másik embert; akik nem veszik a fáradságot arra, hogy saját irányukból nyilatkozzanak; akik értékítéletet mondanak másokról látatlanban, esetleg vadidegennek; akik olyasmiről érvelnek szenvedélyesen, amiről fogalmuk sincs.

Na, az ilyen emberektől gyomorideget és lilahajat kapok. Az első pillanatban nem is tudom - most sem tudtam - tűrtőztetni magamat, és jól megpróbáltam - énközlésekben, és nem bántó módon persze - megmondani nekik a tutit.
Aztán, amikor vér jut az agyamba a zöld ködtől, akkor persze rádöbbenek, hogy mindez tök felesleges. Ezt az embert az én kedves és diplomatikus kommunikációm sem fogja megérinteni, meggyőzni vagy legalább elgondolkodtatni. Amit kivált belőlem: hogy én is az ő szintjére süllyedek a kommunikációm módjában vagy céljában.
Pszichológus vagyok, így tudom, hogy néha azzal teszem a legtöbbet, ha nem teszek semmit. Így aztán az első 3 perces pengeváltás után - ahogy most is tettem - bevonom a zászlóm, és csendben, mosolyogva meghúzódom a sarokban. A hangom is csak akkor hallatom, ha muszáj.
És bár a kommunikációs partnerem emiatt azt gondolja, ő nyerte a szócsatát, és jól tudom: bárkié is a dicsőség, a hazáé a haszon...
Én pedig nagy hadvezérré váltam újfent, hiszen legyőztem önmagamat.

Bécsi advent

Mint honfitársaim jó része, karácsony-tájt egy ideje én is kilátogatok az osztrák fővárosba. Nem a boltok nagyobb, esetleg olcsóbb kínálata vonz; és nem is a hömpölygő magyar tömeg - azt ha lehetne, köszönöm, kihagynám; sokkal inkább a hangulat.

Van abban valami varázslatos, amikor reggel felszállsz egy vonatra, és pár óra alatt egy teljesen más (mese)országban találod magad; útközben őzikéket, nyuszikat látsz a mezőn; és végre van időtök a barátnőddel egy igazi jót beszélgetni.
Van abban valami varázslatos, hogy egy teljes napig nincs terv, nincs kötelező; csak jössz-mész, bámészkodsz, eszel, iszol és jól érzed magad. Hogy nincs hová sietni: hiszen maga a bolyongás az út célja.

Szép helyeket láttam, és valóban Bécsben vannak szimpatikus dolgok - szimpatikusabbak, mint itthon.
A puncs minden alkalommal finom volt, a héjábansült, sajtos-tejfölös-sonkás krumplit imádjuk - mást meg nagyon nem vettünk.
Nagyon jó érzés volt, hogy Lillával ugyanazok a dilijeink, kb. ugyanazok érdekelnek; ugyanakkor fáradunk el és kívánkozunk haza.
És persze nagyon jó élmény volt a vonat. Ami tágas, tiszta és gyors volt. Railjet. Mindenkinek ajánlom.

A mérleg állása szerint jövőre is megyünk :)!

2010. december 9., csütörtök

Tabu

Volt már olyan érzésetek, hogy nem tettetek meg valamit, ami morálisan nem ütközött az elveitekbe; nem okozott kárt, fájdalmat másoknak; nem járt semmiféle kézzel fogható vagy megfoghatatlan negatívummal - egyszerűen csak azért, mert azt nem szabad megtenni, mert az a dolog tabu?

Ilyen például a beszélgetés - vagy gyakrabban nem beszélés a szexualitásról. A szüleink generációjának értékrendje szerint a kulturált ember "csukva tartja a hálószobája ajtaját". Ami olyan szempontból teljesen jogos, hogy én sem szoktam megosztani senkivel, hogy konkrétan mit, és hogyan csinálunk Zolival, amikor szerelmeskedünk. Arról viszont úgy gondolom, hogy igenis lehet, mitöbb kell is beszélni - legyen az szexualitás, gyereknevelés, konyhaművészet, bármi - amivel magam nem boldogulok egyedül, vagy amivel előre tudom gördíteni a másik ember szekerét. Azaz: ha van egy barátnőm, akinek tudom, hogy baromi kiegyensúlyozott a szexuális élete, az enyémben pedig valami gikszer lépett fel, akkor bizony meg fogom őt kérdezni, hogy ő mit csinálna adott helyzetben. Vagy megfordítva: ha azzal, hogy megosztom bizonyos tapasztalataimat a másik emberrel, megvédem őt csalódásoktól, hibáktól, nehézségektől, akkor miért ne tegyem meg. Lehet ezt intelligensen, és az intim szférát meg-nem-sértve, a harmadik embert nem az adott két ember titkába beavatva tenni.

