Napi Coelho:

"Az utazás soha nem pénz, hanem bátorság kérdése." Paulo Coelho



2010. szeptember 30., csütörtök

Női szolidaritás

Este 7. Négyes-hatos villamos. Ülök, olvasok. Valahol a Wesselényinél felszáll egy pár. A srác leül elém, a lány álldogál mellette. Én észre se veszem őket kábé. Csak a Blahán, ahol megürül két hely kicsit odébb.
- Nem megyünk oda, ott van két hely egymás mellett? - így a lány.
- Nem. - így a fiú flegmán.
- Oké. - a lány nem száll vitába.
A srác nyüzüge ropi-harcos. A lány csinos, szép a haja.
Felnézek. Aztán hátra. Még szabad a két hely. Felállok.
- Üljetek le. - mondom kijelentő módban a vállam fölött.
- Nem kell...- így a lány, de azért leül.
A srác jól megnéz.

És szívesen visszamennék, és megmondanám a lánynak, hogy nagyon gyorsan álljon fel, és szálljon le a következő megállónál, és tűnjön el az első random sikátorban, mire a srác megmozdítja a lusta seggét - de anélkül, hogy hátranézne.
Szívesen megsimogatnám a karját, és megmondanám neki, hogy ő annél sokkal szebb, és sokkal többet ér, minthogy egy olyan férfi mellett éljen, aki arra sem méltatja, hogy odébbmenjen az ő kényelméért 3 métert (nemhogy felajánlja az egy helyet) - amit mellesleg egy vadidegen is szívesen megtesz.
Szívesen beszélgetnék vele egy tea mellett, hogy jó-e ez neki így; hogy biztos-e abban, hogy ezt akarja; hogy miért nem hiszi el, hogy ő ennél többet érdemel.
És szívesen megmondanám neki, hogy ha elfogadja ezt, és ő sem mozdul lusta módon - a kapcsolatból - akkor valóban valamilyen szinten ezt fogja érdemelni; akkor ő keresi magának a "bajt".

Visszanézek rájuk. A csávó méreget. Gondolkozom, hogy leszálláskor odavessek nekik valamit, amin aztán egész este gondolkodhatnak. Nem durvát. Csak gondolatébresztőt.
Nem teszem. Nem vállalhatok felelősséget mindenki döntései felett.
De ezúton üzenem a lánynak - ha látnátok -, hogy szép, és kedves, és egy ülőhelynél még sokkal többet is megérdemel.

Cukormentes k*rvaélet (cím: by Zoli)


Vannak olyan helyzetek az ember életében, amikor úgy érzi, hogy szétveti a düh. Ismerős mindannyiunknak. Amikor tele a kezünk a vásárlás után, és fejbevág a kocsiajtó; amikor richtig nem veszi fel a telefont, akinek kellene, amikor sürget az idő; amikor hatodszorra döglik be valamelyik elkényeztetett technikai kütyünk; amikor a Sors olyat oszt ránk, amire nem érezzük úgy, hogy rászolgáltunk (pedig rászolgáltunk ám tutira).
Ilyenkor szinte mindenki más- és más módon reagál.
Van, aki úgy tesz, mintha mi sem történt volna, és belül forrong; de mindezt nem adja a folyton figyelő és értékelő környezet tudtára. Na neki idővel gyomorfekélye lesz, vagy egyszer kitör, de akkor akkorát robban, mint az izlandi vulkán.
Van olyan is, aki nem szól egy szót sem szintén, de belül azt gondolja: "Nem történt tragédia. Oké, hogy fáradt vagyok, és a legszívesebben már most otthon lennék, de a HÉV sofőrjének az a dolga, hogy időben elinduljon, és ne várakozzon lélekszakadva rohanó emberekre. Nemsoká jön a következő szerelvény, és 10 perccel később leszek otthon. Nagy ügy. Ennyi időt tud várni a házimunka." Na, neki azt hiszem, hogy nem lesznek az idegeskedés miatt pszicholszomatikus problémái. Mert megtesz mindent, ami Tőle telik, aztán pedig elfogadja a megváltoztathatatlant.
És van, aki azonnal kiadja a dühét, kiabál, csapkod, dühöng, és olyasmi is elhagyja a száját, ami bizony a virtuális nyomdafestéket sem nagyon tűri. Ahogy én is tettem tegnap este. Pszichoszomatikus bántalmai persze neki sem lesznek - arra viszont nem árt ügyelnie, hogy meddig merészkedik el milyen emberek előtt - ugyanis a dühöngés, esetleg az agresszivitás nem a szimpatikus emberi megnyilvánulások közé tartoznak. Túl gyakori, vagy túl heves belőlük pedig egyenesen taszító vagy ijesztő lehet. Emiatt aztán nem árt, ha az ilyen heves vérmérsékletű társaim(mal együtt én is) megtanulják a feszültésgüket pozitív gondolatokba fordítani, és az energiájukat inkább a megoldás megtalálására, vagy az optimista hozzáállás teljes átélésére fordítani, mint gázpedál-nyomásra, kormány-tekerésre, káromkodásra, vagdalkozásra.
Mert bár gyomorfekélyt nem okoz (maximum autóbalesetet), attól még egyik sem visz előre.
Viszont az is tény, hogy sokkal előbbre lendít, mint a belül forrongó, ki nem adott, emésztő düh. Annál - úgy gondolom - nincs rosszabb.

Így aztán ha - ahogy tegnap is történt - valaki megkérdezi, hogy van-e valami bajom, mert csüggedtnek tűnök; én pedig - ahogy tegnap is tettem - erre azt felelem, hogy igen van, de ha elmondom, akkor kiabálni is fogok valószínűleg, ugye nem baj; akkor miután rábólint a dologra, ne csodálkozzon, hogy olyanok jönnek majd a számból, amiben (hogy Dédim szavajárásával éljek) még p*csa is van. Egyrészt, mert én szóltam előre.
Másrészt pedig, mivel így legalább nem lesz gyomorfekélyem ugyebár.

Nemesi előtag

Ma - hogy-hogynem, háztartási munka végzés közben - eszembe jutott egy újabb vicces anekdota még a Lillás időkből.
Nevezetesen az, hogy van ám nekem egy nemesi előnevem.
Ezzel együtt a teljes nevem így hangzik: Zoknitpáratlanulmosó Polányi Viktória.
Nem fűznék hozzá magyarázatot. Legyen elég annyi, hogy mindjárt végez a mosógép, és akkor meglátjuk, hogy még mindig rászolgálok-e...

Ismét a ruha-újrahasznosításról

Tegnap - lévén 4 szabad órám a délelőtti és a délutáni tanítás között - elmentem nézelődni a városba.
Namármost leszögezem: a nézelődés ilyenkor nálam TÉNYLEG a nézelődést jelenti, nem pedig azt, hogy végül elköltök többtízezer forintot, és 4-5 "otthagyhatatlan" ruhadarabbal térek haza. (Ilyen is volt, meg néha van is - de újabban nem ez a jellemző).
Aztán persze eszembe jutott az egyik kedvenc használtruhás üzletem a Jászai térnél, és megálltam ott is nézelődni. És volt persze egy kabát, ami megtetszett, de 6000 Ft-ot csak nem ad ki érte az ember lánya...vagy hát persze lehet, hogy kiad: de előtte legalább nézzünk körül alaposan!
Ígyhát irány a Mamut! Nagyon gyorsan megtapasztaltam azt, ami egyébként az írás végkonklúziója is lesz valahol - nevezetesen, hogy embertelenül megfizethetetlen árak vannak, és hogy én egyszerűen NEM VAGYOK HAJLANDÓ ennyi pénzt kiadni egy-egy darab "rongyért" (hogy Anyut idézzem), még akkor sem ha nagyon szép és esztétikus. PONT.
Így aztán - a kabáthoz referenciákat gyűjtve, és időm teljében - elvillamosoztam a Kálvin térre, ahol szintén van egy-két klassz turkáló. (Nem, ez nem igaz, vállfás használtruha üzletek azok!)
És az egyikben megtaláltam a hatezer-forintos-kabát megfelelő alternatíváját. Nevezetesen egy őzbőr színű, valódi bőr, öves rövid kabátot, háromezer, azaz 3000 forintért. Nem hiszem, hogy kettőnél többször hordták - még nincs betörve a bőr sehol, és a gombok is nehezen járnak még...Na ezt nem volt kérdés, hogy elhozom-e.
Az meg, hogy aztán még egy szép, krémszínű, elöl kicsit csipkés, nagyon nőcis kardigánt is elhoztam, már csak mellékes apróság.
És lehetséges, hogy ismét elköltöttem 5000 Ft-ot, de ebből egy - általam kedvelt dizájnnal dolgozó, jó minőségű ruhákat értékesítő - normál üzletben mire mentem volna? Elmondom: vehettem volna fél promod blúzt vagy ruhát mondjuk. Nekem meg lett egy kardigánom és egy bőrjakóm. Amit már le is tisztítottam szappanos vízzel, és bőszen hordom. És lehet, hogy egyre több "felesleges kacat" lapul a szekrényem mélyén - de amikor mindezt "újrahasznosított" ruhaneműből gyűjtögetem, akkor valahogy kevésbé van lelkiismeret-furdalásom. Az a ruha ugyanis - ha nem kerül hozzám - lehet, hogy a kukában végezte volna. Akkor pedig jobb, ha én magam elhordom, nemde?

Azon persze megint röhögőgörcsöt kaptam, amikor a tisztítóban közölték, hogy 6500 (azaz hatezerötszáz) forintért tisztítanak ki egy nyamvadt bőrkabátot. Gondoltam, nem közlöm, hogy fele ennyiért vettem, és mosolyogva elballagtam. És tuti biztos vagyok benne, hogy nem fogok szárazleprát kapni tőle...

2010. szeptember 29., szerda

Turkesztánba mentem...

Tegnap voltam Turkesztánban.
Zoli, folytonos nyelvújító hajlamának köszönteően így hívja a használt ruha üzletet (értsd: turkáló, értsd: Turkesztán). A potom 10 perc alatt, amit bent töltöttem, találtam egy irgalmatlan jó borsózöld kardigánt (ami megy a zöld harisnyámhoz...:P), illetve egy újrahasznosításra ösztönző mintájú zöld pólót.
No, ezek hazajöttek. 990 Ft.
Amíg válogattam, addig viszont Zoli is talált valamit. Azaz: Valakit.
A nagy, barna mackó reményvesztetten feküdt a gyűjtő-doboz alján, és halkan brumogott. Amint megfogtam, konstatáltam, hogy fantasztikusan puha-selymes a prémje.
Így lett aztán a miénk Torkos, a plüssmackó is, aki azóta már túlvan egy mosógépi űrhajós-kiképzésen.
Mert mi ugyebár mackó-mániásak vagyunk. :)

2010. szeptember 28., kedd

Régi táborvezetős történet

A minap eszembe jutott a 2009-es évnek egy markáns napja. Úgy gondoltam, hogy megosztom Veletek - ezennel átadva a történetet az öröklétnek, mert úgy gondolom, megérdemli.

2009. június x-edike úgy indult, mint egy szokványos erdei iskolai nap. Dobogókőn, míg a gyerkőcök reggeliztek, addig Bogi, Zoli és az előző este érkezett Viki bőszen rohangáltak a hidegcsomagok állapotáról tudakozódva; majd rövid étel-intermezzo után már az épület előtt osztották a rántotthusis zsemlét a csapatnak.
Első hét volt - Viki akkor még nem tudta, hogy milyen a Rám-szakadék túra; csak azt sejtette, hogy kemény menet lesz 130 gyerekkel, ha Zoli azt kérte tőle, hogy jöjjön el segédkezni.
Az eligazítás után neki is indult a csapat. A lefelé út többnyire eseménytelenül telt - ha nem számítjuk a sárba toccsant, nedves nadárgú kislány instant nadrág-cseréjét egy 20 cm-es párkányon egyensúlyozva; vagy a létráknál a 130 gyerkőc (és a hozzájuk tartozó pedagógusok) folytonos koordinálását, segítését. Persze Viki gore-tex cipője azért csak beázott; de ez legyen a legkevesebb! Vikit ugyanis Dömösön már várta a tiszta-száraz autója, ami majd elrepíti őt a túra után vissza Budapestre, ahol délután tanítani fog.
A Rám-szakadék végén - az egyik kislány gyors pszichés tréningezése után - lassan kiért a csapat a sűrűből. Már az ebéd elköltése közben Bogi, Zoli és Viki örömmel nyugtázták, hogy sikeres programot tudhatnak maguk mögött, amikor megjelent egy pedagógus az egyik kislánnyal. A kislány ráesett a kezére. És a kislány fájlalta a kezét. Bogi megnézte, és ránézésre megállapította, hogy a kéznek bizony kutya baja! Nem úgy a kislány. Megkérdeztük - elrettentés végett - hogy bevigyük-e a kórházba; amire ő igennel felelt. A kocka el volt vetve.
A dicső feladatot az autójával némileg mobilabb Viki nyerte meg, akinek még úgyis volt éppen fél órája az elindulás szükséges idejéig. Nosza, felkerekedtek: ő, a kislány és a pedagógus; majd rövidesen elérték az autót, és megcélozták az esztergomi kórházat.
Az intézményt nem volt egyszerű megtalálni, de némi külső segítség és kreativitás felhasználásával végülis sikerült. Viki már éppen fellélegzett, hogy megoldotta a problémát, amikor a pedagógus így szólt: "Nézd csak! Valami folyik a kocsiból!"
Viki mit sem törődve ezzel beirányította őket a baleseti sebészetre, majd csak ezután mérte fel a problémát. Benzin volt. A benzintartály alól.
Viki rövid gondolkodás és Zolival való értekezés után elhatározta, hogy ezzel a gépjárművel, ebben a pillanatban, erről a helyről nem távozik - a probléma viszont adta magát, hogy akkor hogyan jut Budapestre dolgozni.
A hölgy a különleges tudakozóban először nem értette, hogy egy némileg elcsigázott, de diktatórikus határozottságú női hang miért közli vele, hogy Esztergomból akar AZONNAL Budapestre utazni - aztán kapcsolt, és elárulta, hogy 5 perc múlva indul Eszergomból a busz.
Viki nagyon utált túra-felszerelésben, pulóverben, kabátban és kamásliban, nyakig sárosan rohanni, hátán egy méretes hátizsákkal; pláne úgy, hogy azt sem tudta, merre kell mennie a buszpályaudvarra; még kevésbé, hogy sok ideje nem is volt kérdezősködni. A helyzetet tovább árnyalta, hogy folyamatosan csörgött mindkét telefonja. Hol az édesapját, hol Zolit nyomta ki futtában.
A pályaudvar meglett. A busz még bent állt. Viki kapott 70 percet, hogy összerendezze magát.
Eközben Zoli levitte a csapatát Dömösre, és felszállt velük a buszra. Dobogókőn a busztól egyenesen az autójához ment - amire az előző héten felugrott egy szarvas - és meghagyva Boginak, hogy gyúrja be a kenyér-tésztát, elindult Esztergomba a pedagógusért és a gyerekért.
Leérve - és megtalálva a kórházat - a pedagógus-gyerkőc párost eljuttatta a csoport még Esztergomban nézelődő feléhez, majd úgy döntött, felméri Viki autójának az állapotát is. És amit talált, az a nap egész hátralévő részét megváltoztatta.
Esztergom adott utcáján egyenletes terítéssel folyott a benzin - Viki előző nap tankolt. Zoli lelki szemei előtt lejátszódott, ahogy valaki eldob egy csikket, és lángra lobban az egész utca. Cselekednie kellet.
Az autója csomagtartójából kiemelt 2 műanyag flakont, majd azokat a szintén csomagtartóból előhúzott macsétával kettécsapta (több járókelő tekintetéből volt kiolvasható a döbbenet és a rettegés kombinációja). Az egyiket a csöpögő benzin-cső alá helyezte, majd elindult a legközelebbi benzinkútra.
A kúton először előadta a történetet az egyik kutasnak - érdeklődve valamiféle helybeli autószerelőről, és azonnal vásárolható benzin-kannáról; nos ez a benzinkutas a fejét fogva, szó nélkül bement az irodába, és kiküldte a kollégáját. Ő már felkészültebb volt a bonyolult helyzetekre - és megadta Axel telefonszámát. Zoli vásárolt egy benzin-kannát, és távozott, majd a Tesco-ban még beszerzett néhány műanyag-edényt a benzinnek, ami a kocsi alá fér majd.
Ekkor azonban már sürgette az idő. Az autóhoz visszatérve konstatálta, hogy el kellene indulnia Dobogókőre tüzet rakni az esti kenyér-sütéshez. Már éppen azt számolgatta, vajon mennyi idő alatt telik meg egy műanyag doboz, amikor megjelent a színen Béla, a koldus.
Zoli már majdnem elhajtotta, hogy hiszen látja, hogy neki is épp problémája van, amikor elméjében megszületett A TERV.
És Béla 1000 Ft kialkudott munkadíjért, és 2 darab rántothúsos zsemléért két órára elszegődött Zolihoz edényt cserélgetni az autó alatt. Zoli pedig végre elindulhatott tüzet rakni.

Viki eközben becsúszó szereléssel beért a nyelviskolába. Megtartotta az óráit; és közben konstatálta, hogy a Zoli által szervezett szerelő - logikus módon - csak forgalmi és autókulcs birtokában tud eljárni az autója ügyében. Az viszont Vikinél maradt...
Ígyhát Viki megpróbálta lemondani a délutáni vendégséget, amit az albérletében rendezett volna - de eközben lemerült a telefonja. Ígyhát megkérte egy ismerősét, aki szintén hivatalos volt a bulira, és akinek a számát tudta fejből, hogy fújja le ő a bulit; majd hogy ezután jöjjön érte, és vigye fel Esztergomba a kocsikulccsal.
Az ismerős - vonakodva bár, de - kötélnek állt.
Viki pedig - némi tiszta ruhával felszerelkezve - pár óra múlva már ismét Eszergomban volt. Axel elvontatta az autót, Viki és Zoli pedig levezették a kenyérsütést Dobogókőn. Viki lemondta a másnap délelőtti óráit, így boldog békességben töltötték a következő, tábor-záró napot.

Így volt, és most úgy tűnik, tán igaz se volt; de bizony mondom Néktek, ez a mese tényleg megtörtént.
Úgyhogy bármilyen szervezési nehézség merül fel bennem, amin esetleg nyavalyognék Nektek, finoman irányítsatok vissza ehhez a történethez.

Spagetti vs. makaróni


A konyhában eddig tapasztaltak alapján a következő ismereteim voltak a makaróniról, illetőleg a spagettiről:
  • A makaróniban van hosszanti lyuk, míg a spagetti nem üreges.
  • Amúgy a 2 tésztaféle ugyanolyan, ugyanazt "tudja", alkalmasint egymással helyettesíthető.
Így aztán vettem a bátorságot, hogy a tegnapi bevásárlás során - nem lévén Gyermelyiből spagetti - makarónit vegyek az esti spenótos tésztához.
Leszögezem: a vacsora jól sikerült; még Andris is megette, aki nem rajong a spenótért; és még el se sóztam, ahogy szoktam.
Mindemellett rá kell jönnöm, hogy a makaróni és a spagetti egyáltalán felcserélhető. Azaz tovább megyek: a spagetti számomra semmilyen esetben nem helyettesíthető makarónival. Ugyanis a makaróni - mindamellett, hogy számomra a mai napig talányos, hogy hogy rakják bele a lyukat a közepébe - baromi nehezen ehető az általam preferált kanállal-villával; mert lévén vastagabb, folyton kirúgja magát.
A spenót meg ugyebár zöld, a kanapén meg épp nincs ágytakaró; én pedig szeretek a nappaliban falatozni. AZ ártalmakat gondolom el tudjátok képzelni...

2010. szeptember 27., hétfő

Enni vagy nem enni

FIGYELEM! Az alábbi blogbejegyzés teljesen SZUBJEKTÍV véleményeket, tapasztalatokat, megfigyeléseket tartalmaz. Minden nemű megegyezés a valósággal  maximum a jó megfigyelő és megítélőképességem eredménye!

Hiszem, hogy az anorexia, mint betegség valahol az akaraterő szintjén dől el. Azaz: rendelkezünk-e a megfelelően erős akarattal ahhoz, hogy rávegyük magunkat az evésre azokban az esetekben is, amikor - bár a fizikumunk igényelné - a pszichénk a táplálék-megvonással kíván önbüntetni. (Itt jelezném: soha nem voltam a szó szoros értelmében anorexiás - viszont a dolog lelki oldalát nap mint nap átélem, úgy potom 10 éve. Innen a tapasztalat. Régen terveztem, hogy majd ennek a diagnosztikájával és terápiájával foglalkozom - de ez a személyes érintettség miatt már látom, hogy esélytelen.)

Amikor úgy érezzük, hogy valami nincs rendben az életünkben, amiért mi magunk is tehetnénk, hajlamosak vagyunk valamilyen módon önbüntetni. Azaz megbosszulni saját magunkon a lustaságot, a figyelmetlenséget, a gerinctelenséget, vagy bármi mást, amiben úgy érezzük, hogy hibásak vagyunk. Ezek a lelki, szellemi hiányosságok miatt bekövetkező büntetések pedig nagyon gyakran a fizikumunkon csattannak.
Vélem, hogy valamennyi káros szenvedély valamilyen módon ennek a megtestesülése; és ebbe a kategóriába sorolom a rossz szokásokat, berögződéseket is. Azt, hogy rágom a bőrt a kezemen a körmöm mellett. Az, hogy éjszakázom. Az, hogy veszélyesen közlekedem. És a többi...
Továbbá úgy gondolom, hogy az önbüntetésre való hajlam mértéke genetikusan kódolt. Ki nagyobb, ki kisebb arányban marcangolja önmagát (a környezet helyett, mellett) egy-egy beálló nehézség, vagy rossznak tűnő döntés után. Ez abból is következik, hogy milyen hatások értek bennünket születésünk előtt, és közvetlenül utána. Az első néhány év jelentősen meghatározza a későbbi mintázatait a önjutalmazásnak és az önbüntetésnek is. (Freud bácsi erről bővebben is értekezik, ajánlom az érdeklődők figyelmébe, bár vallom, hogy olvashatatlan.)

A magam példáján bemutatva a következő a kórkép:
Születésem előtt sok trauma érte az édesanyámat. Egy szerencsétlen véletlen folytán mégcsak meg sem születhettem azon nyomban, amikor akartam; várnunk kellett: neki is, nekem is. Emiatt eleve nehezen tudom elfogadni, hogy van helyem ezen a világon, és hogy a környezetem szeret, akar, elfogad engem.
Azután pedig: lehetséges, hogy a sok korábbi stressz miatt, vagy ki tudja miért, de tény, hogy édesanyám nem tudott szoptatni. Akart, volt, hogy megivott egy nap 6 liter tejet is, csak hogy menjen, mégsem sikerült. Önértékelésemnek újabb pofon: nincs helyem, nem "akarnak táplálni". (Pofon az Ő önértékelésének is: nem kompetens anya.)

Így került nálam az élelem a büntetés-jutalom tengely középpontjába. Ha volt számomra finom, kedves étel (mint amilyen anno az anyatej lett volna), az számomra az elfogadást, jutalmat jelentette. Ha nem volt ilyen (Pl.: Nem ehetsz mégegy fagyit!) az a büntetés netovábbja volt. Egyszerűen erre a kaja-témára sokkal érzékenyebben reagáltam, és sokkal többet jelentett számomra, mint egyszerű táplálkozást: nekem nagyon sok mindennek teljesen irracionális módon ez lett a fokmérője. (Szüleim máig anekdotáznak arról, hogy Magyarország rengeteg nevezetes helyére onnan emlékeztem apró koromban, hogy mit ettünk ott.)

Ennek eredményeképpen - önértékelésem hullámait csökkentendő - szerettem finomakat enni, és nem ismertem ebben mértéket (gyomorrontásig evett krumplifánkok 5-6 évesen, satöbbi). Kövér kisgyerek lettem. Ami azután persze ismét visszaütött: pontosan ezért, a megjelenésem miatt nem szerettek, nem fogadtak el a kortársaim; éppen emiatt lett nehezített a beilleszkedésem, az út-találásom közöttük. Persze nem voltam buta kisgyerek, felismertem, hogy hol van a kutya elásva, és úgy döntöttem, változtatok.
Azt hiszem, 13 éves koromban vettem az első kondi-bérletemet. Akkor kezdtem el először radikálisan, és önszántamból nem enni is. Az eredmény - ha nem is azonnal - elég látványos volt, és segített benne a kamaszkori testi változások sorozata is. Mire valóban eljött a párkeresés ideje, egyáltalán nem indultam hendikeppel a kortárs lányokhoz képest fizikailag.
De hendikeppel indultam lelkileg, hiszen túl voltam egy 13 évesen ébredő női önértékeléssel TUDATOSAN meghozott ítéleten, mely szerint én nem vagyok így megfelelő, elfogadható; és egy hasonló kegyetlen tudatossággal és akaraterővel vállalt kálvárián saját magam elfogadása érdekében.
Nomármost az eredmény megszületett, én azonban - teljesítménykényszer, maximalizmus - nem értem be ennyivel. Mindig szebb, mindig jobb, mindig vékonyabb akartam lenni, és a diétás elvekből nemhgy alább adtam, de volt, hogy még szigorítottam is rajtuk (persze volt, hogy olyan fiú volt mellettem, aki adta is alám a lovat...). Így jutottam el odáig, hogy 19 évesen 176 centisen és 62 kilósan kerültem fel Budapestre, hogy a magam ura legyek - ami szintén nem segített sokat a táplálkozási szokásaimon.

De segített az önismeretemen; és abban, hogy kiigazodjak saját jutalmazó és büntető mechanizmusaimon. Segített abban, hogy szépen lassan, apránként elfogadjam saját döntéseimet, és felismerjem, hogy ha úgy is érzem, hogy senki számára nem vagyok fontos ezen a világon, én akkor is képes legyek megállni a magam lábán, csakis önmagamért, nem várva külső támaszt.
Ez persze évekbe telt, amikor szintén nem kíméltem a gyomromat a rapszódikus étkezéssel és mindenféle mű-kajával.
Aztán dobott az Élet egy olyan párt - Zolit - aki mellett lassanként megtanultam, hogy én elfogadható vagyok olyannak, amilyen vagyok. Tökéletlennek. Hülyének. Jóllakottnak.
Az utóbbi időben - 10 éve először - nagyjából eszem rendesen. Újabban akkor fordul csak elő a nem-evés, amikor valami problematika annyira leköt, hogy a szó szoros értelmében megfeledkezem a - korábban módszeresen elnyomott - fizikai igényemről. Ezekben az esetekben viszont előbb vagy utóbb feleszmélek a gyomrom korgására, és előállok az akció-tervvel a napi kalóriabevitel megoldására.

Azaz: táplálkozom. Aki ismer - és mostmár mindenki, aki olvas - tudja, hogy nálam ez az önértékelés és önelfogadás mindennél pontosabb fokmérője.
Tehát a "Hogy vagy?" helyett - ahogy Anyu is gyakran teszi - néha célravezetőbb azt kérdezni, hogy "Ebédeltél?".
Jelentem, elmentem ebédelni. :)

Szívás


Lillával anno, abban a 3 évben, amíg Nála laktam kialakítottunk egy bevett gyakorlatot a takarításra. Nevezetesen azt, hogy Ő szív, én meg sikálok. Mert a porszívózást én utáltam jobban, a felmosás-fertőtlenítést meg Ő. Persze az egész takarítás leggenyább része - az előzetes rendrakás - mindkettőnket egyenlő mértékben terhelt; így az igazi "szíváson" is fifty-fifty osztoztunk meg.
Mióta egyedül vezetek háztartást, az egész kóceráj az én vállamon nyugszik: én porszívózok, mosok fel, törölgetek, mosogatok, ablakmosok, miegymás. És rájöttem, hogy az igazi "szívás" nem a porszívás: mert a felmosással sokkal több a macera ha igazán alaposan akarom csinálni, és a fertőtlenítéssel is sokkal több idő és energia elmegy, nem is beszélve a mosogatásról...
Ígyhát - ha másra nem is - ma rávettem magamat a porcicák likvidálására; és nem is szívtam közben annyira a fogamat...

Népszavazás


A legutóbbi nép-szavazás a következő eredményekhez vezetett:
  • Egy fő tudja, hogy sztahanovista állat vagyok. Ezúton üzenem: pillanatnyilag rosszul tudja.
  • Egy fő elhiszi, hogy tartom a magam számára kiírt ütemtervet. Ezúton üzenem, pillanatnyilag rosszul hiszi.
  • Hárman pedig ismernek annyira, hogy az egyetlen megfelelő mértékű motivációs faktorom az ablakmosásra a külső kényszer (nevezetesen a "Mit szólnak?!"), még akkor is, ha én is nagyon utálom nézni, hogy koszos.
  • Azt azonban senki sem sejti, hogy titkon azzal hitegettem magamat egy fél évig, hogy úgyis kicserélik az ablakokat, tehát addig már nem kell őket lemosni. Most viszont, hogy kiderült, hogy nem cserélnek itten semmit, jobb lesz, ha nekiállok.
Talán karácsonyig végzek...

2010. szeptember 26., vasárnap

Hétvégi beszámoló

Amúgy pedig jó volt a sziklán.
Bár az indulás csak több részletben sikerült, Bajóton már minden gördülékenyen ment. A pálya-beszerelés során teljességgel én vezényelhettem az eseményeket (Köszönöm, Balázs!), és már csak egynéhány, nem kimondottan veszélyes hibát követtem el - nem hiába: gyakorlat teszi a mestert, meg úgy látszik az ipari alpinistát is...
A mászás pedig nagyon-nagyon jól esett; teljességgel átmozgatott és elfárasztott, szellemileg pedig felfrissített.  Olyan táblákat másztam meg, amiket magam sem hittem volna; és úgy vettem ki, hogy a sziklánál lévő csoport oktatói sem kizárólag a női mivoltomat dicsérték, hanem néha-néha egy-egy technikásabb mozdulatomat is. A leszerelés pedig már rutin-szerűen ment.
A fránya eső persze ma elvert minket, meg sem reszkíroztuk, hogy vizesek legyenek a kötelek - de az izomlázamból ítélve nincs is így ez rosszul. A többiek, akik először voltak sziklán ügyesen megtanulták az alapokat (csomók, eszközkezelés, alapelvek), és teljesen nekibuzdultak - azt hiszem, nem ez volt az utolsó mászós hétvégénk így együtt.
A Pusztamaróti Sólyomfészekhez pedig ócska út vezet, de a fűtés nagy hatásfokkal működik.
Soha rosszabb hétvégét!

Fehér cipellők

Aki ismer, tudja, hogy cipő-mániás vagyok.
Van vagy 30 pár cipőm - változatos színben, formában és vastagságban; amelyek közül általában minden alkalomhoz és öltözékhez megtalálom a megfelelő darabot.
A gondot nem is ez okozza - hanem a tárolásuk. A kamrában a cipőtartón már nehezen férnek - és bár rendszeresítettem egy teljes polcot, mintegy 12 cipősdoboz befogadóképességgel a számuka, még mindig jut néhány pár az eggyel feljebbi sorba.
Nomeg, amiket éppen használtam, azok az előszobában foglalják a helyet, csökkentve a használható alapterületet, nehezítve a bejutást és a takarítást. Utálom, ha az előszobában elöl van egynél több pár cipőm - pláne a világos színűekből; mert könnyebben koszosak lesznek, és csak kallódnak ott.
Mindazonáltal elgondolkodtam a dolgon ma délután, amikor Zoli - stílszerűen a munkahelyére indulva - megállapította: "Tyű, de szép kis fehér cipő! Tényleg ideje lenne elvigyelek vacsizni, hogy végre ilyenben láthassalak!"
Be kell vallanom: elolvadtam. Nem csak a vacsora-ígéret miatt (ami már nagyjából egy hete napirenden van, de most úgy tűnik, végre meg is valósul). Sokkal inkább azért, mert Zoli korábban sokszor mérgelődött miatta, hogy túl sok cipőm van; hogy rengeteg helyet foglalnak, és hogy elöl hagyom őket. Most pedig - talán a táborvezetős, külön töltött nyár hatására, talán csak a láb-mániájának hozadékaként - úgy tűnik, mintha megváltozott volna a véleménye, és elfogadna cipőstül-mindenestül: mániákusnak, nőnek, embernek; és nem csak hogy eltűrné, hanem egyenesen tetszene neki az elöl hagyott fehér cipő.
Miután elment dolgozni, azért összepakoltam kicsit itthon - és az elöl lévő lábbeliket is a helyükre rámoltam.
Egy kivételével. A fehér cipő elöl maradt, hogy emlékeztessen bennünket a szeretetre; az elfogadásra; a boldogságra, amivel megajándékozott a Kedvesem; és - nem utolsó sorban - a kilátásba helyezett meghitt vacsorára.

Vágyakra vágyva


Z: Hogyhogy nem szeretnél SEMMIT? Nem szeretnél mondjuk egy saját otthont ehhelyett a panel-luk helyett?
V: Öööö, izé, biztosan jó lenne, de igazából sosem hittem benne, hogy egyszer lesz egy olyan otthonom, amilyet szeretnék.
Z: Akkor mi értelme az egésznek, ha nem hiszel benne?
V: Nem tudom. Valószínűleg semmi. Én már mindent megtettem, amit elvártak tőlem, és most fogalmam sincs, hogyan tovább.

Nos, a fenti beszélgetés valós előzményeken alapul. Van az úgy, hogy hónapok óta nem találod a helyed. Nem arról van szó, hogy a dolgaid nem mennek a megfelelő rendben. Csak valahogy a belső érzés nem teljes, nem komplett, nem az igazi.
Megszereztem a diplomámat. Nem is akárhogy - lehetőséget kaptam a szakdolgozatom publikálására, amit azóta sem vettem igénybe. Felajánlották, hogy elküldik az önéletrajzomat egy németországi tréner-cégnek. Azóta sem fordítottam le angolra. Zoli partner abban, hogy a kapcsolatunkat egy-két területen a még magasabb fokú közös boldogság irányába fejlesszük. Mégis gyakran képtelen vagyok összeszedni magamat arra is, hogy megfelelő partnere legyek ebben. A félretett pénzemet meg csak nagy lelkierő árán nem herdálom el. És az egyetemi tanár-továbbképzésem ügye sem mozgat meg különösebben. Függőben van, majd választ kapok rá, de nem küzködöm érte.
Leginkább ez jellemzi az elmúlt időszakot: Nem küzködöm. (a küzködés szó pozitív, "küzdelem" értelmében)

Egy jó darabig csak azt érzékeltem ebből, hogy bizonnyára lusta vagyok; és az elmúlt hosszú, és nagyon fáradtságos időszakot próbálom néhány hét, vagy hónap alatt kipihenni, miközben az alapvető megélhetésemet azért megtermelem.
Ezen a hétvégén viszont (főleg pénteken, és ma) több olyan beszélgetésünk is volt Zolival, amiből sokkal messzemenőbb következtetéseket tudok levonni. És nem túl kecsegtetőeket. (Bár nem győzöm hangsúlyozni, hogy minden megoldás első lépése a felismerés - és gyakorta ez a lépés a legnehezebb.)

Arra döbbenek rá ugyanis, hogy a "pillanatnyi" megtorpanásom nem lustaságnak, vagy fáradtságnak köszönhető. Sokkal inkább a céltalanságnak.
Ennek oka pedig - nagy biztonsággal állítom - az apró korom óta az életemen végighúzódó folyamatos megfelelési kényszer.
Elmondom, miért! Mióta az eszemet tudom, mindig a külső elvárások jelentették a feladatokat, a kitűzött célokat a számomra. Elmondták a szüleim, a tanáraim, a társaim, később a párom vagy a lakótársam, hogy mi az elvárás - bizonyítvány, cölibátus, nyelvvizsga, diploma, mosogatás, szex, mittudomén - én pedig mindent megtettem annak érdekében, hogy a lehető legrövidebb idő alatt, és a lehető legkevesebb erőforrás befektetésével elérjem azokat, természetesen saját igényeimet nem kímélve. Ugyanis - sajnálattal mondom - nem voltak, és talán még ma sincsenek más igényeim, mint, hogy megfeleljek a fenti elvárásoknak, és ennek révén megkapjam a számomra szükséges, éltető sikerélmény-adagot dicséretben, mosolyban, elfogadásban, kompetensnek minősítésben.
Ugyanakkor a diploma nem a nagyobb tudás, és a későbbi szellemileg kielégítő hivatás; a takarítás nem a tisztaság; a szex nem a harmonikus párkapcsolat eszköze volt számomra - hanem MAGA A CÉL, függetlenül attól, hogy a környezetem elvárásai között ennél szofisztikáltabban, és valószínűleg rendszerben szerepeltek ezek a tényezők.
Ígyhát jelenleg fogalmam sincs, hogy hol szeretnék pszichológusként elhelyezkedni, vagy hogy akarok-e egyáltalán; hiszen a szüleim csak azt várták el, hogy munkám legyen, az meg már 4. éve ki van pipálva a listámon. És nem állok neki takarítani, mert Zoli szerint bőven jó állapotban van a lakás így is. Az meg biztos valami saját félresikerült hajlam, hogy engem zavar a kosz. És nem, fogalmam sincs, hogy milyen házban szeretnék élni - főképp olyanban, amilyenben a párom elégedett lesz. A szexről meg ne is beszéljünk. Az ugyanis - az eszemmel tudom - csak akkor jó, ha az ember legalább azt tudja, hogy ő maga mire vágyik.

Nehéz volt ráébredni - de büszke vagyok, hogy kis külső segítséggel mégiscsak sikerült. És nagyon szeretnék tenni ez ellen. Valószínűleg le fogok ülni gondolkodni, és meg fogom írni a magam kis listáját arról, hogy én magam mit várok el saját magamtól. Azaz: mire vágyom, mik a céljaim, mire törekszem, miért küzdök. Lehetséges, hogy 24 évesen ez furcsén hangzik; de biz'isten nem szeretnék azért szülni gyereket, mert Anyám elpöttyentette, hogy szeretne már unokát; és nem szeretnék olyan házban élni, amiben ha minden csak egy kicsit lenne máshogy akkor máris kézre állna; és kiver a víz attól, hogy egy életen át olyan munkát végezzek, amit nem élvezek igazán.

Hát ez a helyzet nálam. Nem valami rózsás - mindenesetre az utat már megtaláltam a gödör mélyéről. Most már csak azt kell tennem, amit tegnap is gyakoroltam: szépen, biztonsággal felmászni a csúcsra.

2010. szeptember 24., péntek

A nőkről és a bikákról

Minden nőnek szüksége van egy bikára. Ez olyan tuti-biztos, mint hogy a kétoldalán bezsírozott kenyér nem esik az élére.
Namost: be kell valljam Nektek, hogy nekem ma egyenesen három bikára volt szükségem - és egyáltalán nem ittam Red Bullt (megjegyzem: lehet, hogy kellett volna).
Először kora reggel ébredtem rá, hogy addig mozdulni sem tudok, amíg sort nem kerítünk a "bikázásra". Aztán a probléma megoldódott - Zoli egyik kedves kollégája ugyanis rendelkezett a számomra tökéletes szerszámmal a dologhoz...Nyélbe is ütöttük - azaz bebikáztuk az autómat, és máris indultam vele haza.
Másodjára már este jöttem rá: nem is volt olyan rossz az a reggeli akció - így aztán leszólítottam egy random vadidegent a parkolóban, hogy megismételné-e velem azt a reggeli mókát. Ígyhát az Uno másodszorra is be lett bikázva.
Aztán harmadjára meg hazaért végre Zoli, aki csillagjegy szerint Bika, és megnyugtatott, hogy holnap újra bebikázza a kocsit, ha esetleg megint lemerül az aksija. Aztán feljöttünk az otthonunkba, és most alig várom, hogy hozzábújjak.
Azt hiszem, ma éjjel már több "bikázásról" szó sem lehet, bár Zolinak tényleg baromi jó kábele van hozzá... De hogy azért, mert fáradtak vagyunk, vagy amiatt, mert sok volt a jóból? Nos, ezt döntsétek el magatok!

Flashback-verseny a mai nap eseményeiből:


10. helyezett:  Amikor Zoli anyukája visszahívott 2 órával azután, hogy megoldottam a problémát, amiben a segítségére lett volna - amúgy égető - szükségem.
9. helyezett: Amikor már másodszor akart feldőlni a bringám a HÉVen, és én már hangosan anyáztam.
8. helyezett: Amikor a fószer, aki bebikázta az Unot, mondta, hogy szóljak máskor is nyugodtan, mert itt lakik.
7. helyezett: Amikor Tímea a yak.hu-tól a Westendnél várt - hófehér nagyon nőcis tunikában; 50 méter kötéllel.
6. helyezett: Amikor a bringaút mellett 5 percig bénáztam a pumpálással.
5. helyezett: Amikor megkértem Balázst, hoy ne az úttesten adjon nagyölelést.
4. Amikor járó motorral porszívóztam ki a kocsit, nehogy lemerüljön az aksi megint.

3. helyezett: Amikor közöltem a benzinkutassal, hogy én vagyok a szőkenő.
2. helyezett: Amikor a két 13 éves forma kissráccal lekezeltünk, miután  segítettek kocsit tolni.

1. helyezett: Amikor a sötét lakótelepen a parkoló autók között szlalomozva tologattam tökegyedül a lemerült aksijú Uno-t.

0. helyezett: Amikor Zoli a fejére tette a fényvisszaverő-biciklisnadrágösszefogó-bazt, miközben ezt a bejegyzést felolvastam Neki. 

To ride, or not to ride?

Olyan ez, mint a "Lenni, vagy nem lenni?". Persze némileg prosztóbb kivitelben. Bringával menni, vagy nem bringával menni. Ez itt a kérdés. Mert egyszer MUSZÁJ lesz elkezdenem a pesti bicajozást - ha már van normális kerékpárom végre - na de éppen ma?
Vannak érveim pro is, mag kontra is.
Na de most úgy őszintén, szerintetek:
Bringával menjek ma a városba, vagy bkv-val?
Pro és kontra érveket várok egy órán belül. Aztán eldöntöm magam.

Empíria a lábakról

Bár az utóbbi időben nem nagyon figyeltem a lábaimat, mégis szemet szúrt a fenti, teljességgel tudományos igényű tapasztalat, úgyhogy most megosztos Veletek, nehogy a sírba szálljon velem, ha esetleg leüt a hajókötél. Tehát:
A bal lábam általában magam alá van húzva, ha ülök a kanapén, a gépemmel (napi kb nettó 6 óra). Általában elzsibbad. És fáj. És alig tudom mozgatni. Tehát valószínűleg a vérellátás nehézsége miatt ez a lábam lesz majdan visszeres, vagy mittudomén.
A jobb lábam meg általában kinyújtva vagy lelógatva van. Azt meg nyomja az asztal, amire felteszem. Ez egyelőre nem tudom még, milyen károkkal fog járni a jövőben, de majd okvetlenül beszámolok. Egy viszont biztos. Ezzel meg notóriusan lerúgok mindent, ami az asztalon tőle jobbra helyezkedik el, és 5 cm-nél magasabb. Persze egy ideje már leltárba veszem fejben, hogy milyen tárgyakra kel ezügyben figyelni; de ha a figyelmi kapacitásom eléri a végét (7 elem +/- 2), akkor általában mégis bekövetkezik a lerúgás (és anyázás, és takarítás; mert ezek általában folyékony halmazállapotú anyagokat tartalmazó tárgyak.)

Kérdezhetnétek, hogy nem tudom-e kicserélni a lábaimat egymással ( vagy mondjuk tolató-radarra), mert akkor pakolhatnék a bal lábamtól jobbra, és mindkét csülköm egyformán lenne majdan visszeres; de NEM, nem tudom; ez olyan, mintha jobb lábbal kuplungolnék és ballal nyomnám a gázt.

A jogdíjtól meg persze eltekintek.

2010. szeptember 23., csütörtök

Két nő

Mottó: Do you think, you could tell heaven from hell? 

Legyen adott két nő.
Egy városban nőttek fel, és jártak iskolába. Ugyanazokra a helyekre jártak sörözni, és szórakozni a barátaikkal. Valószínűleg ugyanazokban a boltokban vették a tejet és a kenyeret; és ugyanazokon a padokon ültek komolynak tűnő srácokkal. Még az is lehet, hogy sokszor mentek el egymás mellett - bár bizonnyára ez akkor nem jelentett nekik többet egy ismeretlen arcnál.
Persze találkoztak face-to-face is egyszer, bár ez nem volt túlságosan meghatározó vagy gyümölcsöző - igaz, hogy egymás szemét sem kaparták ki, ami abban a helyzetben meglepő fordulatnak számított.

Mindketten Túró Rudi Guru függők, és van fukszia színű harisnyájuk; mindketten spirituálisan gondolkodnak az Életről és a Sorsról; mindketten kineziológus-pszichológus segítségével bogozgatják a lelki csomóikat. Mindketten az őszinteség kegyetlen bajnokai, de abszolút "politikailag korrektek", ami a blogjaikon is meglátszik.
Mindketten utálják az őszintétlenséget, a megalázást és a vasárnapi vezetőket; ugyanakkor mindketten hisznek a megbocsájtásban, az eleve elrendelt találkozásokban, és a koffein éltető erejében.

Mindemellett persze még rengeteg tulajdonságban hasonlítanak. Mindketten tisztelik, és nagyrabecsülik azt, aki megérdemli; mindkettejüknek nagyon hülye, élvezhetetlen humora van; mindkettő olyan megérzésekkel bír, amikre csak a nagybetűs Sors a válasz; mindketten utálják a bűzlő múmiákat a szekrényben; mindkettejük tudatosan építi az önismeretét; és egyikük sem szereti úgy érezni, hogy még mondana valamit, ami bent szakadt. És mindkettejükben motoszkál, hogy vajon mi lehet a másikkal?

Élnek boldogan mindketten, mint a mesében, térben meglehetősen távol, lélekben pedig meglepően közel egymáshoz. Másokat főznek, de néha ugyanolyan a szájízük; Tokajit isznak, és nem prédikálnak vizet; más problémákkal találkoznak nap-mint-nap, de hasonló elvek alapján törekszenek a megoldásukra; másmilyen színű harisnyában indulnak munkába, de az érdeklődésük egyformán színes.

Mindemellett 2010. szeptember 14-én a késő esti órákban a tér-idő kontinuum valamféle furcsa összegörbülése folytán az egyik - óvatosan tudakozódva a másik sorsa irányában - ráakadt arra, hogy a másik már rég megtalálta Őt, és követi a sorsát hosszú hónapok óta. Így hát deklaráta saját, eddig irreálisnak tűnő kíváncsiságát - míg a másik ekkor már nem húzódhatott meg addigi testetlen és arctalan rejtőzködésében. Ígyhát mit volt mit tenni: ő is kimutatta végre érdeklődését.
A problémát orvosolták; a kérdések ki lettek beszélve; a csatornák pedig egymás irányába megnyitva.

Pár nappal később mindkettejük lelkében felszállt egy gyönyörű, piros léggömb. Talán az eddig lekötött, felszabaduló gondolatokkal reppent fel; talán a rég áhított őszinteség oldozta el; de az is lehet, hogy csupán a közös-ség öröme.

Egyben azonban a két nő megegyezik.
Egyikük sem hisz a véletlenekben.

Ítélkezni a múlt felett

Talán az utóbbi pár írásomból kiérződik (talán nem), hogy az elmúlt egy hétben elég komoly lelki visszatekintésen-lezáráson vagyok túl. Nem részletezném, legyen elég annyi, hogy elég kemény volt (mint a horvátországi matrac).
Az elmúlt hónap sok apropót szolgáltatott (ezzel együtt, és ezen kívül) arra, hogy elgondolkozzam azon: megítélhetjük-e a múltbéli döntések helyességét; dönthetünk-e elméletben visszamenőleg máshogy.
Bár én is többször estem abba a hibába, hogy gondolatban megfogalmaztam: "X-nek akkor máshogy kellett volna csinálnia, hogy helyesen cselekedjen!", vagy "Y-nak tudnia kellett volna, hogy mit von maga után a tettével!", ez valójában vadbaromság.
Vélem, hogy minden egyes ember minden egyes helyzetben a legjobb tudása szerint mérlegeli a felmerülő alternatívákat, és azt választja, amelyik a legtöbb pozitív kimenettel, és a legkevesebb ártalommal bír. (Beszélek itt persze az okos emberekről, de asszem, a butákat ebből a fejtegetésből szeretném kizárni, tekintettel a környezetem okosságára.) Egyszóval mindig komparatíve a legjobb döntéseket hozzuk meg, azután lehetséges, hogy rosszul sülnek el. És akkor utólag szívunk miattuk. Van, hogy még évekkel később is.
Persze azzal, hogy "Én a legjobb megítélésem szerint cselekedtem!" van, ami után nem lehet hitelesen takarózni. Mert vannak olyan egyértelmű morális irányelvek - az igazmondás, a jó szándék, az ártani nem akarás, a hűség, a tisztelet - amiket szerintem mindig, és minden körülmények között tiszteletben kell tartani. Mindemellett hiszem, hogy az okos ember ezt is tudja, mielőtt esetleg hátbalő. Maximum magasról tesz rá.
Hiszem, hogy az ember ugyanakkor nem csak racionális vélekedések és döntések kombinációja. Sokszor a megérzései, érzelmei vezetik - utólag helyesnek, vagy helytelennek bizonyuló utakra. Ezek azonban már olyan szövevényes rendszert képeznek, amit nagyon nehéz akár ott helyben is kibogozni - nem is beszélve mondjuk teszem azt évekkel későbbről.

Így tehát - szeretném, hogy tudjátok - nem ítéltezem a múltbeli tettek felett. Akárki akárhogyan döntött, annak oka volt - ahogy annak is oka van, hogy én itt és most miért hozok olyan döntéseket, amilyeneket. És ha a jövőben bebizonyosodik, hogy valamiben rosszul döntöttem, akkor sem szeretnék gyomorgörcsöt kapni tőle - és azt sem szeretném, hogy Ti azzal gyertek nekem, hogy "Úgy kellett VOLNA...". Nem ismerem ezt a "volná"-t saját tetteim megítélésében sem - és egyenlő mércével igyekszem mérni magamat és a külvilágot.
Így aztán a múltat vallom, hogy csak megismerni, megérteni és elfogadni lehet (fontos, hogy ilyen sorrendben); megváltoztatni biztosan nem - ígyhát pálcát törni felette is fölösleges.
Akkor inkább vonjunk le tanulságokat. Az ugyanis a jövőt is építi.

2010. szeptember 22., szerda

"Véletlen" (amiben ugye nem hiszek) találtam ma...

...és úgy gondolom, elég vicces ahhoz, hogy félig poénból, félig komolyan idetegyem.
Mert szerintem tényleg félig vicces, félig meg nagyon komoly ez.
Érti, aki érti.

Könnyek és mosolyok

Milyen érdekesek vagyunk mi, emberek...
Amikor a legjobb okunk volna felszabadultan, megtisztultan, szabadságtól rezgő hangon kacagni, akkor gyakran könny szökik a szemünkbe; amikor pedig a szívszaggató, ömlőkönnyű zokogás ideje volna, gyakran lágyan,de az is lehet, hogy tébolyultan kacagunk.
Mert az érzelmek nem vegytiszták, bizony, hogy nem.
A szépség, a teljesség, a harmónia a szemünkbe csalja a meghatottság, az alázat és hála-adás könnyeit; a boldogan féltést, hogy sose-legyen-rosszabb, hogy bárcsak-örökkön-örökké-tartana-a-pillanat; és az együttérzést azzal a korábbi önmagunkkal, aki talán évekig várt erre vagy arra.
Az álnokságot, a hazugságot, a gyávaságot meg jóval könnyebb elviselnünk, ha "fel sem vesszük", legalábbis ezt kommunikáljuk a világ, és önmagunk felé. Nevetünk - hogy ne sírjunk. Nevetünk, hogy ne kapjunk gyomorfekélyt a bennmaradó feszültségtől; nevetünk, hogy jobb legyen tőle; nevetünk, mert úgy akarunk tenni, mint aki nem is érti, mi történik valójában. A nevetés a távolítás eszköze olykor. De sokkal jobb eszköz, mint a rágódás, önemésztés, ebben biztos vagyok. A nevetés jó nyugtató.

Hiszem, hogy minden érzésben benne van az ellenkezője is: a boldogságban a félelem a veszteségtől; a fájdalomban az öröm a megtisztulás felett; a félelemben a remény a jobbra; a haragban az érlelődő megbocsájtás.
Számomra az önfeledtség és a teljesség érzése talán az egyetlen ilyenfajta polaritásoktól mentes érzések-érzelmek. Talán ezért vágyom rájuk olyan veszettül-nagyon! De hiszem, hogy mihelyt elfelejtek majd irgalmatlanul vágyakozni utánuk, hamarost az ölembe pottyannak.
Hiszen a rettentő-erővel-fogásban is mindig benne van az elejtés, az elvesztés, és a laza könnyedségben is az erős tartás, nemde?

Fontos


Nekem fontos, hogy gyorsan; Neki fontos, hogy precízen.
Nekem fontos, hogy finomat; Neki fontos, hogy sokat.
Nekem fontos, hogy időben; Neki fontos, hogy ráérősen.
Nekem fontos, hogy összeillőt; Neki fontos, hogy tisztát.
Nekem fontos, hogy lelkileg; Neki fontos, hogy reálisan.
Nekem fontos, hogy elmondjam; Neki fontos, hogy megtegye.
Nekem fontos, hogy elfelejtsem; Neki fontos, hogy emlékezzen.
Nekem fontos, hogy elfogadjam; Neki fontos, hogy keresztülvigye.
Nekem fontos, hogy leírjam; Neki fontos, hogy legyen, amit nem írok le.
Nekem fontos, hogy rendben; Neki fontos, hogy kéznél.
Nekem fontos, hogy elégedett; Neki fontos, hogy boldog vagyok.
Nekem fontos, hogy Vele, Neki fontos, hogy velem.

Ezért aztán Nekünk fontos a kompomisszum.

BarátNŐK

Be kell vallanom, sosem voltam az az echte csajos lány. Kis koromban - persze voltak Barbie babáim is - leginkább építőkockákkal játszottam ("-Fehőkarclót építek, de nyugi Anyu, van építési engedélyem!"), és alig lehetett elvonszolni egy-egy építkezés mellől ("-Anya, még maladjunk, mel nézem a lejzejt!"; értsd: rejzert). Vízitúrán még 11 évesen is néztek fiúnak (persze-persze a rövid haj miatt biztosan); voltam osztály-csapatban foci-kapus; én futottam a lejobb időt rövid távon; egyedül másztam osztálykiránduláson a sziklára, ahová csak a srácok tudtak, és valahogy úgy alakult az életem, hogy mindig 3 fiú-barátra jutott 1 barátnő.
Valamiért jobban is kijöttem az ellenkező neműekkel, mint a csajszikkal. Értettem az észjárásuk, a kihívásaik nekem is azok voltak (Így tanultam meg elengedett kormánnyal biciklizni.), érdekeltek a témáik, és biztonságban éreztem magamat mellettük; míg a lányok fölé gyakran kellett óvó szárnyakat terjesztenem (és kézenfogva vinni őket wc-re a sötétben), és gyakran egyáltalán nem értettem, hogy mit miért tesznek, vagy gondolnak.
Mikor Dávid egy rövid időre a családomba került, a már megüresedett helyemre, akkor persze a szüleim osztatlan lelkesedéséből rádöbbentem: titkon, legbelül talán fiúnak készültem; ez jól magyarázná a vízitúrázást (ahová Apu vitt először, amiért csakis köszönet illeti), a mindenhez érteni akarást, és talán még a maximalizmust is.
Vénségemre - és ahogy fokozatosan egyre könnyebben, és plasztikusabban fogadom el saját nőiségemet és nőiességemet - viszont igenis egyre nagyobb igényem mutatkozik a női társaságra; a csajos lelkizésre; a pizsama-partira; a közös vásárlásra-főzésre-rendezkedésre; arra a fajta együttérzésre és gondoskodásra, amire csak egy másik nő képes. Talán éppen azért, mert már nem érzem kényszernek, hogy tökéletesnek és sebezhetetlennek mutassam magamat.
És - nyilván önbeteljesítő folyamatként, azaz bevonzom - ezzel párhuzamosan egyre több barátnővel válik közelebbivé, meghittebbé a barátság; egyre inkább értem, hogyan kell egy ilyen emberi kapcsolatot építeni; mivel ártok és mivel segítek; milyen nagyon klassz programok adódnak, amikbe bizony csak lányokkal érdemes belevágni (pl.: shopping az outletben...), és még sorolhatnám. Kezdek képes lenni arra, hogy hozzáidomuljak a környezetemben élő nőkhöz - vagy ami még valószínűbb, hogy akaratlanul hozzájuk hasonlóvá alakulok, alakít az élet és a tapasztalat.
Nagyon jó érzés itt a blogon is látni, hogy egyre több női rendszeres olvasóm van. Ezek szerint az írásaim Nektek, Nekik is mondanak valamit, talán elindítanak egy-egy gondolatot.
Egyre jobban úgy érzem: nőnek lenni nagyon jó; és ebben tetemes szerepet vállal egy-egy nagyon-beszélgetős teázás valamelyik nőszeméllyel. Valamelyik Barátnőmmel.
Köszönöm Nektek az élményt!

2010. szeptember 20., hétfő

Mit érdemel az a bűnös...?

...aki az ezredik látogatóként jelenik meg a "Látogatottság-mérő"-n?
No lássuk csak...Mit szeretnétek? Fel tudok ajánlani citromos gössert, túró rudi gurut, mekis jegeskávét, home-made személyre szabott virtuális képeslapot, nemez-fülbevalót vagy karkötőt.
Aki az ezredik, az még választhat is, rendben?
Csak kommentelje ide :)!

Fájdalom

Voltatok már úgy vele, hogy tudtátok: valami nagyon fájni fog (mert úgy szokott, az a törvényszerű, azt mesélték), és ebbe annyira belelovaltátok magatokat, hogy képtelenek voltatok megnyugodni?
És - ellenpontként - voltatok már úgy, hogy elhatároztátok: irreláisan féltek valamiféle fájdalomtól, pedig szükségtelen; ígyhát vettetek egy mély levegőt, és eldöntöttétek, hogy ez most NEM FOG FÁJNI?
Régebben migrénes fejfájásom volt, úgy havonta. Aki ismeri, tudja, hogy mit jelent a migrén: akár napokig kb. lábra sem tudsz állni, annyira fáj. Havi rendszerességgel másféle fájdalmak is kínoznak - ezt eddig nem sikerült olyan jól kezelni, mint a fejfájást.

Hiszem azonban, hogy minden fizikai fájdalomnak lelki, az adott területhez kapcsolódó pszichés alapja van. Ha a torkom fáj, akkor mondanék még valamit, amit nem lehet, vagy épphogy nem szeretnék valamiről beszélni; ha a fülem, akkor nem akarok halanni valamit; ha a fejem, akkor az engem foglalkoztató gondolatoktól teljesen kikészülök, és így tovább.
És épp emiatt, ha a hozzáállásomat, a szemléletemet megváltoztatom egy-egy téma viszonylatában, és tudatosan készülök fel az adott fájdalomra, megpróbálva belül, lelkileg ellensúlyozni az okát, "megbeszélni magammal", hogy erre a fájdalomra már semmi szükség, mert a problémát a testem jelzése nélkül is tudatosítottam és dolgozom rajta; akkor a fájdalom meg sem fog jelenni. Mert nincs értelme, funkciója.

Ha pedig valami mégis fáj, annak érdemes méginkább utána nézni, és feltárni, vajon mit akar jelezni. A testünk sokszor olyan tényekre vezet rá, amikre gondolni sem mernénk. Kiköveteli az őszinteséget önmagunkkal, és a tudatosság útjára vezet bennünket.
De természetesen csak akkor, ha hallgatunk rá. Máskülönben néha egyszerűen makrancosnak tűnik...

Ablakmosás

Szögezzük le: nagyon-nagyon utálok ablakot mosni.
Új építésű házban, vagy frissen cserélt ablakok esetében kicsit kevésbé; régi szar nyílászárók esetében sokkal inkább. Namármost itthon az utóbbi van.
Talán ezért is tartott kb. egy évbe, mire újra rávettem magamat, hogy megtisztítsam az ablakokat. Na nem kell egyből félreérteni, és gratulálni; nem vagyok még túl rajta, csak a nappliban pucoltam meg 1 azaz egy ablakot.
Most ki lehet rajta látni, és ömlik be rajta a simogató napfény.
Mondanám, hogy megérte, ha nem tudnám, hogy még 5 ablaknyi anyázás áll előttem.
De a végén kinevezem magamat nap hősének. Mert megérdemlem.

Teknőc-szex

Mint tudjátok, háztartásunkban mellettünk, a rengeteg plüss-medve, és megszámlálhatatlan porcica mellett más állatok is élnek. Nevezetesen Brúnó, Gréta, Bendegúz és Flóra, a négy teknőc.
Brúnó és Gréta tarajos-, vagy király-teknőcök, Bendegúz és Flóra sárgafülű ékszertekik.
Mivel Brúnóék már elég nagyok/öregek, másfél éve megvannak, nézegettük, olvasgattuk, hogy vajon mikor lesznek kisteknőceik. Az állatorvos megnyugtatott, hogy csak akkor, ha teszünk be az akváriumukba homokos részt, ahová tojást tudnak rakni. Erre pedig sajnos még nincs elég hely a lakóhelyü(n)kön.
Mindemellett az idősebb teknőc pár félreérthetetlen dolgokat művel időnként. Többek között ebből jöttünk rá arra is, hogy Gréta a fiú és Brúnó a lány. Van ilyen.
A teknőcöktől pedig van mit tanulni. Állítólag gyakran órákig "élvezkednek" összetapadva.
No, ilyet azért mi még nem láttunk. De én sem szívesen szerelmeskednék tovább a helyükben, amikor egy ember beront a szobába, és felkapcsolja a villanyt.
Lehetséges, hogy belülről kezelhető redőnyt kellene szerelnünk a kuckójukra? Vagy elég lenne egy "Ne zavarjanak!" tábla, amit időnként kiragasztanak?
Egyben teljesen biztos vagyok: a teknősöknek (is) joguk van a szerelem zavartalan kiteljesedéséhez.
Mindemellett kiváncsi vagyok, hogy fog reagálni a nyelviskola-vezetés, amikor bejelentem: azért késtem, mert nem mertem elmozdulni a kanapéról, nehogy megzavarjam az épp beteljesülő teknőc-románcot...

Nézőpont kérdése


Lazítani, bizony tanulnom kell. Elengedni, ami nem kell nekem épp, legyen az nehézség, feladat, emlék, bármi. Koncentrálni arra, ami meg fontos ott, abban a pillanatban. És nem foglalkozni semmi mással.
Na ezt kell nekem megtanulni. Bár ez kicsit olyan, mint a "Ne gondolj a lila elefántra!". Minél jobban akarod, annál kevésbé megy. De azért majd dolgozunk rajta...Első lépésként a mindenféle görcsök méginkább elengedésén.
És ha odafigyelsz, és a szívedet a szép, a finom, a boldog dolgokra nyitod ki, nem arra a pár nehézségre vagy kétségre, akkor boldog leszel te magad is, és az elégedetlenségnek mégcsak a szele sem érint meg. No, ez kellene nekem, erre vágyom én.
A pohár meg félig tele van. Nem nyitok vitát.

Tanítómesterekről

Egy jó ideje tervezem megírni ezt a bejegyzést, csak fontolgattam-alakítgattam, melyik végéről fogjam meg. A billentyűket is szelídebben püfölöm ma, valami változik, valami érik bennem.
Vannak az életnek tanítómesterei. Vallom, hogy mindenki, akivel csak kapcsolatba kerülünk, valamilyen módon az. A legkisebb, a legügyetlenebb, a legarrogánsabb, a legtaszítóbb is. Ha jobban mögéjük nézünk, olyasmiket fogunk látni, amiről igenis érdemes elgondolkodnunk magunknak is - vagy boldogan nyugtáznunk, hogy ezen mi már túlvagyunk.
Persze vannak kifejezetten - a szó didaktikus értelemben vett - tanítómestereink szintén. Aki, ha nem is céljuk, hogy okítsanak, olyan szájbarágósan csinálnak valamit - a szó elfogadható értelémében - jobban, vagy egy magasabb szinten, hogy nem tudunk nem figyelni rájuk, nem lehet nem tanulni Tőlük. Mert akár akarod, akár nem, végül este, az ágyadban mégis elgondolkozol, hogy "Basszus ez nekem miért nem sikerül így?".
Úgy gondolom, a fenti teória fokozottan érvényes a világ szellemi, lelki, spirituális dolgaira. Ezekben csakis olyanoktól tudunk tanulni, csakis olyanok praktikáit és tanításait tudjuk megszívlelni, akiket magunk fogadunk el egy-egy területen a szellemi-lelki vezetőnkké. A dolog tehát csakis önkéntes alapon működik.
Vegyük példának a pszichológust. Amikor Izához jártam, mindig változott, hogy milyen időközönként találkoztunk. Az határozta meg, hogy megítélése szerint az adott előrehaladásunk hogyan igényli. Ennek alapján beszéltünk meg új időpontot. A találkozásaink vége felé viszont egyre kevésbé éreztem magamat komfortosan a helyzetben, bár nem is tudtam igazán megmondani, miért. Az eddigi utolsó alkalomra úgy mentem el, hogy a végén kérni fogom, hogy ne beszéljünk meg új időpontot. Nem kellett kérnem - Ő is ezt ajánlotta. Tegnapelőtt újra felhívtam, fél év után. Most úgy érzem, megint készen állok tanulni Tőle.
Úgy gondolom, az önismereti tanulás nehéz, és néha komoly lelki erőforrásokkal járó feladat. Sokáig magát a tényt sem vagyunk hajlandóak elfogadni, hogy bármilyen hiányosságunk lenne etéren. A fel- és elismerés persze már nagy lépés, de hangsúlyoznám, hogy ez az a terület, hogy igenis hiszek a lifelong learning, az élethosszig tartó tanulás létjogosultságában.
Ahogy abban is, hogy a legtöbben először nagyon utáljuk, és fröcskölő mássalhangzókkal szidjuk az így-úgy megtalált tanítómestereinket. Ugyanis nehéz, fájó, elgondolkodtató és nyögvenyelős tettekre ösztönző, amit általuk megtapasztalunk. Meg kell mozdulnunk, erőfeszítéseket kell tennünk miatta; át kell értékelnünk és újra kell gondolnunk a fényében. Ez pedig nem fér össze a testi-lelki lustasággal; az önelégültséggel; rövid távon még az instant sikerélménnyel sem. Mert ezek a sikerek csak hosszú távon válnak láthatóvá, kézzel foghatóvá.
Méginkább dühösek vagyunk akkor, ha a tanítómester merev gerinccel állja a képzelt ellenszenvünk és gúnyos kötözködésünk áradatát. Fennsőbbségesnek is érezhetjük, de idővel - mikor hosszabb, mikor rövidebb idővel - felismerjük, hogy csupán átlátja a bennünk zajló folyamatot, talán még együtt is érez, hiszen az önismeret útja nehéz, pláne egy-egy nagyobb rácsodálkozás, "szintlépés".
És általában csak ezt felismerve hagyjuk abba a sárral sárosan dobálózást, és tekintünk az őt megillető tisztelettel és megbecsüléssel a másikra.
De az igazi tanítómester nem veszi ezt rossz néven, és kész számunkra bizonyítani a jószándékát, hiszen mindez maga a tanulás útja.
A legjobb pedig, amit mi magunk tehetünk, hogy mielőbb felhagyunk azzal, hogy a Tanítómestereink mellett kicsinek, tehetetlennek és elhagyatottnak érezzük magunkat; hogy legjobb tudásunk szerint felnövünk az általuk lehetővé vált újabb feladatokhoz és kihívásokhoz; és hogy megpróbálunk a "kisebbekkel", a gyengébbekkel, az egyel "alacsonyabb szinten" lévőkkel hasonlóan fair és hasonlóan türelmes tanítók lenni.

2010. szeptember 19., vasárnap

Köz-vélemény

Lezárult a "Mitől ragad az USB-csatlakozó?" kérdésben folytatott közvélemény-kutatásom.
Az eredményekből az alábbi következtetéseket vontam le:
  • Jól tudjátok, hogy szenvedélyesen szeretem a jegeskávét.
  • Tisztában vagytok vele, hogy hajlamos vagyok hirtelen mozdulatokat tenni ha elgémberedett a lábam.
  • Elhiszitek, amikor azt füllentem Nektek, hogy rendszeresen takarítok - bár ez újabban kezdi fedni a valóságot.
  • Mindemellett csakis egy valaki van tisztában az igazi-Viki-személyiséggel, aki igaz, hogy lerúgja a teát az asztalról, de azonnal letörli az érintett technikai berendezést, nehogy Zoli észrevegye, mert akkor...
Mert akkor azt mondaná: "Jaaaajj, hát Te már megint hamar-állat voltál!"
Bármennyire kedves a kijelentés, legbelül gyakran bánom, hogy hamar-állat vagyok, nem megfontolt, precíz és körültekintő, mint Ő.
Bár igaz, ha nem csuk oda anno a Tesco-ajtó, talán belém se szeret...

Párkeresés


Nos, valahol mélyen, legbeblül azért sejtettem, hogy egyszer újra beköszönt az életemben ez a szakasz. Elegendően sok tapasztalattal a hátam mögött éreztem: az élet körforgása nem áll meg, vannak feladataink, amelyekkel újra és újra szembesülnünk kell.
Mindemelett szögezzük le: alapvetően nem szeretek párt keresni. Vannak persze benne izgalmas tényezők. A várakozás, hogy vajon ez lesz-e a megfelelő; aztán vannak bizonyos momentumok: illatok, tapintások, harmóniák; amik miatt úgy érzed, mégis érdemes. No és - nem utolsó sorban - a végső eredmény, az érzés, hogy minden a helyére került, hogy a jövő ügye újból rendezve van - legalábbis egy jó ideig.

Időről időre ugyanis - ezt már biztosan tudom - muszáj párt keresni a zoknik között a mosógépben.
Vagy Ti nem erre gondoltatok? :)

2010. szeptember 18., szombat

Szólásmondások Zolitól


Zoli tegnap, nagyon fáradtan úgy döntött, hogy ő most új közmondásokat fog gyártani. Íme:

  • Nézek, mint macok a rétest.
  • Úgy szorítlak, mint kezdő macok a szendvicset.
  • Nézek, mint macok a hernyóra.
  • Menjünk, mint macok a jégre! 


Ha még lesz több, feltétlenül szólunk, ne féljetek!

A jogdíjtól pedig ő is eltekint.

2010. szeptember 17., péntek

Honvágyas boldogság

Mindeddig úgy sejtettem, hogy a honvágy nem valami pozitív életérzés. Hiányzik az otthonunk, a szeretteink, a megszokott tárgyaink, rutinjaink. Borzalmas lehet huzamosabb ideig elszakítva élni a nagybetűs OTTHONunktól.
Azt viszont - pláne a kb. egy hete megfogalmazott bejegyzésben leírt érzéseim miatt - remélni sem mertem, hogy valaha is honvágyam lesz ide, Csepelre, a Panel utca gyökkettőbe, a porcica-falkák és mosatlan ablakok közé. A horvátországi nyaralás-párterápia előtt pedig - bevallom - azt is nehezen bírtam elképzelni, hogy nagy nehézséget fog okozni, ha egyetlen este külön helyen, külön városban kell aludnom Zolitól.
Jelentem, okozott. Jelentem, orvosoltam. Most itthon ülök a kanapén, megtérvén az utolsó busszal, és mosolygok azon a néha kishitű lányon, aki vagyok.
Mert elég volt a lakásnak pár napi takarítás és rendszerezés, hogy percről percre közelebb dolgozza magát (vagy dolgozzam "őt") a szívemhez; és elég volt a szerelmünknek egy két adag tiszta víz a poharakba, és némi kölcsönös tolerancia, hogy bizony megint ne bírjuk ki egymás nélkül.
Azt meg még mindig fejből tudom - az otthonról menekülős évek hagyatékaként - hogy mikor jön az utolsó busz Pestre.
Úgy érzem, ma HAZAértem.

Habcsók

Ma habcsóknak öltöztem.
Alapvetően nem szeretem az ilyesmit, de ma megtetszett.
:)

A véletlenek furcsa természetéről


Nem tudom pontosan, mióta nem hiszek a véletlenekben. Bár korábban is alakították az életemet sorsszerű együttállások, végérvényesen azt hiszem, hogy Zolival való megismerkedésünk tette fel a pontot az i-re.
Csak egy pár jut az eszembe ezekből a sorsfordító kombinációkból - próbálom összegyűjteni a lehető legtöbbet.

1. Munka: Mint tudjátok (ugye tudjátok?), bármenniyt is morogk néha, szeretem a munkámat. Hogy hogyan találtam? Iwiw-es apróhirdetésben...Az ott talált kondíciók tetszettek, írtam egy emailt hétfőn a hirdetőnek. Ő kedden válaszolt, hogy találkozzunk csütörtökön. Kiderült, hogy egy egyetem egyazon épületében tanulunk - így aztán a hangot sem volt nehéz megtalálni vele. Még aznap megnéztem egy óráját - majd szólt, hogy ő most mégsem tudna felvenni, de egy másik kolléganő szerinte igen. Egy 7-es buszozással később Ildikó Nekem szegezte a kérdést, hogy lenne-e merszem belevágni, és elmenni a vasárnap induló, amúgy pedig horribilis árú tanfolyamra - én pedig igent mondtam. Tehát még azon a héten megkezdődött a képzésem azzá, ami most vagyok.

2. Család: Dáviddal való jó kapcsolatomat vallom, hogy egy érdekes összerezgésnek köszönhetem szintén. Ő 11 éves lehetett, én pedig 17 voltam. Ő maga alatt volt, én meg segíteni szerettem volna. És emiatt egy olyan helyzetben, ahol mindenki "A" megoldást ítélte volna helyesnek a gyerkőc számára hasznosnak, én gondolkodás nélkül, intuícióból a "B" opciót kezdtem feszegetni. Ezzel bizonyítottam neki először mindazt, ami a testvérségünk lényege. És ez győzött meg arról is, hogy nem vakvágyány számomra a pszichológusi pálya.

3. Szerelem: Van egyfajta múltam, ami alapján nem nagyon volt várható, hogy 2009. májusában a holtodiglan-holtomiglan párommal fogok hazatérni Hatvanból. Emellett bosszantott, hogy az utolsó pillanatban szóltak: hozzam a sátram - ami így már csak a gurulós bőrönd külsejére aggatva fért el a hálózsákkal és a matraccal egyetemben. A táborba érvén, és megtalálva a sátrazásra kijelölt helyet - ahová a füvön keresztül huzkodtam a gurulós bőröndöt - épp elkezdtem beszélgetni a velem szomszédos sátor ismerős lakójával, amikor odajött hozzám a kettővel odébbi srác. Kb. így zajlott a beszélgetés:
 - Z: Szia, mi azt hiszem, ismerjük egymást!
- V: Szia! Öööö, honnan is?
- Z: Ez most bután fog hangzani, de együtt táboroztunk gyerekként.
- V: Öööö, igen? Hol?
- Z: Többfelé is. A M. Tamással.
Ez volt az a pont, ahol (Tamás nevének hallatán) kikerekedett a szemem, majd hirtelen Zoli nyakába ugrottam, és adtam neki az ölelés mellé két nagyon cuppanós puszit is, megerősítendő, hogy akkor mi "földik" vagyunk. Nem nagyon értette, de nagyon tetszett neki.
Majd felocsudva az első ámulatból megkérdeztem:
- V: De mégis, hogy ismertél meg ennyi év után?
- Z: Még mindig annyi cuccod van, hogy alig bírod el!
Pfff! Ez azért egy kicsit felületes indok arra, hogy tagadjuk a sorsszerűséget, nemde?
És akkor még nem beszéltem arról, hogy ily módon hogyan kerültem közel a majdani szakdolgozat-témámhoz, és ezáltal még ki tudja, mihez.

Véletlek márpedig nincsenek - ahogy boszorkányok sem. Mindemellett azonban úgy gondolom, a sorsunk a saját kezünkben van, és tudatos sors-alakítás igenis létezik. Ezt úgy is mondhatnám, hogy kacskaringós és el-elágazó utainkon meg kell találnunk a sorsszerűségek megfelelő "hullámát", hogy meglovagolhassuk őket.
 Ahogy Anyu szokta mondani egy-egy átpuskázott-lenembukott vizsgám, vagy egy jól kihúzott tételem után: "A Szerencse tudja, ki mellé szegődjön!" 

2010. szeptember 16., csütörtök

Élettapasztalat


Bizony mondom Néktek, a wc-deszka nagyon fontos lakberendezési komfort-kellék,
de erre csak akkor jövünk rá, amikor már kidobtuk.

A jogdíjtól persze most is eltekintek.

Állati beszéd

Vélem, egy ember jó mércéje, hogy hogyan bánik - alkalmasint hogyan beszél - az állatokkal.
Nos, mi így:
  • Maradék állat legyél! (by Viki, a horvátországi szálláson a kutyusnak)
  • Nicht ugrálieren! (by Viki, a teknőcöknek)
  • Ne szőrhölj! (by Zoli, a kutyákoknak)
  • Ne rázzad a nyálad! (by Zoli, Bohun kutyának)
  • Jaj, de buflák állat vagy! (by Zoli, a kutyáknak)
  • Most miért csapkolódzol? (mindketten a teknőcöknek)
Érték-ítélet nincs. Döntsetek Magatok!

Holnap-holnap-holnap

Ma még kitakarítok. Ma még rendet teszek. Ma még fel is mostam, de előtte persze fel is porszívóztam. Ma még bemegyek tanítani, és ígérem, lelkesen fogom tenni. Egészen komolyan mondom. Talán ma még pihenek is eleget. Hogy aztán...

Hogy aztán holnap korán felkeljek Zolival együtt; sietve készüljek, és Vele menjek reggel a kiállításra; fényképezzek egy csomó gyönyörűt, amit majd Ő fel tud használni; vonatra szálljak vagy buszra, és hazarobogjak Anyuékhoz; és csajos-kávézzunk amíg lejár Apu munkaideje is. Görög kajákat főzzünk a nyaralásuk tiszteletére, fénykép-mutogatás közben és Fehérváron aludjak. Hogy holnap olyanokkal legyek, azt tegyek egész álló nap akiket és amit nagyon-nagyon szeretek!

Nincs ebben semmi különös, nem igaz? :)

Félreérzés


Nem, a címben nem elgépelésről van szó. A címadás tudatos - majd meglátjátok, hogy miért.

Egy negyed órája lehet annak, hogy a következő telefon-beszélgetés lezajlott:
V: Szia, nem zavarlak?
Z: Nem, mondjad csak!
V: Szóval csak azt akartam, hogy...
Z: De akkor mondd!
V: Azt történt, hogy...
Z: De mondjad! MONDD CSAK!
Ezen a ponton letettem. És azt éreztem, hogy Zoli valamiért ideges rám - ki tudja miért. Ideges, mert már másodszor hívom fel ma; mert nem nyögöm ki megfelelő sebességgel a kívánt információt; mert bal lábbal kelt, mit tudom én. Csak azt "tudtam" nagy pontossággal, hogy Zoli haragszik rám.

Namármost az életem során tele voltam, és sajnos még vagyok is ilyen, és ehhez hasonló félreérzésekkel. Amikor senki nem mondja ki, amitől tartok; én mégis kvázi belelátom a sorok közé. És már előre marcangolom magamat. És már eleve kattogok azon, hogy mi lesz a következő képés, ha az általam érzett "tény" kibukik.
Aztán persze - rendszerint melléfogok. Mert Zoli nem dühös. És Anyu nem gondolja, hogy mocsokban élünk csupán amiatt, hogy most épp nem volt időm takarítani. Meg Balázs sem utál, amiért elfelejtettem lemondani a találkozást. És még sorolhatnám.
Ezek a félreérzések részemről nyilvánvalóan a túlfejlett önkritikai (meg önbüntető) hajlam eredményei. Nagyon sokáig az volt az alapállásom, hogy ha bármi gond van körülöttem, akkor annak én vagyok az okozója - függetlenül a realitásoktól.
Ez a hozzáállás persze gyakran könnyebbségeket szül, mert
  • nem kell kiállni a saját igazunk mellett, szembehelyezkedve az általunk fontos személyekkel
  • nem kell mások erőforrásaira aspriálni a probléma-megoldásban, elegendő a saját energiákat mozgósítani
  • később feljogosítva érezhetjük magunkat a mártírkodásra, az önsajnálatra a mások hibáiért való "önzetlen" felelősségvállalásért
Namost le kell szögeznem, hogy az utóbbi időben módszeresen - és Zoli legnagyobb örömére és támogatsával - próbálok leszokni arről a baromságról, hogy félreérezzem mások megjegyzéseit, megnyilvánulásait, viszonyulásait. Egyre több körülöttem élőről tudom, hogy azt mondják egy az egyben, amit gondolnak: ha büdös a szám, akkor azt; ha imádnak valamit bennem, akkor azt. Ígyhát nincs értelme mögéjük képzelni a tűzokádó sárkányt, amíg azt nem mondják...
Könnyebb így az élet nekem is - a Többieknek is. Lehet, hogy Jóanyám is erről papol egy ideje; és valószínűleg ennek az egymás-mellett-elbeszélésnek volt az eredménye nagykamasz koromban a folyamatos sértődöttség és rossz hangulat otthon.
Nem baj, túl vagyunk rajta.
Én már - úgy érzem - lassan fejben is. Aztán hogy a tettek mikor követik a rációt? Na, azt majd meglátjuk!

5 perccel ezelőtt:
V: Szia, Kedves!
Z: Szia, Picim!
V: Eltörött itthon a wc-deszka. Kidobtam, mert már használhatatlan. Hazafelé légyszi vegyél egyet, mert addig nem lehet ráülni a wc-re.
Z: Okés, sajnálom, de akkor majd veszek!
V: Köszi! És bocs, hogy letettem, csak nem értettem, miért sürgetsz.
Z: Semmi gond, tudom, hogy fáradt vagy, csak itt meg pörögnek az események, és nem értettem, hogy miért nem mondod már.
V: Jah, hát igen, álomkórós vagyok még. De semmi baj. Puszillak!
Z: Puszi!

:)

Ma valamikor 16:03 magasságában - bezárván a gmail-es fiókomat, és kilépve a nappali fénybe - felszállt egy piros léggömb a lelkemben.
Esztelenül régóta ott volt észrevétlen, mégis szorongatta torkomat, tüdőmet, most pedig kecsesen irányt vett a végtelenben, fel.
És hirtelen úgy éreztem egy pillanatra, hogy mázsákkal lettem könnyebb, és talán évekkel fiatalabb.
Köszönöm a segítséget a Valakinek, akinek jó része volt benne!

2010. szeptember 14., kedd

Egy gonddal kevesebb

A héten másodszor fordul elő, hogy a normálisan, hűtőben tartott ételeket a szavatossági idő lejárta előtt kell kidobnom - felismerve, hogy romlottak.
Az első egy doboz méregdrága mascarpone-sajtkrém volt - még szerencse, hogy lenyaltam a kanalat, amivel a lábosba szedtem, és megéreztem a keserű utóízt, különben az étel menthetetlen lett volna, vagy ami még rosszabb: újabb gyomorrontás söpört volna végig a családon...
Ma pedig egy kiló csirkemell lett az enyészeté: tekintve, hogy a szagától már megundorodtam, úgy ítéltem meg, az eset menthetetlen.
Tuti biztos, hogy áramszünet volt mostanság az Auchan-ban. Csak kérdem én: akkor miért adják el ezeket a termékeket, mintha mi sem történt volna. Mi van, ha nem veszem észre a problémát, mert öreg vagyok, vagy vak, vagy nem érzek ízeket és szagokat, vagy egyszerűen csak nem figyelek oda eléggé?
Nem szeretnék kizökkenni az eddigiekben is jól bevált, és lelkileg meglehetősen tehermentesítő nyugodt, békés, megértő hozzáállásomból, de ez most egy kicsit túlságosan sok volt nekem.
Az időmmel játszó fűtésszerelőkről amúgy nem is beszélve.
Mindegy, egy gonddal kevesebb: nem kell főznöm, mert nincs miből, ígyhát mehetek takarítani a melósok után!
Üdv mindenkinek, aki hasonlóan toleráns, belenyugvó és megértő!

Ps.: Nincs valakinek egy vérnyomáscsökkentője???

A boldogságról


Hiszem, hogy a boldogság képessége eredendően ugyanúgy öröklődik, mint a szemünk színe, vagy a modorunk. Egy gyermek - egy ember élete a fogantatása pillanatában kezdődik (és nem, nem emiatt vagyok abortusz-ellenes) legalább olyan értelemben, hogy az édesanyjával történő eseményeknek, a anyát érő élményeknek ő is tanúja, megélője, részese. Az édesanya szubjektumán szűri át az történéseket - ahogy a táplálékot is ilyen módon kapja. Emiatt úgy gondolom, hogy az édesanya első 9 hónapnyi viszonyulásai az élet dolgaihoz alapjaiban határozzák meg a majdan felnövekvő ember hozzáállását és szemléletét - s ezzel együtt a boldogságra való képességét, "hajlamát" is.
Megrázó, amikor a pszichológus azt kérdezi az ember lányától: "Te tulajdonképpen mikor döntötted el, hogy már nem leszel boldogabb az életben?" Megrázó, mert mindaddig fel sem tűnik az embernek, hogy eldöntötte. Azután, ha végiggondolja, valóban úgy élt addig, mint aki már nem lehet boldogabb. A válaszok, a szembenézés pedig általában a megoldást segítik. Persze szembenézni, megérteni rövidtávon mindig nehezebb, mint elsiklani a dolog fölött.
Ha az ember magzat korában úgy dönt: ő értéktelen, vagy mások kínjának, gondjának a forrása - nem kell ehhez szívtelen, nemtörődöm édesanya - elég a rossz gazdasági helyzet, családi problémák, létbizonytalanság, betegség, akármi - az tengernyi frusztrációhoz vezet a későbbiekben. Az iskolában nem érti, miért nem elégedett soha önmagával - dacára, hogy minden társánál jobban teljesít. A barátok csak úgy zsonganak körülötte - mégis magányos, nem találja a helyét. A párkapcsolatokban sosem elégedett, kiegyensúlyozott; hiszen minduntalan azt érzi, egy másik ember nem lehet boldog egy ilyen közeli, szimbiotikus kapcsolatban vele - ahogy az édesanyát sem érezte annak még a pocakból.
Felismerni sem egyszerű egy berögződött visekedés- és gondolkodás-mintát - még kevésbé egyszerű változtatni is rajta. Hosszú évek önmagunk által bevonzott élményei, tapasztalatai fals igazolást jelenthetnek a működésmódunkra - így a változás veszélyesnek és ésszerűtlennek tűnik. A mókuskerékből való kilépéshez önbizalomra és külső támogatásra van szükség - így általában csak tudatosan élő felnőttként jön el. Ha egyáltalán eljön. A másik nehézséget a támogató, pszichésen érettebb, vagy legalábbis megfelelő én-tudatossággal rendelkező partner bevonzása - azaz be-nem-vonzása - jelenti; hiszen állandó félelemmel és bűntudattal igencsak nehéz, és nagyban a szerencsén múlik egy ilyen pár meghódítása és megtartása.

Mindazonáltal ezt az ördögi kört lehetséges megtörni - ha nem várunk csodát, ha képesek vagyunk szembesülni, küzdeni, megbocsátani és várni. Úgy gondolom, a pszichés gyógyulás egyik legfőbb eleme a türelem. Alapokig kell rombolnunk egy házat - az énünket, majd újra kell építenünk a kedvünk szerint - úgy, hogy közben benne élünk.
Mindazonáltal ez a küzdelem sokkalta könnyebb, és kevésbé fájó, mint ellenkező esetben a mindennapok kilátástalan harca. Egyszerűbb, hiszen van célunk - szemben a megfelelési kényszerből elkövetett örökös teljesítmény-küzdelemmel. Egyszerűbb, hiszen van vége, ha hosszas munkára is van szükségünk addig - nem úgy, mint a biztonyítási vágy örökös harcának. Egyszerűbb, mert a környezetünk - a pszichésen felnőtt, magas fokú tudatossággal rendelkező környezetünk - jó része társul szegődik mellénk az értelmes, érdemi küzdelemben; egyre több támogatást, segítséget, pozitív visszajelzést kapunk - szemben a mindig elégtelennek érzett sikerélménnyel.
Végül pedig: egyre boldogabbak leszünk, a szó legegyszerűbb, legtisztább értelmében. Könnyebb lesz felkelni reggelente, és könnyebb lesz megvívni a harcokat az élet hatáskörünkön kívül eső nehézségeivel. Amit korábban nem hittünk, hogy lehetséges - a felhőtlen kacagás, önmagunk teljes átadása egy-egy tevékenységnek vagy élvezetnek, a sors igazságtalanságainak egyszerű elviselése - mindennapossá válik.
Kibontakozik egy teljes, és nagybetűs ÉLET. Olyannak, amilyennek csak szeretnénk.

Dobozok

Mit tagadjam, na, szeretek dobozolni.
Rémes módon kellemetlenül érint, amikor a dolgok össze-vissza egyveleget képeznek polc- és lakás-szerte.
A dobozok persze nem mindig nyerőek. Általában beléjük pakolok jól, azután elfelejtem, hogy melyikben mi van; így az végérvényesen a feledés homályába vész.
Pont ezért Zoli nem szereti a dobozokat. Rémesen utálja őket. Pláne, ha egymás mögött vannak; és ahhoz, hogy megmozdítsa az egyiket, el kell húznia a másikat is.
Dobozokra mindemellett szükség van nálunk. A panelbe Zoli nem fúr; így a fali szekrények elhelyezése tehát esélytelen. Maradnak a komódok - és nyitott polcaikon a dobozok.
Ha nagy leszek, polcrendszerem lesz.
Addig meg dobozolok.

2010. szeptember 13., hétfő

Misztikus-transzcendens bizgerencs

2010. szeptember 13., Budapest.
18:12 Sms Frodónak a Stadionok metrómegállóból. Találkozni kéne.
18:17 Metróról leszállás után Frodó rám köszön az állomáson. Kérdőre vonom, de nem kapta meg az sms-t. Sajnos rohan. Majd máskor kávézunk.
18:19 Sms Frodónak az élet misztikumáról és humorérzékéről.
Sose futottunk még össze véletlenül Budapesten.
Vagy nincsenek is véletlenek?

Béke Szigetén

Este 6 óra magasságában hívtam fel Zolit. Az IKEA felé tartottam - ő pedig a Stadionoknál készült a nyomdaipari kiállításra. Szerettem volna együtt hazamenni - de kiábrándított, legalábbis ettől tartott, mikor közölte, hogy ő még legalább 9-ig építi a standját ma.
Nem keseredtem el, de nem is tántoríthatott el ilyen könnyen a tervemtől. Kitaláltam, hogy a 9-ig hátralévő alig 3 órában jól elfoglalom magamat csajos dolgokkal: kóborolok az Árkádban, megnézem a "bugyiboltokat", kávézom, mint IKEA-családtag, lehiggadok a nap után.
Így történt, hogy 8 óra környékén leültem a lakberendezési áruház éttermében egy kapuccsínóval (meg egy spenótos biopalacsintával...), és fellapoztam a frissen vásárolt Nők Lapja Psziché című kiadványt.
(Zárójelben jegyzem meg: tartottam tőle, hogy mivel fogom szembetalálni magamat: áltudománnyal, vagy komoly, színvonalas, ugyanakkor laikusok számára is használható információkkal. Pozitívan csalódtam. Zárójel bezárva.)
Fél 9-kor Zoli rámtelefonált, hogy úton van felém. Az egy-két tételes bevásárlást így ketten "zavartuk le", mintegy 10 perc alatt, majd kéz a kézben indultunk a kocsi-, és hazafelé.
Jól esett ez a kis idő, és különösen a gondtalan olvasgatással töltött fél óra; mert ez az idő csak az enyém volt egyedül. Gondolatokra, pihenésre, elveszésre a tömegben, szusszanásra, felhő-űzésre.
Előtte sem volt rossz kedvem, de most aztán igazán jól érzem magamat!
Bárcsak minden nap jutna egy ilyen fél óra!
Bár, ha jobban meggondolom, csakis rajtam múlik :)!

Szerelmes a szakácsnő

Aki evett a főztömből mostanság, az már tudja a titkot. A sült csirkemell, a kakukkfüves sárgarépa, a zellerkrém-leves mind-mind arról árulkodnak: valami van a levegőben nálunk.
Mióta hazatértünk a nyaralásból, valami egyértelműen megváltozott. Nem arról van szó, hogy nem kapunk hajba azon, hogy túl sok ruhám van; és nem is arról, hogy elvakultan csak a másikért élünk.
Sokkal inkább van béke. És boldogság. És áldott nyugalom - amit az egyet nem értések végül újra csak megerősíteni tudnak.
Szerelmes a szakácsnő minálunk. Ha jót akarok, mostanában nem nyúlok a sóhoz.
De úgy érzem, Zoli így is szereti...

Fűtés szerelők


Már második alkalommal ejtenek át.
Már második alkalommal mondják, hogy jönnek; pakoljuk ki a lakást teljesen; majd közlik velünk, hogy mégsem most.
Már második alkalommal dekkol itthon valamelyikünk, várva őket, potyára.
Sorolhatnám még, de úgy tűnne belőle, hogy ideges vagyok emiatt.

Nos, az a helyzet, hogy valami rejtélyes oknál fogva NEM vagyok dühös amiatt, hogy a lakás még egy napig teljesen feldúlt állapotban lesz.
Nem vagyok dühös, mert majd holnap jönnek, és megcsinálják. Vagy maximum nem. Nem igazán érdekel.
Az időmbe belefér az ide-oda pakolászás; rendet így is-úgy is tennem kell már; hát jöjjenek holnap, ha nekik az jobban megfelel.

Lehet, hogy mulya vagyok, vagy kretén, vagy nem tudom, de úgy érzem, nekem is, nekik is jobb így.
Talán közeledem a megvilágosodáshoz?

Örömködés

Tudom, apróság, de mivel egész délelőttöket ülök itt, a gépem előtt, mégiscsak örömteli, ha valaki olvassa is, amit írok...Tehát:
Már négyen szavaztatok a jobb szélső sávban lévő közvélemény-kutatásban! :)
Tudom, a nagyobb bloggereknél ez egyenlő lenne a nullával, én viszont már ennek is nagyon örülök.
Köszi! :)

Tanulópénz

Anno, az egyetemi évek alatt (már mondhatom, hogy anno, juhééé!), azokból is az első 3-4 évnek az idején azért elég alaposan kaptam a szarságokat az élettől. Aki ismert már akkoriban is, emlékszik, hogy hogy éltem; aki nem, annak legyen elég annyi, hogy otthontalanul, állandó teljesítménykényszerben, számomra lelkileg megterhelő párkapcsolatok tömkelegében.
  • Volt, hogy reggel fél hatkor keltem, hogy még egyetem előtt beleférjen az edzés, majd utána a munka, végül este újra egyetem.
  • Volt, hogy a hónap végén egy hétig zöldséges rizst ettem (sajt nélkül), mert elkalkuláltam a költségvetést.
  • Volt, hogy az egyik városban töltött fél óra után felszálltam a buszra a vissza-irányban, mert sehol nem találtam az otthonom.
  • Volt, hogy éjjel az utcákat jártam keresve a férfit, aki megbántott.
  • Volt, hogy beteget jelentettem, mert olyan lelki állapotban voltam, hogy nem bírtam kiszállni az ágyból.
  • Volt, hogy az éjjeli megveszekedett gyomorgörcstől rettegtem: ha vajon ér valami, ki, és mikor fog rámtalálni a függőfolyosó végén.
  • Volt, hogy karácsonykor legszívesebben elástam volna magamat a hóba.

Bár ezek csak morzsái annak a pár évnek, a dolog hangulata azért úgy gondolom, érezhető a sorokon. Nyomorultul éltem, bár elméletben mindenem megvolt; és amikor könnyíthettem volna a magam útját, akkor is gyakran csak nehezítettem. Hosszú és tanulságos időszak volt.

Mostanság nehezemre esik felkelni reggel. A lakás fut, semmi nincs a helyén, takarítani kéne, és rendet rakni főképp; rendszert alakítani a káoszban, élhetővé tenni a környezetet.
Én gyakran pedig igész délelőtt ülök itt, és böngészek, olvasgatok, teázok, miegymás. Lazítok.
Pihenek, pedig jelenleg nincs mit kipihennem. Egy hete már napi több mint 10 órát alszom, ennek töredékét dolgozom.
Már pont kezdett lelki furdalásom lenni, amikor rájöttem, mivel nyugtathatom - talán jogosan - magamat.

Évekig nem volt nyugalmam, békém, otthonom, időm, pénzem, lehetőségem az igazi feltöltődésre.
Na, most van! Én pedig élek vele.
Talán az elmúlt évek felhalmozódott belső fáradtságát most pihenem ki - drasztikus formában - egyszerre.
És hiszem, hogy ha feladat lesz, akkor kész leszek harcba szállni érte, teljes erőbedobással ismét.

Az emberek persze, általában úgy működnek, hogy nap közben dolgoznak, azután pihennek, így napról napra megvan a regeneráció. Én azonban - úgy érzem - évekig nem regenerálódtam, mivel a rám nehezedő lelki terhek nem tették számomra lehetővé.
Most lehetővé teszik. Nap mint nap szabadulok meg görcsöktől, félelmektől, fájdalmaktól - így aztán egyre jobban tudom szeretni magamat, és egyre jogosabbnak érzem, ha szükségem van pihenésre, kikapcsolódásra. Egy karamellás teára az új gyönyörűséges IKEÁ-s bögrémből.
Újabban szeretek élni. Még akkor is, ha rendszerint rendetlenségben és porcicák közt teszem!