Oldás

Alapvetően nem vagyok haragtartó lény. Ha egyszer valakit a szívembe fogadok, akkor csak igen komoly indokkal kerülhet ki onnan. Átmeneti mosolyszünetekre természetesen sor kerülhet - de az ilyen esetekben is megszállottan igyekszem a konfliktust mielőbb kibeszélni, átlátni a másik szempontjait, és együtt gyógyítani a közösen szerzett sebet.
Emiatt persze néha kötözködőnek, vagy indulatosnak - netalán hirtelenharagúnak - is tűnhetek. Amikor más vesz egy mély levegőt, vagy nyel egyet, esetleg magába fordul és eltöpreng, akkor én általában rövid gondolkodás után kimondom azt, amitől mindenki tart, felfedem a kártyáimat, az érzéseimet, és véleményt alkotok a történtekről.
Nem azért teszem mindezt, hogy a felelősséget átpasszoljam nagy ívben a csatatér fölött a másik félnek. Épp ellenkezőleg. Azért, mert vállalom a megoldásban való aktív, kezdeményező részvételt. Mert nem csak tenni akarok érte, de el is akarom érni a megoldást. Amilyen hamar csak lehetséges. Éppen eleget éltem már tapitható személyközi feszültségben ahhoz, hogy ha tehetem, mielőbb feloldjam azt.

Persze elkövetkezik az a kérdés is, hogy azokkal a kevesekkel szemben is így gondolkodom, így érzek-e, akiknek egyszer sikerült eljátszaniuk a becsületüket nálam. Akikre voltam olyan dühös, hogy belül valami rosszat kívántam nekik. (Persze, ahogy Lilla felvilágosított: ez karmikusan visszaszáll rám. Valószínűleg ezért is szállták meg a lakásunkat a csótányok - éppen elégszer kívántam pontosan ezt, mint bűnhődést azoknak a keveseknek, akik mélyen, belül bántottak...) Úgy gondolom, a düh, a tombolás - akár van fizikai megnyilvánulása, akár csak belső, lelki forrongásról van szó - gyógyít. Összehúzza, kivérezteti a sebeket. Baromira fáj, de a sérülés végül megtisztul, majd észrevétlenül begyógyul tőle. És egyszer csak azon kapom magamat, hogy már nem is haragszom annyira.
Hogy utólag fel tudom vállalni a részemet a korábban megélt sérelmekből - vagy képes vagyok elfogadni őket csupán eseménynek, és nem egy másik ember örök bélyegeként. Felszabadult, kellemes érzés ez.

Mindemellett a düh - érthető módon - sokakat elüldöz. Leggyakrabban azokat, akik - korrekt módon - valamilyen mértékig érzékelik is harag jogosságát. Emiatt aztán, lecsillapodva általában nem áll módunkban megtenni a felmentő gesztust, elsütni egy bűntársi félmosolyt, rehabilitálni a korábban feketelistára került emberi kapcsolatot.
Akár jól van ez így, akár nem - ez az élet rendje.
Akivel még dolgunk van, azt úgyis az utunkba sodorja az Ég.