Mindemellett - bármennyire is az ellenkezője látszik - nem a szexualitásról akartam írni. Azaz: bizonyos szempontból arról is.

Egy általam gyakran megtapasztalt, és egyébként nehezen is kezelt ilyesforma tabu - nyilván a szexualitással való kéz-a-kézben járása miatt - a minden nemű fizikai kontaktus, az érintés. Nő és nő, férfi és férfi között is nagyon nehezen értelmezi a mai társadalom, mindenféle plussz tölteteket ragasztgatunk hozzá, mögé halucinálunk szexualitást, rejtett vágyakat. Pláne, ha férfi és nő érinti meg egymást.
Elmesélek Nektek egy történetet. Tábort vezettem nyáron, második hete voltam távol a páromtól, iszonyat igénybevevő munkát végeztem napi 16-18 órában, és iszonyatosan fáradt voltam már testileg-lelkileg. Lent volt a táborban két fiatalember is segédkezni. Közvetlen volt velük a kapcsolat, sokat beszélgettünk, nevetgéltünk, ilyenek. Este, lefekvés előtt is még egymásnak sztoriztunk a kertben - elsültek férfi-nő poénok, de mindenki értette, hogy ki mit nem akar.
Nagyon szerettem volna odabújni bármelyikhez. Csak egy ölelésre. Vagy nagyon szerettem volna megkérni Bogit, hogy aludjunk úgy, hogy megfogja a kezem. Nem azért, mert leszbikus vagyok, és nem azért, mert a srácokkal ki szerettem volna kezdeni.
Hanem azért, mert szükségem lett volna egy érintésre. Melegségre. Szeretetre. Csak így vegytisztán.
Annak a hétnek a végén érzelmileg kiéhezve és összeszakadva mentem haza. Nem mertem megkérni egy "vadidegent", hogy "szeressen már egy kicsit".

Ezt a mai viszonylatok között nem lehet. Ez tabu. Melegséget kérni, melegségre vágyni, azaz gyengének lenni akár pillanatokra is tilos, furcsa, meg nem engedett a mai világban.

Mélységesen ellenzem ezt a fajta hozzáállást. A mai rálátásommal - akkor is, ha látszólag hülyét csináltam volna magamból - odaálltam volna (mondjuk, ha a legegyszerűbbet akarom választani) Bogi elé, és megkértem volna, hogy töltse fel a szeretet-tartályomat egy öleléssel, egy kezemet fogva alvással, bármivel. És felvállaltam volna, hogy maximum nem érti meg.

Ígyhát ezúton szereték üzenni mindenkinek, aki csak olvas: légyszíves szóljatok, amikor szükségetek van egy egyszerű ölelésre, egy kézszorításra, melegségre, együtt hallgatásra, figyelemre, szeretetre.
Nem foglak Titeket hülyének, vagy gyengének hinni.
Hiszem, hogy a legerősebb ember az, aki el tudja fogani önnön tökéletlenségét, az erőforrásai végességét.

Addig pedig - kérlek, most szólok - öleljetek meg szorosan, és melegen, ha láttok...

2010. december 7., kedd

Oldás

Alapvetően nem vagyok haragtartó lény. Ha egyszer valakit a szívembe fogadok, akkor csak igen komoly indokkal kerülhet ki onnan. Átmeneti mosolyszünetekre természetesen sor kerülhet - de az ilyen esetekben is megszállottan igyekszem a konfliktust mielőbb kibeszélni, átlátni a másik szempontjait, és együtt gyógyítani a közösen szerzett sebet.
Emiatt persze néha kötözködőnek, vagy indulatosnak - netalán hirtelenharagúnak - is tűnhetek. Amikor más vesz egy mély levegőt, vagy nyel egyet, esetleg magába fordul és eltöpreng, akkor én általában rövid gondolkodás után kimondom azt, amitől mindenki tart, felfedem a kártyáimat, az érzéseimet, és véleményt alkotok a történtekről.
Nem azért teszem mindezt, hogy a felelősséget átpasszoljam nagy ívben a csatatér fölött a másik félnek. Épp ellenkezőleg. Azért, mert vállalom a megoldásban való aktív, kezdeményező részvételt. Mert nem csak tenni akarok érte, de el is akarom érni a megoldást. Amilyen hamar csak lehetséges. Éppen eleget éltem már tapitható személyközi feszültségben ahhoz, hogy ha tehetem, mielőbb feloldjam azt.

Persze elkövetkezik az a kérdés is, hogy azokkal a kevesekkel szemben is így gondolkodom, így érzek-e, akiknek egyszer sikerült eljátszaniuk a becsületüket nálam. Akikre voltam olyan dühös, hogy belül valami rosszat kívántam nekik. (Persze, ahogy Lilla felvilágosított: ez karmikusan visszaszáll rám. Valószínűleg ezért is szállták meg a lakásunkat a csótányok - éppen elégszer kívántam pontosan ezt, mint bűnhődést azoknak a keveseknek, akik mélyen, belül bántottak...) Úgy gondolom, a düh, a tombolás - akár van fizikai megnyilvánulása, akár csak belső, lelki forrongásról van szó - gyógyít. Összehúzza, kivérezteti a sebeket. Baromira fáj, de a sérülés végül megtisztul, majd észrevétlenül begyógyul tőle. És egyszer csak azon kapom magamat, hogy már nem is haragszom annyira.
Hogy utólag fel tudom vállalni a részemet a korábban megélt sérelmekből - vagy képes vagyok elfogadni őket csupán eseménynek, és nem egy másik ember örök bélyegeként. Felszabadult, kellemes érzés ez.

Mindemellett a düh - érthető módon - sokakat elüldöz. Leggyakrabban azokat, akik - korrekt módon - valamilyen mértékig érzékelik is harag jogosságát. Emiatt aztán, lecsillapodva általában nem áll módunkban megtenni a felmentő gesztust, elsütni egy bűntársi félmosolyt, rehabilitálni a korábban feketelistára került emberi kapcsolatot.
Akár jól van ez így, akár nem - ez az élet rendje.
Akivel még dolgunk van, azt úgyis az utunkba sodorja az Ég.

2010. december 6., hétfő

Shoppingolás mifelénk


(A témát Luca, és izgága biomasszái ihlették.)

Zoli tipikus férfi.
Számára egy női ruha üzlet látványa két dolgot jelent:
1. Egy újabb szexis darabbal bővül a készlet, amit megpróbálhat finoman leimádkozni rólam.
2. Újfent megrövidül a konyhapénz.
(3. Most kellene felírni a cikkszámot, a méretet, a bolt címét - esetleg félretetetni ezt a darabot. Amint visszateszi, képtelen leszek megtalálni, pedig milyen jó lenne ez karácsonyra...)

Mindemellett tudatában van annak, hogy számomra ugyanez a látvány más jelentésekkel bír. Nevezetesen:
1. Izgalmas programnak nézünk elébe. Vajon találok-e megfelelő darabot elfogadható áron?
2. Végre újra nőnek érezhetem magamat ebben a gyönyörűségben! Vajon melyik harisnyával lesz a legjobb?
3. Újfent sakkoznom kell a "zsebpénzemmel", pedig már azt hittem, ebben a hónapba tudok majd félretenni.
4. Fáj a szívem, amiért a túlfejlett stílus-érzékemnek határt szab a pénztárcám.
5. Hogy fog ez mind beférni a szekénybe?
6. Irgalmatlanul furdal a lelkiismeret - de ez egyszeri, és megismételhetetlen ajánlat volt...

A fenti különbségre viszonylag hamar fény derült. A kezdet kezdetén persze egy kapcsolatban mindkét fél toleránsan tűri a másik bónáit. Zoli mosolyogva jött velem az első pár alkalommal shoppingolni, járt velem boltról boltra; megdicsérte rajtam ezt, vagy megkritizálta amazt - és természetesen egyes darabok megvételéhez ő maga, személyesen ragaszkodott.
Persze mindemellett feltűnt, hogy magától messzire kerüli a bevásárló-központokat, és a saját ruháinak beszerzésére is nehéz rávenni. Azaz: jobban megismerve őt teljes bizonyossággal ébredtem rá, hogy Zoli nem szeret shoppingolni - csak hajlandó megtenni a kedvemét, ahogy mondjuk én is bemegyek Vele a Média Markt-ba...

Mindemellett én még mindig boltkóros vagyok néha. És fenti hajlamom kiélése közben állatira nem szeretem nézni az órámat; megkeresni a legközelebbi gsm üzletet, amiben Zoli elnézelődhet, amíg én próbálok;  ígérgetni, hogy mindjárt hazamegyünk; vagy egyszerűen csak érezni, hogy a másik fél ezt a tevékenységet nem élvezi igazán.

Így aztán - körülbelül egy éve - egyedül, vagy legalábbis Zolitól külön járok shoppingolni. A keret így jól definiáltan a zsebpénzem - azaz nem rövidül meg a Zoli által legalizáltan költhető konyhapénz. Az időm annyi, amennyit csak rászánok; addig próbálok, amíg tetszik; és magam döntök arról, hogy az adott darab megvétele feltétlenül szükséges-e. Kevesebb üdítőt és sajtburgert fogyasztok a vásárlás időtartama alatt - kávéból viszont 1-gyel többet, mint amennyit Zolival innék. Eközben persze Ő is hasznosan tölti az idejét: dolgozik, pihen, ilyesmi; esetenként egy megbeszélt időpontra értem jön, és a kérdéses darabokat megnézi rajtam.
Bár úgy érzem, pénzt nem sokat spórolunk meg így sem, időt, energiát, ideg-feszültséget mindenképpen. Én nem érzem rosszul magamat amiatt, hogy olyasmire kényszerítem a páromat, amit utál; ő pedig nem érzi úgy, hogy teljesen felesleges dolgokra fecsérli azt a kevés szabadidejét, sem úgy, hogy meg kellene eközben felelnie nekem.

Mindemellett a közös bóklászások emlékeként, és a néha együtt elkövetett vásárlások nyomait őrizve Zoli néhány üzletet elnevezett saját szórakoztatására (nyilván, amíg én az árukészlettel voltam elfoglalva).
Így lett a Tezenis-ből Tokás Mackó; a Pull and Bear-ből Húzd, és macog; a C&A-ból Cunda; a H&M-ből Hundem; a Tatuum-ból Tatu; a Promod-ból pedig Pockos Mackó.

Így legalább biztos lehetek benne, hogy ha megbeszéljük, hogy a Tokás Mackóból kérek harisnyát, akkor tutira tudni fogja, hol kell megvenni - és persze abban is, hogy a ritka alkalmak során nem csak én, de Ő is jól szórakozik...

Telefon

Két telefonszámom van.

Az egyikről a család Polányi-felével, a másikról a Hevele-oldallal beszélek ingyen.
Gazdaságos ez így, nem kell számolni a perceket, díjakat. (Kivéve persze akkor, amikor a Szigetközben csak az egyik-féle térerő jön be a sátramból, és akkor boldog-boldogtalannal arról a telefonról beszélek...)
Ehhez a két telefonszámhoz két készülék is tartozik. Pillanatnyilag a kettő ugyanolyan, csak a színükben különböznek. Az egyiket ingyen vettük Apuval, úgy két éve, a másikat horribilis összegért, Zolival, használtan.
Most azonban mindekét szolgáltatónál bónusz akció van, a céges telefonokra (mert az egyik a Hevele-gyárban, a másik meg a Polányi-tervezőirodában flotta-telefon).



Ígyhát eljött az idő, hogy a nagyon nőcis, és roppant dekoratív - de a vízitúrák által némileg megviselt - telefonjaimat lecseréljem újra.
Valószínűleg ismét két ugyanolyanra.
Úgy legalább nem kell bajlódnom a menüvel, ha az egyikhez nincs térerő a Szigetközben.

Az ideális állás-interjú

Az ideális állásinterjú helyszíne az otthonodból átszállás nélkül érhető el tömegközlekedéssel.
Az ideális állásinterjúra való elindulás előtt legalább 5 perccel már el tudod dönteni - két napi dilemmázás után -, hogy miben menj.
Az ideális állásinterjúra pontosan érkezel az időjárási viszonyok ellenére.
Az ideális állásinterjú olyan intézményben zajlik, amiben a végzettségednek megfelelő, képesítéseidet maximálisan kihasználó munkát végezhetnél.
Az ideális állásinterjú előtt, a pontosságod folytán 15 perc várakozásra kényszerülve fel tudod mérni, hogy az adott intézményben nagyságrendileg mi várható.
Az ideális állásinterjú azután szintén pontosan veszi kezdetét.
Az ideális állásinterjún persze senkit nem érdekel, hogy mi van rajtad.
Az ideális állásinterjún nem is igazán kell beszélned - elég, ha végighallgatod a leendő főnököd tájékoztatóját arról, hogy az adott pozícióban mi is várna rád. (Amúgy vér, verejték és könnyek.)
Az ideális állásinterjún csupán jó képet kell vágnod mindehhez, és biztosítani a leendő felettesedet arról, hogy Te így is nagyon szeretnél itt dolgozni.
Az ideális állásinterjú nem tart tovább 20 percnél.
Az ideális állásinterjú után aztán fellélegezve lépsz ki az adott intézmény kapuján, és már pontosan tudod, mit fogsz mondani aggódó szeretteidnek a telefonba - még akkor is, ha csak két hét múlva lesz hivatalos eredménye a válogatásnak.
Az ideális állásinterjúról ugyanis úgy távozol, hogy lényegében fogalmad sincs, mikor lélegeznél fel jobban: akkor, ha felvennének, vagy akkor, ha nem...

2010. december 5., vasárnap

Zoli és a tudatos táplálkozás

Az alábbi beszélgetés az éttermi ebéd utáni gyomor-telítettség időtartama alatt, a Tesco-ban, a szakácskönyvek előtt zajlott.

Viki: - Azt gondolom, jóval tudatosabban kellene táplálkoznunk.
Zoli: - De én most is végig tudatában voltam annak, hogy étkezem...

2010. december 4., szombat

Hu-hu-hu-hull a hó!

Csütörtök este történt, 7 óra magasságában. A városra rázúdult a hó: vastagon, óriási pelyhekben, sűrűn és élénken hullott alá az égi áldás. A járókelők közül kevesen értékelték a természet hideg csodáját: a legtöbben morcosan törölgették az arcukból a szélhordta hópihéket, szorosabbra húzták a mellkasukon szürke-barna-fekete kabátjukat, úgy siettek tovább, kiérve az aluljáró védelméből.

Csak kevesen látták őket a villamosmegállóban. Két élénk alak a tompa, zárkózott kavargásban: két rózsaszín, bújkáló mosoly egy zord arc szegletén; egy felnőtt és egy pöttöm. Sapka, sál minkettőn, kesztyűt nem viseltek: melegítették egymás kezét. A kabátjuk - nagynak és kicsinek is - egységesen rózsaszínű.

Énekeltek.
Aki közelebb állt, hallotta.
A nagy leguggolt a kicsihez.
- Képzeld, ezt az éneket már a múltkor megtanultam, amikor én vittelek haza. Tudom is: Ha-ha-ha-havazik, he-he-he-hetekig....
A kicsi összeráncolta a homlokát.
- Azt nem úgy kell! Hanem: Ember, ember, december; hideg, morcos medve...
A nagy mostmár értette.
- Akkor taníts meg rá! - kérte a kicsit.

Liza elénekelte az ének elejét, a refrénben én is besegítettem - azt már tudtam. Megismételtük még párszor, hogy biztosan ne felejthessem el. Vártuk a villamost, és együtt énekeltünk a kavargó hóesésben.
Ilyen boldog, meghitt pillanatokat kívánok minden felnőttnek és gyerkőcnek - és leginkább nekik, együtt!

