Napi Coelho:

"Az utazás soha nem pénz, hanem bátorság kérdése." Paulo Coelho



2012. augusztus 31., péntek

Állj!


Na jó.
Oké, 26 lettem, mondják, hogy ilyenkor a dolgok megváltoznak.
Oké, megváltoztak. Részint áldásos ténykedésemre.
De! Kedves Égiek!
Tisztelettel szeretnék kérni 2, urambocsá' 3 olyan napot, amikor nem érkezik új adalék, lehetőség, sorsdöntő információ, megkeresés. Semmi. (A mai már nem ér.)
Oké?
Ti sem akartok egy idegbeteg agyhalottat, ha jól sejtem...
Úgyhogy próbáljuk meg ehhez tartani magunkat!

Kössz.

2012. augusztus 30., csütörtök

A parlagfűről.



Magként elfújja a szél, nem messze a felmenőitől a földre hull, beássa magát a talajba, és kivár. Később - amikor az időjárás is kedvez, kidugja a fejét a föld alól, szárba szökken. Csak úgy pumpálja magába a tápanyagokat. Ambíciózus. Körülnéz, és látja maga körül a tengernyi jó példát. Margaréta lesz. Vagy búzavirág!
Ahogy lassanként fejlődik, úgy tűnik fel neki napról napra a sok apró különbség. Más alakú a levele. Más árnyalatú a zöldje. Nincs figyelemreméltó, színes virága.
De a parlagfű nem adja fel. Majd az illat! A mindent elsöprő, össze nem téveszthető, eget rengető illat! Ez lesz a védjegye! Összekeverhetetlenül csakis hozzá tartozik majd - pajzsként hordozza kevésbé hivalkodó külseje előtt...
A mezőn emberek járnak. Kezükben fényképező, rácsodálkoznak a színes életképre, elhasalnak a fűben, miközben egy-egy fürtös gyöngyike kacéran modellt áll.
A parlagfű már nem is bosszankodik. Magában elnézően mosolyog. Hiszen őt még nem is ismerik...!
Nekiveselkedik, és kiereszti rég dédelgetett, aprólékos gonddal alkotott illatát.
Az emberek megrázkódnak. "Viszket a szemem, biztos valami pollen! Menjünk innen!" A fényképező eltűnik, a lépéseik egyre messzebbről hallatszanak.
A parlagfű csak áll, dermedten. Bárcsak mégis búzavirág volna!

2012. augusztus 28., kedd

Megkaptam.

V.: - Miért, mit szeretnél, hogy mit csináljak?
E.: - Hogy regenerálódjál, baszd meg!

Az otthontalanság Otthona


Mottó:
Összecsaptak a fejem fölött a hullámok.
Még jó, hogy szeretem a vizet...:)

Majd' egy hónapja a hátamon az életem; abból kell gazdálkodjak, amit a két kezem, a hátam, a sérült térdem elbír; és nincs igazán nyugvópont, ahová kívánkozzak. Vannak persze állomások - Kiliti, ó, nélküled de nehéz lenne, lett volna -, de az állandóság, úgy tűnik, kiveszett egy időre az életemből, hacsak nem számítjuk az örökös változás állandóságát...
És mindent keresni kell. És mindent kitalálni. Újraértelmezni, újraalkotni. A tengelyek is változnak, kifordult a sarkaiból a világ (Kellett nektek szilárd pontot adni a kezembe...!?). Foglalkozni kellene ügyekkel, amikkel eddig nem; rendszert vinni dolgokba, amik eddig elvoltak rendszertelenül. Kartondobozba rakni az életem; vagy legalábbis hátrafordulni ebből a forestgump-i futásból, és végre jól megnézni, mit is hagyok épp a hátam mögött.


Nem megy, képtelen gondolatnak érzem egyelőre a megállást, még akár az elmélyülést is. Még hajt az az irgalmatlan lendület, ami kibillentett - képes volt kibillenteni - a véglegesnek hitt nyugvópontról. Visszahozott az életbe.
Nem bánom - a fizika törvénye ez. Meg kell engednem testemnek-lelkemnek azt a luxust, hogy végre kitombolja magát; a hosszú idő után szabadon engedett Tündérnek, hogy vad táncot járjon a friss levegőn.
Várom már a letisztulást, a pillanatot, amikor a káosz újra értelmes egységekbe tömörül, amikor képes leszek már listát írni a teendőkből, és módszeresen tenni az életemért. Várom, de nem siettetem. 
És ha eljön is: csakis szabadon, persze.

Egyelőre megyek. Mindig egy újabb pillanatnyi "otthon" felé.




2012. augusztus 21., kedd

Ámokfutok


Helló Világ!

Rég beszéltünk. Rajtam múlott. Hívtál eddig is, de sosem értem rá. Sosem akartam ráérni.
Láttam a színeket, hívtak az illatok, vonzott elemi erővel az ősz, a tél, aztán a tavasz is; nyáron megőrültem a szerelemtől, mégis csökönyösen kitartottam: amit mondtam, megmondtam; köztünk mindennek vége, köztünk semmi sem lehet.
És kóstolgattalak feszült óvatossággal: nehogy megbolonduljak; nehogy magaddal ragadj...
Helló Világ, letéptem a láncaim, és még nem tudom, merre vezet az út, amin lépkedek, de a hátamon hátizsák van (óriási, elbírom), benne a életem (büszke vagyok rá!), és ha őszinte akarok lenni, a cél már nem is igazán érdekel.
Csak az élmények. Fények, hangok, levélzizzenés, vízcsobbanás; gyerekzsivaj, áldott csend; zápor, hűvös hajnali levegő, ízek, érintések, rádöbbenések, elengedések, megnyugvások, feltöltődések.
Helló Világ, remélem, még emlékszel. Már nem sietek sehová, nem menekülök sem magam elől, sem előled. Megérkeztem.
Helló Világ! :)

2012. augusztus 20., hétfő

Túravezetők

Sárvár, Tesco, valahol reggel 8 és 10 között.
A két Rosszarcú két nejlonszatyorral ellép a pénztártól. Zsebükben a teljes életük.
Az egyik arcán fény gyúl.
"Itt van angolvécé."
A másik bólint.
A fotocellán túl szívószál hasít a jegeskávéba. Ülnek és élvezik. Mezítlábas wellness.
Mert megtehetik. :)