Metróhuzat

                                         
Új metrószerelvény, a piros vonalon. Esti zsongás, munkából hazafelé tart mindenki. Én is. Csak én messzebbre.
Ülök, megálló jön, és megáll fölöttem egy pár. Helyes lány, jóképű srác. 30 körüliek. Elnézem a férfit, az aktatáskáját, a szövetkabátját, a mindennapi borotvához szokott arcélét; nyilván inget hord a szövetnadrágjához. A lány olyasmi, mint én. Korban, stílusban. Akár én is lehetnék.
Elgondolkodom, hogy a szüleim valami ilyet képzeltek el valaha. Jól szituált irodai gentlemant, nyakkendővel, aktatáskával; hazautat a metróval valahová a közelbe; egyszerű, gördülékeny, megszokott életet.
Nézem ezt a férfit, jóképű, kétség sem fér hozzá, és mégsem érzek semmit az ég világon. Talán csak annyit, hogy biztos vagyok benne, hogy ő sem tökéletes. Hogy önző. Vagy türelmetlen. Fensőbbséges. Talán hanyag. Vagy csak nem nyitott a világ dolgaira, az emberekre, a lélek rezdüléseire. Nézem, és tudom, hogy lenne hiba benne is. Ahogy mindenkiben van.
Elgondolkodom, akarnék-e metróval hazajárni megint. Hogy vajon saját, megalapozott döntésem volt-e a vidéki élet választása, a hosszabb hazaút nap-mint-nap. Bárhogy is volt, nekem nagyon megérte. Elgondolkodom, akarnék-e így élni. Nyugodtan. Kiszámíthatóan. Minden héten ugyanúgy, izgalmak, kalandok, bizonytalanságok nélkül. Nyáron is a fővárosban. Nyáron is az irodában. Vagy nyáron a Helyemen, de a Párom nélkül...

Aztán elönt a derű, a vad, felszabadult felismerés (talán az elengedés pillanata ez, ki tudja, ki tudhatja?!): Hálás vagyok a Sorsomnak, hogy a mi életünkből, a mi kapcsolatunkból csak a pénz hiányzik néhanap. Ez az egyetlen, ami miatt időnkét aggódunk, ami miatt néha fejtörésre kényszerülünk. Megértésből, figyelemből, nyitottságból, elfogadásból, türelemből nincs hiány.
És boldog vagyok. Vadul, felszabadultan. :)