Mottó:
Összecsaptak a fejem fölött a hullámok.
Még jó, hogy szeretem a vizet...:)
Majd' egy hónapja a hátamon az életem; abból kell gazdálkodjak, amit a két kezem, a hátam, a sérült térdem elbír; és nincs igazán nyugvópont, ahová kívánkozzak. Vannak persze állomások - Kiliti, ó, nélküled de nehéz lenne, lett volna -, de az állandóság, úgy tűnik, kiveszett egy időre az életemből, hacsak nem számítjuk az örökös változás állandóságát...
És mindent keresni kell. És mindent kitalálni. Újraértelmezni, újraalkotni. A tengelyek is változnak, kifordult a sarkaiból a világ (Kellett nektek szilárd pontot adni a kezembe...!?). Foglalkozni kellene ügyekkel, amikkel eddig nem; rendszert vinni dolgokba, amik eddig elvoltak rendszertelenül. Kartondobozba rakni az életem; vagy legalábbis hátrafordulni ebből a forestgump-i futásból, és végre jól megnézni, mit is hagyok épp a hátam mögött.
Nem megy, képtelen gondolatnak érzem egyelőre a megállást, még akár az elmélyülést is. Még hajt az az irgalmatlan lendület, ami kibillentett - képes volt kibillenteni - a véglegesnek hitt nyugvópontról. Visszahozott az életbe.
Nem bánom - a fizika törvénye ez. Meg kell engednem testemnek-lelkemnek azt a luxust, hogy végre kitombolja magát; a hosszú idő után szabadon engedett Tündérnek, hogy vad táncot járjon a friss levegőn.
Várom már a letisztulást, a pillanatot, amikor a káosz újra értelmes egységekbe tömörül, amikor képes leszek már listát írni a teendőkből, és módszeresen tenni az életemért. Várom, de nem siettetem.
És ha eljön is: csakis szabadon, persze.
Egyelőre megyek. Mindig egy újabb pillanatnyi "otthon" felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése