Nem tudom pontosan, mióta nem hiszek a véletlenekben. Bár korábban is alakították az életemet sorsszerű együttállások, végérvényesen azt hiszem, hogy Zolival való megismerkedésünk tette fel a pontot az i-re.
Csak egy pár jut az eszembe ezekből a sorsfordító kombinációkból - próbálom összegyűjteni a lehető legtöbbet.
1. Munka: Mint tudjátok (ugye tudjátok?), bármenniyt is morogk néha, szeretem a munkámat. Hogy hogyan találtam? Iwiw-es apróhirdetésben...Az ott talált kondíciók tetszettek, írtam egy emailt hétfőn a hirdetőnek. Ő kedden válaszolt, hogy találkozzunk csütörtökön. Kiderült, hogy egy egyetem egyazon épületében tanulunk - így aztán a hangot sem volt nehéz megtalálni vele. Még aznap megnéztem egy óráját - majd szólt, hogy ő most mégsem tudna felvenni, de egy másik kolléganő szerinte igen. Egy 7-es buszozással később Ildikó Nekem szegezte a kérdést, hogy lenne-e merszem belevágni, és elmenni a vasárnap induló, amúgy pedig horribilis árú tanfolyamra - én pedig igent mondtam. Tehát még azon a héten megkezdődött a képzésem azzá, ami most vagyok.
2. Család: Dáviddal való jó kapcsolatomat vallom, hogy egy érdekes összerezgésnek köszönhetem szintén. Ő 11 éves lehetett, én pedig 17 voltam. Ő maga alatt volt, én meg segíteni szerettem volna. És emiatt egy olyan helyzetben, ahol mindenki "A" megoldást ítélte volna helyesnek a gyerkőc számára hasznosnak, én gondolkodás nélkül, intuícióból a "B" opciót kezdtem feszegetni. Ezzel bizonyítottam neki először mindazt, ami a testvérségünk lényege. És ez győzött meg arról is, hogy nem vakvágyány számomra a pszichológusi pálya.
3. Szerelem: Van egyfajta múltam, ami alapján nem nagyon volt várható, hogy 2009. májusában a holtodiglan-holtomiglan párommal fogok hazatérni Hatvanból. Emellett bosszantott, hogy az utolsó pillanatban szóltak: hozzam a sátram - ami így már csak a gurulós bőrönd külsejére aggatva fért el a hálózsákkal és a matraccal egyetemben. A táborba érvén, és megtalálva a sátrazásra kijelölt helyet - ahová a füvön keresztül huzkodtam a gurulós bőröndöt - épp elkezdtem beszélgetni a velem szomszédos sátor ismerős lakójával, amikor odajött hozzám a kettővel odébbi srác. Kb. így zajlott a beszélgetés:
- Z: Szia, mi azt hiszem, ismerjük egymást!
- V: Szia! Öööö, honnan is?
- Z: Ez most bután fog hangzani, de együtt táboroztunk gyerekként.
- V: Öööö, igen? Hol?
- Z: Többfelé is. A M. Tamással.
Ez volt az a pont, ahol (Tamás nevének hallatán) kikerekedett a szemem, majd hirtelen Zoli nyakába ugrottam, és adtam neki az ölelés mellé két nagyon cuppanós puszit is, megerősítendő, hogy akkor mi "földik" vagyunk. Nem nagyon értette, de nagyon tetszett neki.
Majd felocsudva az első ámulatból megkérdeztem:
- V: De mégis, hogy ismertél meg ennyi év után?
- Z: Még mindig annyi cuccod van, hogy alig bírod el!
Pfff! Ez azért egy kicsit felületes indok arra, hogy tagadjuk a sorsszerűséget, nemde?
És akkor még nem beszéltem arról, hogy ily módon hogyan kerültem közel a majdani szakdolgozat-témámhoz, és ezáltal még ki tudja, mihez.
Véletlek márpedig nincsenek - ahogy boszorkányok sem. Mindemellett azonban úgy gondolom, a sorsunk a saját kezünkben van, és tudatos sors-alakítás igenis létezik. Ezt úgy is mondhatnám, hogy kacskaringós és el-elágazó utainkon meg kell találnunk a sorsszerűségek megfelelő "hullámát", hogy meglovagolhassuk őket.
Ahogy Anyu szokta mondani egy-egy átpuskázott-lenembukott vizsgám, vagy egy jól kihúzott tételem után: "A Szerencse tudja, ki mellé szegődjön!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése