Tabu

Volt már olyan érzésetek, hogy nem tettetek meg valamit, ami morálisan nem ütközött az elveitekbe; nem okozott kárt, fájdalmat másoknak; nem járt semmiféle kézzel fogható vagy megfoghatatlan negatívummal - egyszerűen csak azért, mert azt nem szabad megtenni, mert az a dolog tabu?

Ilyen például a beszélgetés - vagy gyakrabban nem beszélés a szexualitásról. A szüleink generációjának értékrendje szerint a kulturált ember "csukva tartja a hálószobája ajtaját". Ami olyan szempontból teljesen jogos, hogy én sem szoktam megosztani senkivel, hogy konkrétan mit, és hogyan csinálunk Zolival, amikor szerelmeskedünk. Arról viszont úgy gondolom, hogy igenis lehet, mitöbb kell is beszélni - legyen az szexualitás, gyereknevelés, konyhaművészet, bármi - amivel magam nem boldogulok egyedül, vagy amivel előre tudom gördíteni a másik ember szekerét. Azaz: ha van egy barátnőm, akinek tudom, hogy baromi kiegyensúlyozott a szexuális élete, az enyémben pedig valami gikszer lépett fel, akkor bizony meg fogom őt kérdezni, hogy ő mit csinálna adott helyzetben. Vagy megfordítva: ha azzal, hogy megosztom bizonyos tapasztalataimat a másik emberrel, megvédem őt csalódásoktól, hibáktól, nehézségektől, akkor miért ne tegyem meg. Lehet ezt intelligensen, és az intim szférát meg-nem-sértve, a harmadik embert nem az adott két ember titkába beavatva tenni.

Mindemellett - bármennyire is az ellenkezője látszik - nem a szexualitásról akartam írni. Azaz: bizonyos szempontból arról is.

Egy általam gyakran megtapasztalt, és egyébként nehezen is kezelt ilyesforma tabu - nyilván a szexualitással való kéz-a-kézben járása miatt - a minden nemű fizikai kontaktus, az érintés. Nő és nő, férfi és férfi között is nagyon nehezen értelmezi a mai társadalom, mindenféle plussz tölteteket ragasztgatunk hozzá, mögé halucinálunk szexualitást, rejtett vágyakat. Pláne, ha férfi és nő érinti meg egymást.
Elmesélek Nektek egy történetet. Tábort vezettem nyáron, második hete voltam távol a páromtól, iszonyat igénybevevő munkát végeztem napi 16-18 órában, és iszonyatosan fáradt voltam már testileg-lelkileg. Lent volt a táborban két fiatalember is segédkezni. Közvetlen volt velük a kapcsolat, sokat beszélgettünk, nevetgéltünk, ilyenek. Este, lefekvés előtt is még egymásnak sztoriztunk a kertben - elsültek férfi-nő poénok, de mindenki értette, hogy ki mit nem akar.
Nagyon szerettem volna odabújni bármelyikhez. Csak egy ölelésre. Vagy nagyon szerettem volna megkérni Bogit, hogy aludjunk úgy, hogy megfogja a kezem. Nem azért, mert leszbikus vagyok, és nem azért, mert a srácokkal ki szerettem volna kezdeni.
Hanem azért, mert szükségem lett volna egy érintésre. Melegségre. Szeretetre. Csak így vegytisztán.
Annak a hétnek a végén érzelmileg kiéhezve és összeszakadva mentem haza. Nem mertem megkérni egy "vadidegent", hogy "szeressen már egy kicsit".

Ezt a mai viszonylatok között nem lehet. Ez tabu. Melegséget kérni, melegségre vágyni, azaz gyengének lenni akár pillanatokra is tilos, furcsa, meg nem engedett a mai világban.

Mélységesen ellenzem ezt a fajta hozzáállást. A mai rálátásommal - akkor is, ha látszólag hülyét csináltam volna magamból - odaálltam volna (mondjuk, ha a legegyszerűbbet akarom választani) Bogi elé, és megkértem volna, hogy töltse fel a szeretet-tartályomat egy öleléssel, egy kezemet fogva alvással, bármivel. És felvállaltam volna, hogy maximum nem érti meg.

Ígyhát ezúton szereték üzenni mindenkinek, aki csak olvas: légyszíves szóljatok, amikor szükségetek van egy egyszerű ölelésre, egy kézszorításra, melegségre, együtt hallgatásra, figyelemre, szeretetre.
Nem foglak Titeket hülyének, vagy gyengének hinni.
Hiszem, hogy a legerősebb ember az, aki el tudja fogani önnön tökéletlenségét, az erőforrásai végességét.

Addig pedig - kérlek, most szólok - öleljetek meg szorosan, és melegen, ha láttok...