2010. december 2., csütörtök

Közlemény

A székesfehérvári karácsonyi vásáron való jelenlétünk bürokratikus okok miatt elmarad.
Konkrétan nincs meg az a 8 féle papírunk, ami - mint kiderült - ahhoz szükséges, hogy árulhassamsaját termékeimet.
- alapanyag-számla
- szállítólevél
- termék leírás
- nyitvatartási idő tábla
- vásározói engedély
- terület-foglalási engedély
Ezek kellenek egy karácsonyi vásárhoz. De lehet, hogy még más is, amit kifelejtettem.
Iszonyú csalódottak vagyunk, és mindketten nagyon sajnáljuk...
Így marad a vatera...

2010. december 1., szerda

Hálószoba-titkok

Egyszeri, és megismételhetetlen alkalom, hogy bekukkanthassatok a hálószobánkba!

Szögezzük le: mindeddig azt hittem, hogy nem hiszek a feng-shuiban, és a hozzá hasonló hókusz-pókuszokban. Árnyaltabban fogalmazva: köszöntem, de megvoltam nélkülük.
A minap azonban olyasmivel találtam szembe magamat, ami - jobb magyarázatom nem lévén - aláhúzta bennem a korábban vitatott tudomány- vagy misztikum-ág létjogosultságát.

Nem szerettem a hálószobánkat. A lila falat a dolgozónak szántuk - de a bordó nagyon sérülékeny volt, ígyhát amikor már jópár helyen levertük, összetapiztuk a falat, átköltöztünk a kevésbé érzékeny lila falú szobába.
Mindemellett a színnel még megbarátkoztam, viszonylag hamar. A fehér-zöld függönnyel, zöld állólámpával kifejezettem élénk hatású volt. De az elrendezés!?!
Már amennyiben egyáltalán lehetséges elrendezésről beszélni egy 2 méterszer 3 méteres helyiség esetében, amelynek fix bútorzata egy kétszemélyes matrac, valamint egy nagyobbfajta babzsákfotel...Kézenfekvő módon a 3 méteres fallal párhuzamosan aludtunk, a babzsák bekerült a lábunkhoz, abba a sarokba, ahol nem az ajtó van; a matrac mellé még befért egy eredetileg fürdőszoba-polcnak vett alacsony keményfa pad éjjeliszekrény gyanánt - és slussz.
Nem szerettem a hálószobánkat - így aztán valamelyik nap, nemezelés közben-után-helyett úgy döntöttem, hogy átrendezem (tudva, hogy a helyiség szelleme nagyban meghatározza az ott történő események minőségét is...).
Befordítottam a matracot keresztbe. Így persze a két fal közötti 2 méteren alszunk, és van, hogy a lábunk a hideg falhoz és - de ezt megoldja egy odacsavart pokróc...Amit viszont nyertünk: 40 centivel több hely a szoba elöterében. Így a babzsák sem odazsúfolva van a sarokban, hanem megkapja az őt megillető helyet - és gyanítom, így már használni is fogjuk.

A fürdőszoba-padnak távoznia kellett. Helyette az egyik nagyon minimál IKEÁ-s ülőke kapta meg az éjjeliszekrény posztját. Alatta kis textil-kosárban a kézkrém, arckrém, zsepi, miegymás; a tetején pedig csak gyertyák vannak. Nomeg a szigetközi kavicsokból kirakott szív, amit Zolinak készítettem még a nyáron...
Végül, hogy ne legyen olyan rideg az összkép, egy élénkzöld pokrócot keskenyre hajtottam, és a matrac teljes hosszában a fekhelyünk elé terítettem - így van egy kis átmenet a "kinti világ" papucsos keménysége, és a pihe-puha ágyikónk meleg meghitt nyugalma között.



Zolinak nagyon tetszett.
És azóta tényleg sokkal boldogabban telik a bent töltött idő! Még ha csak alvásról van is szó...:)

176

Nemezgolyó.
Összesen.
Mentem kidőlni egy lavórnyi kézkrém társaságában...